A cím kellően általános ahhoz, hogy akár össze-, akár széttartó szövegek rendeződjenek alá. Három fejezetre elkülönítve tizenöt nagyobb ívű költeménnyel van dolgunk, melyek versformai tekintetben változatosak: a rímes-asszonáncos, jellemzően jambikus versek mellett áradóbb szabadverseket is találunk. A kötetcím hűen tükrözi a szövegek narratív voltát: értelmezhetők akár novellákként, epizódokként, folytatásos elbeszélésként – lírai formában.
Az olvasás kezdetén kíváncsian kutattam, kapcsolódnak-e egymáshoz a szövegek. Amíg az amerikai aranyláz idején játszódó Klondike-ban a szerencsét próbálók térnek vissza kétes kimenetelű, ám sorsfordító útjukról, addig a második, Megjöttek! című versben egy ideológiailag-vallásilag kétosztatú világban a beszélő elvtársai végre ismét kiszorítják az ellenkező oldalt. A történelmies kulisszájú, ám földrajzilag nem meghatározott versvilág távolról, mechanizmusaiban felidézi a kommunista hatalomátvételt, de az elmúlt évtizedek rendszer- és kormányváltásait is: „amikor ezek / bezáratták az összes templomunkat, / a magisztrátusból elmozdították / a mieinket: józan életű, / tisztes polgárokat, és részeges, / tanulatlan csizmadiákat és / cserzővargákat tettek a helyükre, / mikor kiöntették velünk a teljes évi / bortermésünket, valamilyen új, / eszelős jogszabályra hivatkozva, amelyet / alig két napja hoztak a tanácsban.”
A harmadik költemény, Az utolsó napok is beleillik a kirakósba: a vers egy római kori provincián játszódik („A capitolium / megpróbál várost mímelni: középen / az ormótlan triász: Jupiter, Héra és Minerva”), ám a vershelyzet finoman rímel a korábbiakra, ismét megjelenik a mi–ők osztottság, ezúttal a rómaiak és a barbárok között („Eközben a folyón túl […] szempárok ezrei, tízezrei / villognak vészesen: minket figyelnek / a tölgyerdők ködéből”), és a barbárok fenyegető eljövetele, a jelenlegi rend pusztulása („ami most körülvesz […] nemsokára por lesz és hamu”) összecseng az előző versek sorsfordulataival, hatalomcseréivel. És folytatja a sort Az igazság pillanata, melyben egy „bajszos- / cvikkeres zseb-zsarnok”-ot gyilkolnak meg a lázadók (véletlen vagy sem, a szóhasználat Bödőcs Tibor egyik szkeccsére emlékeztet, míg a verstörténés a Ceaușescu házaspár kivégzését idézi). Az Egy más világban újfent vallás- és világrendi határhelyzetet mutat be, a Szerapisz-szobor és az Afrodité-szentély említése a korábbi római kori történethez köti a szöveget. Ám néhány általánosabb mondata jelenünkre is érthető: „Tudom, minden mulandó, de azért ezt az egyet / mégse hittem volna: azt, hogy egy másik / világban vénülök meg, mint ahol megszülettem.” Az ok egy háború kitörése előtti „dicső és félelmetes napok”-ra emlékezik vissza. A beszélő az uralkodó háborúpárti tanácsadója, aki felülkerekedett a békepárti NN-en, ám megtudjuk, hibázott („azóta / napvilágra került pár dokumentum, / amelyből kiderült: abban a pillanatban / még nem döntötték el: támadni fognak, / csak mikor mi megléptük azt, amit”).
A Három kép a város történetéből ciklus első két verse, a Ládák és a Halott apáca olvashatók úgy, hogy a korábbi vers(ek)ben kirobbant háború idején játszódnak, míg a harmadik, a Kertitörpék egyfajta következményként mutatkozik: a beszélőt meglátogatja egy emigrált-disszidált rokon, akinek aztán például hosszasan beszél a család házának felosztásáról és az udvari lakásba betelepített hárpiáról, aki nem engedi használni a közös udvart („»Azt képzeli, hogy csak mert valaha, / száz éve vagy mikor itt minden a maguké volt, / hogy magának előjogai vannak?«”).
Eddig jutva azt gondoltam, Rakovszky új kötete mozaikos-kollázsos technikával olyan (pszeudo)történelmi tablót hozott létre, amelynek áthallásait akár napjainkra és közelmúltunkra is vonatkoztathatjuk. Ám a harmadik fejezet elbizonytalanított. Az Állapotváltozások fejezet szándék szerint talán szintén tükröt tartana jelenünknek, sorsainknak, ám a szerelmi története sajnos több sebből is vérzik. Az elvirágzott, fogorvosi asszisztensként dolgozó bölcsészlány, Emő, aki Rochesterét várja fehér lovon, és a magának való informatikus, Jenő nem találnak egymásra – ami nem baj, nem hiányzik a happy end. A gondom a közhelyes karakterekkel (a bölcsész és a kocka csak elvont és életképtelen lehet), illetve azzal az idegenkedő világlátással van, amihez talán életkoromnál fogva nem tudok igazodni: „Egy kapualjból fény vág a sötétbe, / kilép a ködbe két árnyék-alak. / Néhány kopott lépcső vezet a mélybe, / lenn harsogó zene, hámló falak. / Sok furcsa tárgy itt lenn, kitörve léte / korlátaiból bármivé lehet: / fürdőkád volt, vagy egy Trabant ülése, / most ők alkotják asztal- s székedet” – olvasom a Romkocsmában, amire csupán jóindulattal mondom, hogy azért összecseng az Egy más világban idegenségével. Ennél is problémásabbnak tűnik, hogy az eddig klasszikus, mértéktartó versnyelv többször szépelgésbe fordul („az ősz parazsat gyűjt a fákra” – Egy péntek este; „elönt a mély érzelmek csőtörése” – A jóslat), vagy szentenciózussá válik („Képzelt karakterek és életek / nem gyógyíthatják valósághiányod” – Két barát), vagy avítt metaforát szül („a vágy kígyója” – Két barát), s olykor láthatóan forma- és rímkényszer alakítja a verset („Láthatni villanását sok piros / Mikulás-sapkának, csúcsos süvegnek, / szaxofon nyávog, csizmás láb tapos / szilánkjain törött kólásüvegnek” – Tűzijáték). Kár ezért a hatrészes teleregényciklusért, szerencsésebb lett volna megmaradni az első két fejezetbeli fajsúlyosabb irány(ok)nál: az áthallásokkal játszó, (pszeudo)historizáló keretezésnél.
Magvető, 2018, 72 oldal, 2499 Ft
