Sóron Ildikó a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett biblioterapeutaként, most a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár egyik különtermében várja irodalomterápiás csoportjának tagjait. Ez a csütörtök esti zárt csoport a mindenki számára látogatható alkalmakkal ellentétben már összeszokott, több éve együtt olvasó és beszélgető közösség, ahol közös döntés, mikor milyen irodalmi mű kerül terítékre; most éppen Szabó Magda Ókút című regényét választották.
A beszélgetések során előkerülnek a gyerekkor élményei, a gyerek-szülő kapcsolatok, és ki-ki saját tapasztalatairól mesél. A csoport körülbelül 8-10 főből áll, főként nyugdíjasok, de akad egy-két fiatalabb résztvevő is.
István a csoport egyetlen férfi tagja. „Nagyon tanulságos, néha meglepő a vélemények sokfélesége. Nagyszerű érzés eddig nem vagy másképpen ismert művekkel találkozni, hasonló érdeklődésűekkel beszélgetni, vitatkozni, véleményt cserélni, tanulni” – meséli. Katalin a kezdetek, azaz 2010 óta a csoport tagja: „Fontos, hogy elmondhatom a saját élményeimet, érzéseimet, és hogy meghallgatnak. Segíti az önismeretet, a kommunikációt, segít megfogalmazni estleges ellenvéleményemet. Ez nagyon hiányzik a mindennapokból” – sorolja. Ilona nyugdíjas orvos, aki férje halála óta egyedül él. Egy rádióműsorban hallott az irodalomterápiáról, így került a csoportba. „Az irodalmi művek rám gyakorolt hatása, a csoporttársak reakciói, a könyvtár inspiráló légköre nyugalmat sugároz és eltereli a figyelmemet a napi problémákról. Fontosnak tartom, hogy életem utolsó szakaszában színvonalas és értelmes tevékenységekkel foglaljam el magamat” – mondja.
Könyvfitnesz és terápia
A biblioterápia hatásmechanizmusa arra épül, amiért egyébként is jó olvasni: a történet lehetőséget ad az olvasónak más szemszögből látni a problémáit, következmények nélkül megélni különféle megoldásokat, megismerni más értékeket, életutakat. Definíció szerint a biblioterápia a válogatott olvasmányok felhasználását jelenti a segítő, fejlesztő munkában és a pszichológiai problémák kezelésében. Interdiszciplináris terület, az irodalomtudományban és a pszichológiában gyökerezik. Alapvetően két fajtáját alkalmazzák: végezhetik pszichés zavarral küzdőkkel kórházi és ambuláns körülmények között, a művészetterápiák egyik fajtájaként, de könyvtárakban, kórházakban, kulturális terekben (ön)fejlesztő, mentálhigiénés foglalkozásként is találkozhatunk vele. Utóbbi esetben már nem az a cél, hogy konkrét pszichológiai, pszichiátriai probléma kiegészítő kezeléseként funkcionáljon, hanem az, hogy általánosságban segítse az önképfejlesztést, a problémamegoldó vagy éppen kommunikációs, szociális készségeket.
„Az irodalmi műveknek van egyfajta természetes karbantartó, gyógyító hatásuk, amelyet akár könyvfitnesznek is nevezhetnénk. Ha valaki szeret olvasni, akkor optimális esetben megtalálják azok a könyvek, amelyek aktuális életkori problémájára tudnak válaszolni” – mondja Jeney Éva irodalmár, az MTA Irodalomtudományi Intézetének kutatója. Ennek nyomán pedig árnyaltabbá válhat a világképe, az ember-, élet- és értékszemlélete. A terápia az olvasás mellett aktív feladatokra – közös írásra, szövegalkotásra – is kiterjedhet. Klinikai esetekben a biblioterapeuta és a pszichiáter mindig együtt dolgozik az alanyokkal. Németh László biblioterapeuta a Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet Tündérhegy pszichoszomatikus és pszichoterápiás-rehabilitációs osztályán tart bárki számára elérhető, nyitott és zárt terápiás alkalmakat is, ő Hamvas Béla szövegeivel szeret dolgozni. A Magyar Művészet- és Szocioterápiás Közösségépítő Egyesület vezetőjeként azt is elmondja, hogy „a pszichiátriai osztályokon elenyésző a művészetterápia és a biblioterápia alkalmazása, a pszichoterápiás intézményekben viszont egyre elterjedtebb, de ezeknek az intézményeknek a száma sajnos csökken”.
Nem irodalomóra
A fejlesztő biblioterápia történetekkel dolgozik, a munka kiindulópontja éppen ezért sok minden lehet: szépirodalomtól kezdve népmesék, mítoszok, újságcikkek, képregények is. „Van, aki azt mondja, ez nem más, mint csoportterápia, és az irodalmi művekhez csak annyi köze van, hogy adott szöveg indítja be a csoportfolyamatokat. Szerintem azonban nem mindegy, hogy az ember mivel dolgozik, mert csak az irodalmilag értékes művekkel lehet hatást elérni. Ez a nagy vízválasztó az irányzatok között” – magyarázza Jeney Éva.
