"Nem akartunk igazságosak lenni" - Jonathan Levi író, a Granta újraalapítója

Magyar Narancs: A Grantát 1889-ben alapították. Te 1979-ben kerültél képbe. Hogyan?

Jonathan Levi: Cambridge-ben voltam ösztöndíjas, ahogy egy másik amerikai, Bill Buford is. Két amerikai az angol szakon: gondolhatod, mekkora meló volt. Egy nap megkeresett minket egy angol srác, hogy van az egyetemnek egy lapja, meg kéne újítani. Csináljunk egy amerikai számot, ami a legfrissebb irodalmi hajtásokkal foglalkozik. Ez volt a Granta. Egy nagy múltú, de bizonytalan jelenű, elhanyagolt kiadvány; 16 oldal néhány képpel. Bill és én elkezdtük a levelezést; 23 amerikai írót kerestünk meg, zömében olyanokat, akiket Angliában még nem adtak ki. Úgy számoltunk, 1-2 csak válaszol majd. 19 lelkes választ kaptunk.

MN: Pénzetek honnan volt?

JL: Egyetlen hirdetés finanszírozta az első számunkat. Én voltam a sales department. Nagyban gondolkodtam, vagyis nem a helyi indiai és kínai házhoz szállító kifőzdéknél könyörögtem hirdetésért, hanem elmentem a kiadókhoz kopogtatni. Ők ugyan nem hirdettek, de egy fapados légitársaság, amely olcsó járatokat üzemeltetett Anglia és Amerika között, vett egy darab hirdetést. Az első 10-12 számot gerillamódszerekkel hoztuk össze, bekéredzkedtünk irodákba, a számlákat csak akkor fizettük, ha már nagyon szorult a hurok. Több körülmény szerencsés összjátéka kellett ahhoz, hogy életben maradjunk.

MN: Mik voltak ezek?

JL: Egy Salman Rushdie nevű fickó a rendelkezésünkre bocsátotta készülő regénye, Az éjfél gyermekei első fejezeteit. Rushdie akkor még egyregényes író volt; első regényében, a Grimuszban még csak kereste a hangját. Amikor lehoztuk Az éjfél gyermekei első fejezeteit, arra azért felfigyeltek az irodalmi körök. És a kéziratok csak jöttek a hasonló kaliberű alakoktól: Salman mellett kaptunk írást Ian McEwantől és sok mindenki mástól is.

MN: Hogy történt az egymásra találás Rushdie-val?

JL: Évekkel később valaki megkérdezte tőlem, hogyan kell sikeres irodalmi lapot alapítani. A válaszom az volt: bulizni kell. Partikra járni. Ahol írókkal, kiadói emberekkel iszogatsz és csevegsz. Rushdie-n kívül persze még kellett ez-az az életben maradáshoz. Például tőke. A megmentőnk a Penguin könyvkiadó lett; tetszettünk nekik, vállalták a kiadás költségeit. Mi visszavásároltuk tőlük az előfizetőink példányait, ők pedig a könyvesboltokban árulták a Grantát. Később kiderült, hogy borzalmasan rossz üzletet kötöttünk, de akkor és ott az ajánlatuk életmentő volt.

MN: Mikor vált kifizetődővé a Grantát kiadni?

JL: 1987-ben. Ez idő tájt a legnagyobb presztízsű irodalmi lap, a The Paris Review 2000 példányban kelt el negyedévente. A The New Yorkerből heti 3-400 ezer ment el, hetente. Mi 6 és 10 ezer példány között adtunk el. Ennek a nagy része az Államokban kelt el, a kisebbik Angliában. De mertünk nagyot álmodni, azt gondoltuk, lehetnénk ennél sokkal nagyobbak is. Elég ügyesek voltunk a direct mail, vagyis a levélszemét terjesztésében. Tudtuk, hogy ha csak 1-2 százalékát sikerül elcsípni az olyan nagyon trendi magazinok, mint a Vanity Fair vagy az Esquire előfizetőinek, nyert ügyünk van. Bevettünk a lapba egy pénzes pasit, egy két méter magas, Harvardon végzett óriást - vele is egy partin találkoztunk. Ő befektetett a Grantába, mi pedig kiküldtük az Esquire és a Vanity Fair előfizetőinek a levelünket. Akkoriban meg lehetett vásárolni az előfizetők listáját. 1000 név 50 dollárba került. Egy éven belül 10 ezerről 100 ezer eladott példányra tornáztuk fel magunkat. Ez volt az az év, amikor eladtam a részemet.

MN: Miben állt a Granta trendisége?

JL: Az írók kiválasztásában a saját ízlésünkre hagyatkoztunk. Azt nyomtattuk ki, aki bejött nekünk. Nem akartunk igazságosak lenni, nem számoltuk, hogy ugyanannyi férfi legyen, mint nő, fehér, mint fekete, zsidó, mint keresztény. Akkoriban a lapok nem nagyon közöltek regényrészleteket. Az egyik kivételt a The New Yorker jelentette, amit William Shawn szerkesztett. Nagy formátumú figura volt, de az öltönyösök közé tartozott, és az ízlése is öltönyös volt. Az f-fel kezdődő szó nem jelenhetett meg a The New Yorker oldalain és sok más, a F. szóval rokon kifejezés sem. Egy csomó fiatal és kevésbé fiatal, de a fiatalok nyelvét beszélő író kiszorult a magazinból. Az ő vaskalaposságuk a mi szerencsénk volt. Elvetettük a nagyon lila, nagyon elitista, nagyon akadémikus irodalmat.

