Interjú

„Egyszer kiteszem a pontot”

Jo Nesbø író

Könyv

Eddigi mérlege: 12 Harry Hole-kötet, 23 millió eladott példány több mint 40 nyelven és akkor még a gyerekkönyveket, az egyéb thrillereket és a megfilmesítéseket nem is számoltuk. A skandináv krimik norvég csúcstartójából telefonon igyekeztünk kiszedni, mennyi van még hátra a világhírű nyomozó eseteiből.

Magyar Narancs: A legutóbbi könyvben Harry Hole ismét keményen iszik. Alkalmazná őt ilyen állapotban az oslói rendőrség?

Jo Nesbø: Valószínűleg nem. Szoktam beszélgetni rendőrökkel, szerintük Harry nagyon is valósághű figura, de azért hozzá szokták tenni, hogy ha ennyire kiütközne valakin az ivás, akkor biztosan nem vennék fel.

MN: Gyakori jelenség, hogy egy krimiíróval leülnek dumálni az oslói nyomozók?

JN: A sorozat elején jártam, és szükségem volt némi információra, hát felhívtam az oslói rendőrkapitányságot, hogy jó napot, író vagyok, van egy kitalált nyomozóm, lenne néhány szakmai kérdésem, hogy hitelesen tudjam ábrázolni. Mire ők, hogy igen, igen, a hitelesség mindennél fontosabb, jöjjön csak el hozzánk és átbeszéljük. Sok segítséget kaptam tőlük az évek során. Az oslói rendőrök is olvassák a Harry Hole-könyveket. Úgy hallottam, a kapitányság egyik tárgyalója Harryről kapta a nevét. Szóval, nagyon is jelen van a rendőrségen.

MN: Henning Mankell mondta leghíresebb teremtményéről, a szintén nyomozó és szintén alkoholkedvelő Kurt Wallanderről, hogy a való életben valószínűleg nem kedvelnék egymást. Ön megengedőbb Harry Holéval?

JN: Bírom Harryt. Intenzív fickó, ez igaz. Úgy képzelem, olyan barátom lenne, akivel olykor szívesen eltöltenék egy-egy hétvégét, de biztosan nem őt hívnám hétfőn elsőként. Kellenének azért a szünetek.

MN: Önnek, mint gyakorló zenésznek (Nesbø a Die Derre nevű zenekar frontembere – a szerk.) bizonyára fontos Harry zenei ízlése.

JN: A jazztől a hard rockig sok mindent fogyaszt. Ha valami megérinti, jöhet, nincsenek különösebb preferenciái. Egy A-ha-sláger éppúgy beleférhet, mint a Slipknot. E tekintetben van némi hasonlóság író és hőse között. Magam is úgy vélem, az A-ha írt néhány nagyszerű számot. A Kés című könyvben többször is szóba kerül a Ramones, ha Ramonest hallgat az ember, előbb-utóbb arra jut, hogy tulajdonképpen ők is popszámokat írtak, csak más a csomagolás. Egy fiúzenekar is előadhatná ezeket. A lényeg, hogy nagyszerű popszámok.

MN: Szokta emlegetni Jim Thompsont, mint kedvencét a bűnregények műfajában. Miért pont Thompson?

JN: Egy amerikai kritikusa a dime store-ok, a filléres boltok Dosztojevszkijének nevezte, ami szerintem pontos jellemzés. Az emberi lélek sötét és perverz bugyrait vette szemügyre, olyan regényekben, mint a The Killer Inside Me vagy a Pop. 1280. Bret Easton Ellis előtt már jó 30−40 évvel megírta a saját amerikai Pszichóját. Az ő Pszichói egyben a történetek elbeszélői is. Pokoli nehéz ezt a fajta egyes szám első személyű elbeszélést jól csinálni, de Thompsonnak összejött.

MN: Ha ő volt a Dimestore Dos­toevsky, ön hova tenné magát ugyanebben a filléres boltban?

JN: Nem tudom, mi lenne az én írói címkém, ezt önnek kéne megmondania. De azért nekem is kijutott címkékből, kölyökkoromban például én voltam a szórakozott professzor, így emlegettek otthon. Ha beletemetkeztem egy könyvbe, megszűnt a körülöttem lévő világ, mintha nem is ezen a bolygón élnék.

MN: A tizenkettedik Harry Hole-kötetnél tart. Benne van a pakliban a huszadik is?

JN: Hadd válaszoljak így: nem fogom megmondani, hány kötet van még Harry Hole-ban, tekintsük ezt is a műfaj velejárójának, hogy a szerző titokban tartja, hány kötetet tervez. De azt elmondhatom önnek, hogy Harry története egyszer véget ér majd. Amikor a harmadik kötetnél tartottam, megterveztem, milyen utat fog Harry bejárni, úgy szakmailag, mint magánéletileg. Ez nem egy végtelenségbe nyúló sorozat, és biztosíthatom, ha egyszer kiteszem a pontot a végére, soha többet nem fogom feltámasztani. De hogy az odáig vezető út hány könyvvel van kikövezve, azt nem mondhatom el.

MN: De fejben megvan a szám?

JN: Igen. Na jó, talán nem a pontos szám, voltak könyvek, amelyeket már kezdetben elterveztem, másokat nem, de többé-kevésbé határozott elképzelésem van róla, hogy mennyi van még hátra.

MN: Amikor utoljára beszéltünk („A krimiírás balos sport”, Magyar Narancs, 2014. június 12.), azt mondta, a Breivik-mészárlás óta máshogyan ír, de azt nem tudta megmondani, hogyan máshogy. Most már látja, mi változott?

