A kémelhárítás egyik vezetője, Georges Picquart (1854–1914) nyomozása fedte fel a valódi bűnöst, a hamisított bizonyítékokat, a háttérben megbújó, legfelsőbb szintű, politikai machinációkat. Ő a főszereplője a brit bestselleríró, Robert Harris nemrég magyarul is megjelent regényének, a Tiszt és kémnek. A szerzővel telefonon beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Mennyire merült feledésbe Georges Picquart alakja?
Robert Harris: Alaposan. Szinte teljesen eltűnt a történelem süllyesztőjében. Több tényező is közrejátszhatott ebben: egyrészt az első világháború kitörése – Picquart a háború előestéjén hunyt el –, másrészt az a tény, hogy a francia hadseregben, érthető okokból, meglehetősen kevesek szemében számított hősnek. A francia katonai vezetés mindent elkövetett, hogy kiírják a történelemkönyvekből. Mindeközben a másik oldalon, a Dreyfus-pártiak körében Picquart az antiszemitizmusa miatt volt problémás alak, itt sem számíthatott nagy népszerűségre.
| ||
MN: Dreyfust életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, végül öt évet raboskodott az Ördögszigeten. Ha nincs Picquart, rabságban végzi?
RH: Biztos vagyok benne, hogy igen. Az, hogy végül Dreyfust szabadon engedték, csakis annak köszönhető, hogy Picquart vállalta, hogy dacol a feletteseivel, és hogy átadta Zolának a birtokába került információkat. Ha nincs Picquart, Dreyfus-ügy sincs: Dreyfus az Ördögszigeten végezte volna.
MN: Mennyire volt Picquart antiszemita?
RH: Annyira, amennyire ez a korra és benne egy francia katonatisztre jellemző volt. Amit ma felettébb sértőnek találunk, teljesen természetes jelenség volt a 19. század végén. A köznapi, társasági antiszemitizmus természetesnek számított Franciaországban. Ahogy Angliában vagy Amerikában is az volt. A kor normái szerint semmi rendkívüli nem volt benne. Nem hiszem, hogy bárki is felkapta volna a fejét Picquart antiszemita megjegyzéseire. Hiba lenne valamiféle protofasisztának beállítani: az akkori idők szabvány előítéletei köszönnek vissza a szavaiban. A francia katonai vezetés rendkívül antiszemita volt, ráadásul Dreyfus volt az egyetlen zsidó a vezérkarban. Sokaknak szúrhatta a szemét a gazdagsága is: Dreyfus családja elzászi volt, gazdag elzásziak. Biztos vagyok benne, hogy nem lett volna Dreyfus-ügy, ha Dreyfus kereszténynek születik. Csakis az előítéletek vezettek a letartóztatásához. Aztán, hogy elkerüljék a szabadon bocsátásával járó blamázst, bizonyítékokat gyártottak ellene.
MN: Dacára a zsidókkal szembeni előítéleteinek, Picquart-nak köszönhető Dreyfus megmenekülése.
RH: Épp ez tette számomra izgalmas regényhőssé. Nem a Dreyfusszal szembeni együttérzés késztette cselekvésre, hanem a becsületbe vetett hite, a katonai becsületkódex. Nem az történt, hogy egyszer csak megvilágosodott, és szakított korábbi, antiszemita önmagával – távolról sem. Regényírói szempontból sokkal izgalmasabb, hogy itt egy ember, aki nem változik. Ugyanazok a meggyőződések vezérlik a történet elején, mint a végén. Gyanítani kezdte, hogy vallás ide, származás oda, Dreyfus ártatlan. És ha így van, valahol kell lenni egy árulónak, aki szabadlábon van. És ha van áruló, azt neki – hiszen ez volt a dolga – le kell tartóztatnia. És anélkül nem tartóztathatta le, hogy ne hozza nyilvánosságra Dreyfus ártatlanságát.