MN: A Granta, mely könyvkiadó is, akkor is kiállt Rushdie mellett, amikor mások, például a Penguin, a fatva éveiben kihátráltak mellőle. Bill Buford, a Granta vezetője a saját lakásában bújtatta az írót.

JL: Hát, igen, ilyen időkben ismerszik meg, kik a jó fiúk és kik a gyávák. Rushdie sok lakásban megfordult ez idő tájt, sokan bújtatták. Nem olvastam Rushdie memoárját, a Joseph Antont, nem tudom, mennyire ment bele a részletekbe. Én is tudok egyet s mást ezekről az időkről, de nem szívesen beszélnék róla, még mindig elég kényes a téma, sokak érzékenységét érinti. A Rushdie-ügyet a maga teljességében még senki sem mesélte el. Rushdie sem. Egyszer talán valaki megírja.

Rushdie és Buford

MN: Mikor vásároltál utoljára Grantát?

JL: Réges-rég lehetett. A zenészek sem nagyon járnak mások koncertjeire. Fél szemmel követem a lapot, olvasom az anyagaikat, de pénzt rég nem adtam ki érte. Nemrég megcsinálták a 39 év alatti legjobb 39 angol író listáját. Sokat közülük ismerek is. Egy kicsit kínosan érintette őket, hogy rajta vannak - ma már a politikai korrektség alakítja ezeket a listákat, míg a mi időnkben, bármilyen furcsán hangzik, azok kerültek fel a listákra, akiket szerettünk olvasni.

Három világsztár a Grantáról

Egy angol és két amerikai szépírót kérdeztünk meg, ők hogyan éreznek a Granta iránt. E-mailben válaszoltak.

Lawrence Norfolk (Nagy-Britannia) Rendszeres olvasója voltam a Grantának, de írni nem írtam bele. Aztán 1993-ban bekerültem a "Legjobb fiatal brit regényírók" válogatásukba. Ez két dolog miatt is fontos volt számomra. Egyrészt, mert még valóban fiatal voltam (29 éves), és ebben a korban minden támogatás jól jön. Másrészt, mert a Grantában való megjelenéssel szem elé kerültem, bekerültem a mainstream irodalmi körforgásba. Az irodalmi emberek felfigyeltek rám. De a szomszédjaim nem. Ez mindenképpen a Granta érdeme. Ezeknek a listáknak bizonyos irodalomtörténeti és kánonformáló szerepük is volt - hogy ez jó volt-e vagy sem, arról persze lehet vitatkozni. Ismerek néhány írót, akik kimaradtak - jól meg is sértődtek a Grantára, és a mai napig sem bocsátottak meg (néhányan, akik bekerültek a húszas válogatottba: Iain Banks, Louis de Berniéres, Tibor Fischer, Esther Freud, Alan Hollinghurst, Kazuo Ishiguro, Hanif Kureishi, Will Self, Jeanette Winterson - a szerk.). A Granta abban az időben egy zárt, elitista brancsnak számított. Mára nyitottabbá és befogadóbbá vált, és sokkal kevésbé macsó.

Jonathan Franzen (USA) Valamikor a kilencvenes évek közepe tájt történt, hogy a Grantában találtam magam "A legjobb fiatal amerikai regényírók" listáján. Húsz név, negyven alatti amerikai írókból (például Tom Drury, Jonathan Safran Foer, Nicole Krauss, Robert O'Connor - a szerk.). Kezdetben mélységesen elítéltem a projektet; még valami tiltakozásfélét is megpróbáltam megszervezni. Megosztónak éreztem az egészet, a celebkultúra propagálójának. Addig-addig háborogtam, míg ott találtam magam a húsz kiválasztott között. S így, kiválasztva némileg alábbhagyott a háborgásom, s még ennél is jobban alábbhagyott, amikor találkoztam a magazin akkori szerkesztőjével, Ian Jackkel. Rögtön megkedveltem. Állandóan a következőt hajtogatta: "Trükkös dolog összehozni egy regényt." Jó kis mantra, én is ezt hajtogatom azóta.

Paul Auster (USA) "Egyszerű oka van, hogy a Granta fontos nekem; mert ez a legjobb angol nyelvű magazin a szakma és a prózai művek - úgy a fikciós irodalmi művek, mint a non-fiction - számára. Idestova több mint húsz éve jelennek meg az írásaim a Granta oldalain, és mindig is hálás voltam a szerkesztői gondosságért és lelkesedésért. És nem utolsósorban hálás vagyok azért is, mert hajlandók nagy terjedelmű írásokat is közölni, sokkal nagyobb terjedelműeket azoknál, amelyeket az általam ismert összes többi magazin közölni szokott."