JN: Most sem vagyok benne biztos. Sokféle hatás éri az embert, másról sem szól az élet. Most épp a koronavírus-járvány mutatja meg, milyen gyorsan, akár egyik napról a másikra meg tud változni a világ. Ez is hatással lesz arra, hogyan mesélünk történeteket. De e pillanatban nem tudom, hogy pontosan mi fog változni. Az biztos, hogy új tudással fogunk rendelkezni arról, hogyan reagálnak a társadalmak egy ilyen helyzetben. És mindenképpen meg fog mutatkozni az irodalomban is.

MN: A norvég vezetés jól kezeli a koronavírus-járványt?

JN: E pillanatban azt is nehéz megmondani, mi számítana objektíven jó vagy kevésbé jó fellépésnek.

MN: Mi az uralkodó érzés ez ügyben önöknél?

JN: Hát, ez az, legfeljebb érzésekről beszélhetünk, de ide racionális rálátás kell, azt pedig, hogy most mi számít túl kevésnek vagy éppen túl soknak, majd csak utólag fogjuk látni.

MN: Jens Stoltenberggel, a NATO főtitkárával már akkor jó barátságot ápolt és együtt biciklizett, amikor Norvégia miniszterelnöke volt. A barátságukba belefér egymás munkájának a kritizálása?

JN: Miért is ne. De mint arról írtam is, egy közös barátunk révén ismertem meg, szóval egy barátom barátja, nem tartozik azon ismerőseim közé, akiket csak úgy megcsörgetnék. Időről időre azért találkozunk, és úgy emlékszem, beszélgettünk Harryról is. A Vörösbegyről biztosan. Ebben a történetben azokról a norvégokról írtam, akik a saját akaratukból, önként harcoltak a németek oldalán a második világháborúban.

MN: Ahogy a saját apja is. Miközben a mamája gyerekfejjel a családjának segédkezett az ellenállásban. Sok hasonló családtörténet létezik Norvégiában?

JN: Én csak a saját családomról tudok. Apám megvárta, míg felnövünk, a bátyámnak 15 évesen, nekem 16 éves koromban mesélte el. Hatalmas sokként ért persze. Azt mondta, most már elég idős vagy hozzá, elmondom, mit csináltam a háború alatt, nyugodtan kérdezz bármit. Rajtunk kívül mindenki más jól ismerte a családban apám történetét, de tartották magukat ahhoz, hogy mi, gyerekek addig nem tudhatunk erről, amíg el nem érünk egy bizonyos kort. Apám egyébként tiszteletre méltó alaknak számított anyám családjában. Önként jelentkezett katonának, kockára tette az életét, a háború után pedig beismerte, hogy rossz döntést hozott. Anyám családja elfogadta ilyennek, nem csináltak gondot a múltjából.

MN: Ennél kisebb ellentétek is szétszakíthatnak egy családot. Nem ritka manapság, hogy a politikai szembenállás mentén szakadnak szét családi kapcsolatok.

JN: Azt hiszem, ma Norvégiában nincs olyan politikai téma, mely ilyen árkokat áshatna akár egy családon, akár egy barátságon belül, de nem kell olyan messzire menni az időben, hogy találjunk ilyet. Elég, ha csak azt az időszakot nézem, amikor a nagy dilemma az volt, csatlakozzon-e Norvégia az EU-hoz vagy sem. Családokat szakított szét ez a kérdés, de ilyen lehet most a Brexit az angoloknak.

MN: Az ön ötletéből készült az Occupied (A megszállás) című tévésorozat, amelyben az oroszok napjainkban olajügyi megfontolásokból megszállják Norvégiát. Kisebb diplomáciai botrány is kerekedett a dologból, az oslói orosz nagykövetség is kifejezte nemtetszését.

JN: Engem is megkeresett néhány orosz médium, el kellett magyaráznom, hogy az eredeti ötlet nem annyira Norvégiáról és Oroszországról szólt, ennél általánosabb volt a képlet: vegyünk egy demokratikus nemzetet, amelyet egyszer csak megszáll egy nagyhatalom. Mint Norvégiát a németek a második világháborúban. A sorozat szempontjából nem az volt a fontos, hogy melyik ország kapja a megszálló szerepét, de ha ránéz a térképre, mégiscsak határosak vagyunk egy nagyhatalommal, ez pedig Oroszország. Ha Kína vagy az USA terülne el a határ másik oldalán, alighanem őket tettük volna meg megszállónak. Amikor ezt az egészet kitaláltam, jóval fontosabb volt a megszállók kiléténél, hogy mi történik a megszállt kis országban az egyes emberek szintjén. Miként viszonyulnak például a függetlenség vagy a demokrácia kérdéséhez, ha egyébként az éle­tük látszólag ugyanabban a kerékvágásban folyik tovább. Fontos szempont marad-e a szabadság, hajlandóak lennének-e áldozatokra a demokráciáért, ha amúgy nem kell feladniuk a kényelmüket, a privilégiumaikat.

MN: Visszatérve a könyvekhez: a Harry Hole-regények komor világának rajongói megbékéltek a gondolattal, hogy ön egy személyben a Doktor Proktor pukipora sorozat szerzője is?

JN: Nem hiszem, hogy Harry Hole valaha is hallott Doktor Proktorról és ugyanezt fordítva sem tartom valószínűnek.

Neked ajánljuk

„Engem untatnak a hagyományos elektromos gitárszólók”

  • Nagy István
Steve Stevens közreműködött filmzenékben, de a leginkább mégis Billy Idol szólógitárosaként ismerhetjük. A budapesti Billy Idol-koncert előtt mesélt nekünk együttműködésükről, a Top Gun Grammy-díjáról és sok minden másról.