| ||
MN: A könyvéből ítélve Dreyfus nem volt valami megnyerő, kellemes ember…
RH: Nem hiszem, hogy kellemetlen alak lett volna, inkább félénknek mondanám. A félénkség olykor arroganciának tűnik a külső szemlélő szemében. A korabeli beszámolók szerint még azok is, akik támogatták, kissé rideg, távolságtartó embernek ismerték Dreyfust. Az Ördögszigetről aztán egy megtört, ma úgy mondanánk, poszttraumás stresszben szenvedő ember tért vissza. Nem csoda, hogy furcsán viselkedett a tárgyalásán; beteg volt, egy traumatizált ember. Dreyfus és Picquart bizonyos értelemben nagyon is hasonlóak voltak: két kívülálló, technokrata, zárkózott ember, akik sokak szemében arrogánsnak tűntek. Két nehéz ember, akik nem kedvelték egymást különösebben, az életük mégis összefonódott.
MN: Émile Zola 1898-ban tette közé J’accuse…! (Vádolom!) című nyílt levelét, melyben a Dreyfus elleni per újrafelvételét követelte. Mekkora kockázatot vállalt ezzel az író?
RH: Nagyon nagyot. Halálos fenyegetéseket kapott, börtönre ítélték, a büntetés elől Angliába menekült, száműzetésben élt. Máig is tartja magát az a meglehetősen meggyőző érvelés, miszerint Zolát az antidreyfusisták gyilkolták meg: eldugaszolták a háza kéményét. Zola szén-monoxid-mérgezésben halt meg. Igaz vagy sem, van logika az érvelésben.
MN: A valódi kém, aki információkat adott el a németeknek, Walsin-Esterhazy őrnagy volt. Kisstílű gazember volt, vagy nagybani hazaáruló?
| ||
RH: Kisstílű gazember volt, egy beteges hazudozó. Megkeseredett ember, aki pénzért bármire kapható volt. Erkölcstelen, kiállhatatlan alak. A hazaárulók közt sem vitte sokra, messze nem volt akkora kaliber, mint például a brit Kim Philby vagy az orosz Penkovszkij. Azoknak az anyagoknak, melyeket Esterhazy átadott a németeknek, vajmi kevés jelentőségük volt. Jobbára pletykák voltak, ezekről igyekezett Esterhazy elhitetni, hogy nagy fontosságú információk. Futottak még kém volt, azok között is kishal. Semmilyen ideológiát nem képviselt, nem a németeknek akart kedvezni, csak történetesen a németek voltak azok, akik pénzt adtak ezekért az információkért. Végül el sem ítélték, túl kínos lett volna a francia hadseregnek. Angliába szökött, ott élt élete végéig. Szépen rímel Philby és a britek esetére. Hagyták, hogy Philby a Szovjetunióba szökjön, így volt kényelmesebb. Nem akarták bíróság elé állítani, kínos lett volna. A hidegháborús évek hasonlítottak is egy kicsit arra a feszültséggel terhes, robbanásveszélyes viszonyra, ami 1870 után Franciaország és Németország kapcsolatát jellemezte. Az biztos, hogy mindkét korszak nagy konjunktúrája volt a kémeknek.
MN: Eredetileg Roman Polanski akart filmet csinálni a Dreyfus-ügyből, ő ajánlotta önnek a témát.
RH: Őt elsősorban maga Dreyfus és a Dreyfus család érdekelte. Roman készített már filmet a lengyel antiszemitizmusról, ezúttal ugyanennek a francia változatát akarta körbejárni. Az ő kérésére ástam bele magam az anyagba, ám hamarosan arra jutottam, hogy Picquart-é az izgalmasabb történet. Ezzel Roman is egyetértett.
MN: Van szobra Picquart-nak Franciaországban?
RH: Nincsen. Tavaly egy kis utcácskát neveztek el róla Párizs 17. kerületében. A ceremónián ott volt Párizs polgármestere, a hadügyminiszter és Polanski is. A sors fintora, hogy ugyanezen a napon történtek a terrortámadások Párizsban.
