Az angol úriember igazán figyelemre méltó történeti típus volt. Hajdanán egy egész világbirodalmat eligazgatott, következetesen tartózkodott a szélsőséges érzelemnyilvánításoktól, és hitelesen viselte a szmokingot éppúgy, mint a tweedzakót.

Az irodalomban is előszeretettel kultivált figura volt Oscar Wilde vígjátékaitól John Galsworthy regényfolyamáig, ám azóta sajna onnan is kihalt. A szemre oly gáncstalan gentleman a legtovább a krimik világában tudta megőrizni kitüntetett pozícióját, sokszor egyenesen a rejtélyes bűnesetek tévedhetetlen felderítője gyanánt.

Sherlock Holmes meg a Dorothy L. Slayers által megteremtett Lord Peter Wimsey alakja mellett e zsáner mintapéldájának, méghozzá utolsó mintapéldájának alighanem Adam Dalg­liesh főfelügyelő tekinthető. Ez a költői tehetséggel is megáldott bűnügyi szakember P. D. James legelső regényében, a Takard el az arcát! című, 1962-es krimiben lépett az olvasó elé. Dalgliesh mindenkor maga a szolid korrektség, akit jószerint épp ez a megveszekedetten zárt és rendezett homlokzat tesz érdekes alakká. Valamint az írónő átütő és kifogyhatatlan rokonszenve, amely már-már Mr. Darcy vonzó titokzatosságával kívánta felruházni kedvelt alakját. (A hasonlítás korántsem légből kapott: a 2014-ben elhunyt bárónő utolsó bűnregényével éppenséggel a Büszkeség és balítéletet folytatta…)

Az első Dalgliesh-történet, amely idén a 21. Század Kiadó jóvoltából jelent meg ismét magyarul (Nemes Anna újragondozott, minőségi fordításában), már rögtön teljében mutatja P. D. James krimiírói erényeit. A műfajhoz Agatha Christie életműve felől közelítő magyar olvasó számára ez mindenekelőtt az ismerős közeg és az éppily ismerős alakok megelevenítésének és ötletes újrarendezésének készségét jelenti. A nemes múltú vidéki udvarházban élő, de persze már lecsúszásnak indult famíliától a fontoskodó vénkisasszonyokig meg a mértéktartóan hedonista falusi doktorig mindenkivel találkozhattunk már más krimikben, s még azt sem állíthatnánk, hogy legalább a rejtély és annak megoldása az újdonság erejével hat az olvasóra. Ám a történet meg az elbeszélői hang mégis frissnek és meggyőzőnek bizonyul, épp csak annyi sterilitást éreztetve, amennyi majd’ minden lengébb angolszász kriminek sajátja. S őszintén szólva, ez a vonulat fikarcnyival sem mesterkéltebb, mint a hard-boiled krimik középmezőnyének életszagfétise.

A 20. század nagy brit hanyatlástörténete meg a szexuális forradalom mellett mindazonáltal
P. D. James sem ment el csukott szemmel, miként erről a másik, most újra kiadott krimije, a Nem nőnek való (1972) is meggyőzően tanúskodik. Az érintkezési szabályok lazábbakká, a társadalmi viszonylatok és kötések bizonytalanabbakká, a világ pedig erőszakosabbá vált, bizony még Cambridge-ben is. Itt kell egy gyanús haláleset végére járnia a huszonéves Cordelia Greynek, aki éppen csak megörökölte nyomozói praxisát öngyilkossá lett mentorától. S habár a néhai Róna Ilona fordításának mai utógondozása nem sikerült tökéletesen, ezen a krimin is valósággal végigszáguld az olvasói kíváncsiság. Ez a sietség pedig már csak azért is megéri, hiszen Dalgliesh főfelügyelő végül e regény lapjain is elénk kerül, hogy mélyen beleérző élet- és emberismeretével az ifjú Cordeliát csakúgy lenyűgözze, mint bennünket.

P. D. James: Takard el az arcát! (Ford.: Nemes Anna), 21. Század Kiadó, 2018, 333 oldal, 2990 Ft.

P. D. James: Nem nőnek való (Ford.: Róna Ilona), 21. Század Kiadó, 2018, 333 oldal, 2990 Ft