Interjú

„Egy hatalmas egér árnyékában”

Art Spiegelman képregényszerző

Könyv

Sokáig nem szívesen beszélt főművéről, a holokauszttúlélő édesapja és a saját élményeit egér- és macskafejű alakokkal elbeszélő Mausról, ám a fasizmus újraéledését látva úgy döntött, itt az ideje ismét válaszolni a kérdésekre. A teljes Maus új magyar kiadása remek alkalom volt erre.

Magyar Narancs: Amikor Stan Lee, a legnépszerűbb Marvel-képregényhősök atyja tavaly novemberben meghalt, a népszerű amerikai komikus és talkshow-műsorvezető, Bill Maher ezzel hergelte a gyászolókat: csakis egy olyan országban választhatták meg Trumpot, ahol a képregényt fontos műfajnak tartják. Ezek szerint még mindig téma, hogy komolyan lehet-e venni a képregényt?

Art Spiegelman: Bill Maher egy idióta. Stan Lee jóval több volt ennél, de azért távolról sem tiszteltem istenként. A kultúra már rég befogadta a képregényt, ezt a vitát nem kell újra lefolytatni csak azért, mert Bill Mahernek lövése sincs arról, mi zajlik az irodalomban.
A talkshow-jába politikusok és celebek közül válogatja vendégeit, nyoma sincs íróknak, irodalmi embereknek. Ami a képregényeket illeti, az ő szemében mintha még mindig a hatvanas éveket írnánk.

Neil Gaiman mondta erre: sokkal többeket érint meg Stan Lee halála, mint Bill Maher élete. Abban Maher nem áll olyan messze az igazságtól, hogy a kultúránk alaposan le van butítva, de ehhez semmi köze a kortárs képregényalkotóknak. Trump fel sem tudná fogni, mi áll a műveikben. Azért azt megnézném magamnak, hogy Trump például Chris Ware munkáit olvassa. Szívesen adok neki egy listát, milyen képregényeket olvasson. Még ha fennhangon ki is olvassa a szavakat, nem hiszem, hogy messzire jut bennük.

MN: Noha nem istenítette Stan Lee-t, azért kedveli a szuperhősös képregényeket?

AS: Tízéves korom körül kinőttem a szuperhősökből. Amikor Marvelnél megjelentek az első Pókember-, Hulk- és Fantasztikus Négyes-képregények, még egy-két évig kitartottam, de aztán végleg rájuk untam. Ezután kaptam rá a MAD magazinra. Mire az olvasójuk lettem, az aranykor, a Harvey Kurtzman nevével fémjelzett kezdeti időszak már mögöttük volt – később persze a Kurtzman-féle számokat is beszereztem, ezek igazi kanonikus művek nekem, a tekintetben mindenképpen, hogy mit is jelent képregényalkotónak lenni. Később a MAD is önismétlővé vált, de ahogy kezdetben az ötvenes években uralkodó amerikai tömegkultúrára reflektált, azzal nagyon is új hangot ütött meg.

MN: Ami a gyors reflektálást illeti, ma talán a Charlie Hebdo alkalmazza a karikatúrát a leglátványosabban a közélet kíméletlen kifigurázására.

AS: Csodálom őket a bátorságukért. Van néhány karikaturistájuk, akiket eléggé bírok, de nem mondhatnám, hogy odalennék a rajzaik stílusáért. Kifejezésre juttatják az ötletet, ez rendben van, de kevés vizuális örömre adnak okot.

false

 

Nem rajongok a saját álláspontomért, és mindjárt el is mondom, miért, de hiszek a szinte teljes és korlátlan szólásszabadságban. Még akkor is, ha azokról a nihilista szar alakokról van szó, akik előszeretettel használják magukra az alt-right elnevezést. Noha egyáltalán nem jobboldaliak, hanem istenverte nácik, fasiszták, a fehér felsőbbrendűség hirdetői, lúzerek. Hiszem, hogy őket is megilleti a szólásszabadság joga, még ha félve mondom is ezt. Én még az internet előtti kor szülötte vagyok, úgyhogy lehet, egy nap revideálnom kell az álláspontomat.

MN: Egyre-másra születnek mostanában a klasszikus regényekből készült képregény-adaptációk, még Az eltűnt idő nyomábant és Camus-tól Az idegent is képregényesítették. Ezek közül rákapott valamelyikre?

AS: Úgy vagyok a képregényekkel, hogy még azokat is szeretem, amelyeket igazából nem szeretem. Azok a legjobbak, amelyek egyetlen ember művei, ha a rajzok és a szövegek egy és ugyanazon alkotó fejéből-kezéből pattannak ki. Robert Crumb megcsinálta a Teremtés könyvét, azt speciel kedveltem. Bár fájdalmas volt a rajzokra ránézni. De így legalább elolvastam az eredetit, amit azelőtt sosem olvastam.