Az iskolás korosztályokhoz egyszerűbb képregénnyel vagy a Harry Potterrel közelíteni, mint Jókaival. Felmerül az is, mekkora helyet kell adni a kortárs irodalomnak a terápiás gyakorlatban – de a mű kiválasztása mindig a csoporttól, az átbeszélendő problémától függ, és kevésbé a mű úgymond saját értékétől. A legfontosabb – akár egy Arany-balladáról, akár egy Quimby-dalszövegről legyen szó –, hogy a szöveg felkeltse és fenntartsa a csoporttagok érdeklődését, hogy intellektuálisan és emocionálisan is megmozgassa őket, ugyanakkor érzelmileg ne legyen megterhelő. „József Attila Kopogtatás nélkül című verse például arra nyújt remek lehetőséget, hogy átgondoljuk, hol húzzuk meg a személyes határainkat. Csehov Három nővér című drámáját olvasva pedig arról beszélhetünk, hogy a szereplők helyében mit tennénk, eközben valójában a saját élethelyzetünket tárjuk fel, s a másban meglátott lehetőség segíthet a saját elakadt életünkből kimozdulni” – mondja Sóron Ildikó.
A foglalkozás lazán strukturált (általában csoport)terápiás módszer. Az iskolai műelemzéssel szemben itt nem a műre, hanem az olvasóra kell koncentrálni; nem a mű rögzített jelentéseit próbálják feltárni, hanem az egyéni olvasatokat és azok okait. Kiemelten fontos szerepet kap a foglalkozás vezetője, ő dönti el, milyen szöveggel és módszerrel fog dolgozni a csoport: „ő szabja meg a csoport nyelvét, ő kínál fel egy világot, amelyben a csoport kultúrája létrejöhet” – írja G. Tóth Anita, aki irodalmi és orvosi végzettségével ötvözi és kutatja az irodalomterápia által egyesített két diszciplínát. A mű itt nem önmagában áll, hanem „eszköz”, „használati irodalom”. Ebből a szempontból az irodalomterápia hozzáállása a szöveghez a középkori (például prédikációs) irodalomhasználatra emlékeztet: a közösségnek elmondunk egy történetet, elmagyarázzuk, megértjük és okulunk belőle. Mindehhez persze hozzáadódik a 19–20. századi olvasókörök hagyománya is.
Ahány műhely, annyi szokás
A magyar biblioterápia kezdetét Bartos Évának az 1960-as évek végén végzett kutatásaihoz kötik. Ő Szekszárdon, a Tolna Megyei Kórház és Rendelőintézet pszichiátriai rehabilitációs foglalkoztatójának alkohológiai osztályán vezetett irodalomterápiás foglalkozásokat. Majd az ő módszertanát a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kezdték oktatni Hász Erzsébet vezetésével. A ma működő műhelyek tulajdonképpen ezekből az alapokból nőttek ki.
„A kezdetekkor még nehéz volt látni, hol lesz a társadalomban ennek a helye, mit lehet ezzel a végzettséggel kezdeni. Sokan elzarándokoltak könyvtárakba, nyugdíjasotthonokba, művelődési házakba, kórházakba. Ma jobb a helyzet, vannak alapítványok, egyesületek, ha a terapeuta talál intézményes hátteret, akkor foglalkozásokat működtet. Szerte az országban virágoznak a biblioterápiás műhelyek, mindegyik kicsit más és kicsit zárt is” – mondja Jeney Éva. A Pécsi Tudományegyetem Könyvtártudományi Intézetében Béres Judit biblioterápiás műhelye működik; a képzésben informatikus könyvtáros és könyvtárostanár szakos hallgatók vesznek részt. A Petőfi Irodalmi Múzeumban a biblioterapeuta-képzést Imrei Andrea vezeti, aki emellett többféle tematikával tart irodalomterápiás foglalkozásokat, például a daganatos betegeket segítő Tűzmadár Alapítványban is. A köztudatban Boldizsár Ildikó speciális mesékkel dolgozó könyvterápiája szerepel a legtöbbet. A fiatalok megszólítása a következő lépés, e-könyvekkel, különféle interaktív módszerekkel az oktatásban is próbálják meghonosítani. Jeney Éva szerint az lenne jó, „ha a tanár az irodalom önmagában hordozott hatásával tenné érdekeltté a diákokat a műolvasásban, és a művek terápiás megközelítése helyet kaphatna a magyarórán és így a tanárképzésben is”.
Helye lenne a börtönökben is Csorba-Simon Eszter a fiatalkorú fogvatartottakkal végzett 2013-ban biblioterápiát a pécsi Fiatalkorúak Regionális Büntetés-végrehajtási Intézetében, ennek tapasztalatait dolgozta fel kutatásaiban. A foglalkozássorozatokat két 10-15 fős csoportban tartotta, minden esetben a börtönpszichológus jelenlétében. A foglalkozások nem voltak zökkenőmentesek, de jó módszernek bizonyultak a fogva tartott fiatalok személyiségfejlesztésének, reszocializációjának elősegítéséhez. |