A kilencven éve, 1913. október 8-án született Rónay György a Nyugat harmadik nemzedékének egyik legsokoldalúbb literátus egyénisége volt: költő, író, irodalomtörténész, műfordító és szerkesztő. Noha munkásságát mind kortársai (akik közül sokan tartották őt generációja potenciális szellemi vezérének), mind az utókor ítészei elismerték, életműve soha nem vált valamely kánon részévé, következésképp az ún. irodalmi diskurzus – amelyet manapság könnyen és méltánytalanul szokás azonosítani valamiféle végleges értékítélkezéssel – évtizedek óta nem vesz róla tudomást. Pedig Rónay az irodalom majd minden területét
igen magas színvonalon művelte:
német és francia klasszikusok sorát ültette át magyarra kiválóan (többek között Goethét, Kafkát, Maupassant-t, Balzacot, Apollinaire-t, Verlaine-t fordított), versei és prózája között jó néhány arányosan megkomponált, figyelemre- méltó gondolatiságú és megformáltságú alkotás akad, míg irodalomtörténeti esszétanulmányai a műfaj legjobbjai közé tartoznak.
Alighanem ez utóbbiak nyújtják a legnagyobb segítséget létszemlélete megértéséhez. A XIX. század második fele magyar irodalmának nem csupán alapos, de értő ismerője is: a pusztuló értékek, a feltartóztathatatlan romlás világát csak kevesen ábrázolták olyan meggyőző erővel, mint ő. Ez egyrészt azon megközelítés eredménye, amellyel Rónay György a korszakot és annak irodalmát vizsgálta; e metódust "ihlettörténetinek nevezte, amely "élettel és élménnyel" próbálja megtölteni ismereteinket. Másrészt és legfőképp azonban a hasonló léthelyzet – a háború, majd a Rákosi-éra rombolása, saját egzisztenciális létbizonytalansága – az, ami Rónayt a magyar századvéghez, a Pacsirta Kosztolányijához (vagy a "maszkok mögé bújó" Márai világához) közelítette. Nemcsak legszebb regényeiben (Az alkony éve, A nábob halála, Képek és képzelgések), de tanulmányai legjavában is (A regény és az élet, Petőfi és Ady között) e tragikus világlátás a meghatározó.
Alkotói nagyságát
mi sem mutatja jobban, mint hogy közvetlenül sohasem beszélt erről; ellehetetlenítéséről, kétségbeeséséről nemhogy nyilvánosan nem panaszkodott (és nemcsak akkor, hanem később sem), de másfél ezer oldalas naplójában is pusztán néhány - igaz, felettébb szívszorító - sor érzékelteti helyzetét. ("Minden este megköszönni Istennek, hogy még ágyban alhatunk" - jegyzi föl 1951 novemberében.) De nem zengett ódákat az általa kiútnak vélt magatartás heroizmusáról sem. (Ami amúgy senkitől nem áll távol; elég talán – a Rónay által egyébként túl szigorúan kritizált Márai – egynémely sértődött pózára gondolni.)
Éppen ezért szándékosan nem katolicizmusa emlegetésével indítottuk e rövid emlékezést, holott a katolikus jelző Rónay munkásságának legbevettebb minősítése – amit mellesleg ő maga "roppant felszínes" osztályozási szempontnak tartott. Rónay György gondolkodásában hit és racionalizmus nemhogy nem zárják ki egymást, de egyfajta szintézist alkotva a zavaros világban teremtenek a számára fogódzót. Istenben hinni és értelemmel megragadni a világot – summázható Rónay pascali vallásfelfogása. ("Mennyivel jobb és okosabb hinni, mint nem hinni" – írja egy helyütt.) Ám a klasszikus eszmények – az értelem világossága, a kifejezés tisztasága "az állásfoglalás komolysága, egyszerűsége és méltósága" – jegyében írt értekező prózájában és szépirodalmi műveiben a "fegyelem éber felszíne alatt" a kétkedés, a józanságra épülő világ reménytelensége miatti fájdalma húzódik meg. Ez a kettősség az, ami alkotásait máig izgalmassá teszi. Pontosabban: tenné, ha e gazdag és méltatlanul elfeledett életművet újra felfedezné az irodalomszerető közönség.
Bundula István