MN: Nagy rajongója Kertész Imre Sorstalanságának. El tudná képzelni Kertész főművét képregényben?

AS: Jó ötlet, bár engem nem igazán érdekelne. De ki vagyok én, hogy megmondjam, ki mit csináljon? Nemrég jelent meg az Anne Frank naplója képregényben, ugyanaz csinálta, aki azt a nagyon érdekes filmet, a Libanoni keringőt. Hitelesnek tűnt, jó szándékú, profi kivitelezésű, propagandaízű terméknek, és ha azt nézem, miként lehet a gyerekeknek mesélni a történtekről, akkor ez a feldolgozás sokkal jobban teljesítette a feladatot, mint az Anne Frank-történet többi adaptációja, ami a Maus nyomában megjelent.

A Maus egy ember munkája volt, az enyém, még ha az apám bizonyos értelemben kollaborátor is volt – nem a nácikkal, hanem velem kollaborált. A legkevésbé sem akartam didaktikus lenni, csak egy történetet akartam elmesélni arról, min mentek keresztül a szüleim. Nemcsak megérteni, hanem rajzban visszaadni is nehéz volt, mit éltek át. Cseppet sem a világjobbítás volt a célom, csak az, hogy az emberek elolvassák ezt a történetet.

false

MN: Mintha erre rímelne, amikor azt mondta: „Sosem akartam a képregények Elie Wieselje lenni.”

AS: A hátralévő életemet nem akartam azzal tölteni, mint valami Jeremiás próféta, hogy azt ismételgessen fennhangon: embe­rek, meg kell tanulnotok jónak lenni egymáshoz! Nem akartam, hogy azt mondják, ha a holokauszt a téma, hívjuk gyorsan Spiegelmant, ő majd eligazít. Nem akartam a sok millió halott hivatalos hangja lenni. Ez megfosztott volna attól a mozgástértől, amire művészként szükségem volt.

MN: Nem is nagyon szeretett az utóbbi időkben a Mausról beszélni.

AS: Mert bármit teszek, azt jó ideje egy hatalmas egér árnyékában teszem. Messze ez a legsikeresebb a műveim közül. Igyekeztem elkerülni, hogy a Mausról beszéljek, de most, amikor oly nyilvánvaló, hogy a fasizmus szerte Amerikában felütötte a fejét, úgy érzem, igenis kell a Mausról beszélnem.

Abból, amit az újságokban olvasok, úgy látom, ezen a téren Magyarország sem áll valami jól. Szóval, ha arról kérdeznek, mi történik most a szemünk láttára, akkor mesélnem kell azokról a tapasztalatokról, amiket a hajdani borzalmakat túlélő családomban felnőve szereztem. És e tapasztalatok alapján azt kell mondanom, minden okunk megvan a félelemre. Amerika a szemünk láttára csúszik bele a fasizmusba. Abból a kevésből, amit a magyar helyzetről tudok, úgy tűnik, mintha önöknél is a fasisztáknak állna a zászló.

MN: Ahogy önt mindig a Mausról faggatják, úgy Claude Lanzmannt mindig a Shoah című monumentális dokumentumfilmjéről kérdezték. Lanzmann filmje hatott a Maus elkészítésére?

AS: Lanzmann Shoah-ja nagyon fontos nekem. Már javában dolgoztam a Mauson, amikor először hallottam a filmről. A kiadóm épp Lanzmann-nal készített könyvet, meg is szervezett egy vetítést még a bemutató előtt. Nem mondok újat azzal, hogy a Shoah hatalmas mű. Nem próbálja sem újrajátszatni, sem dramatizálni a holokausztot. A képregény (comics – K. G.) kifejezést egyébként éppúgy nem szeretem, mint a holokausztot, mindenesetre a Shoah fontos mű. Lanzmann későbbi filmjeivel kapcsolatban már bizonytalanabb vagyok. Amikor beleszeret Izraelbe, nos, ott egy kicsit hátrébb kell lépnem, és azt kell mondanom, ahogy Stan Lee sem kifejezetten az esetem, ha a képregényekről van szó, úgy Lanzmann Izrael-képe sem. Egyszer egyébként találkoztam vele, érdekes beszélgetés volt. Ha Franciaországban élek és jobban beszélem a nyelvet, lehet, hogy többször is elbeszélgettünk volna.

MN: Lanzmann utálta Roberto Benigni holokausztfilmjét, Az élet szépet. És ön?

AS: Mielőtt Az élet szépet bemutatták Amerikában, a rendező emberei megkerestek, megcsinálnám-e a film plakátját. Le is vetítették nekem a filmet. Egy interjúban Benigni azt mondta, hogy a Maus volt a fő inspirációja, én meg – immár a film ismeretében – úgy éreztem, bárcsak visszamehetnék az időben, és kivehetném a könyvet a kezéből. Egy másik interjúban meg azt mondta, fontosnak tartja, hogy normalizáljuk a holokausztot, hogy beszélni tudjunk róla. Ez aztán igazán megijesztett. Most egyébként, ha az alt-right tevékenységét nézem, épp ez folyik: úgymond a holokauszt normalizálása. Az sem tetszett Benigniben, ahogy a még élők testén átmászva felment a színpadra, hogy magához ölelje az Oscar-díját. Miután a Maust nem tudtam lerázni magamról, mert mindig a nyomomban járt, megírtam a MetaMaus című kötetet, amelyben igyekeztem válaszolni a Mausszal kapcsolatos valamennyi kérdésre.

A MetaMaus egyik rajza a koncentrációs táborok foglyait ábrázolja; lesoványodott alakok ülnek a földön a falhoz dőlve – ismerős kép, azzal a különbséggel, hogy ezen egy Oscar-szobrot ölelnek magukhoz. „Szeretném megköszönni valamennyi kisembernek, hogy lehetővé tette ezt” – írtam a kép alá. Ez volt a válaszom Az élet szépre. Ez a film pont az ellenkezőjét tette, mint a Maus. A Maus metaforát használ, de egy ponton már nem a metafora az érdekes, hogy hú, a zsidók egerek, a nácik macskák, vagy­is itt valaki álarcot viselő emberekkel beszél a rasszizmusról, hanem Vladek, Anja és Vladek fiának a története válik fontossá. Az élet szép ezzel szemben a valódi fájdalmat, a valódi szenvedést használja metaforaként, hogy elmondhassa: ha megőrzöd a humorodat, meglásd, az élet szép lesz. Ez azért obszcén.

MN: Bár, mint mondta, nem rajongója a regények képregényesítésének, Paul Auster Üvegvárosából azért az ön közreműködésével készült képregény. Auster regényét anno 17 kiadó utasította vissza. A visszautasítások versenyében ön vagy Auster a győztes?

AS: A Maus simán veri az Üvegvárost. Megközelítőleg 30 visszautasítást kaptam. Nincs meg az összes visszautasító levél, de a meglévőket, vagy 15-öt, elolvashatja a MetaMausban. Az egyik szerkesztő, aki anno visszautasított, ma azzal dicsekszik, hogy ő fedezte fel a Maust. Hát, elég furcsa módja a felfedezésnek, ha kivágnak valamit a szemétbe. Min­den­esetre a művészeti vezető házon belül azt javasolta, küldjem el a Maust a Pantheon ki­adónak. Mondtam, jó ötlet, de már egyszer visszautasítottak.

Mire ő, hadd küldje el nekik személyesen. Mondtam, csak tessék! És működött. Az egyik első visszautasítást az okozta, hogy a szerkesztő, akihez elkerült az anyag, holokauszttúlélők gyermeke volt. Az anyja és az én mostohaanyám együtt kártyáztak valamelyik catskillsi nyaralóhelyen. Ezt a szerkesztőt egész egyszerűen megrémítette a Maus. Persze később tagadta, hogy ő dobott volna ki, de a kiadón belüli forrásaim mind megerősítették, hogy tényleg ő volt.

MN: Elég nagy felháborodást okozott A haszid csók című, Valentin-napi címlapjával, amelyet a The New Yorker magazinnak készített. A borítón egy haszid zsidó és egy fekete nő látható elmélyült csókolózás közben. Ez ’93-ban még sokkolónak hatott.

AS: A magazin címlapjait a harmincas-negyvenes évektől kezdve az ablakpárkányon üldögélő macskák és az idilli külvárosi jelenetek, connecticuti tájképek uralták. A borítórajzolók közül szinte egyedüliként Saul Steinberg emelkedett ki; filozófus volt a karikaturisták között. A provokatív rajzok azonban teljes mértékben hiányoztak a lapból. A haszid csók jól felkavarta az állóvizet, akkora botrány volt, amekkora botrány az internet előtti korban csak elképzelhető. Az idősebbek sorra mondták le az előfizetésüket, de az új főszerkesztő, Tina Brown nem esett kétségbe, épp ellenkezőleg; nyitni akart a fiatalok felé, még több ilyen borítót akart. Mostanában is fel-felbukkan egy-két ablakpárkányon üldögélő macska, de ma már az a gyakoribb, hogy a The New Yorker-borítók erőteljesen reflektálnak arra, éppen mi történik azon a héten Amerikában.

Neked ajánljuk