Könyvmelléklet

Előtte, közben, utána

Három könyv a holokausztról

  • Szűcs Teri
  • 2014. január 5.

Könyv

Három történet három fiúról: az egyikük a holokauszt elől menekült el a családjával, így lett Amerikában emigráns; a másik otthon maradt, átlagos, pesti gyerekkor helyett bujkálás és zűrzavar jutott neki, vészkorszak-gyerekkor; a harmadik fiú pedig a holokauszt után született, mégsem szólt semmi másról az élete, csak a holokausztról.

Erős kötelék fűzi össze a három könyvet, de ez nem a szerzők vagy a szövegek rokonságából fakad - így írja és hatja át a holokauszt a történeteket. Pedig egészen különböző kötetek vannak előttünk: egy társadalomtudományi-politikatörténeti érdeklődésű önéletrajz, egy gyerekéveket felidéző klasszikus memoár és egy regény. Ráadásul egy jellegzetesen amerikai, egy jellegzetesen magyar, budapesti és egy jellegzetesen izraeli tapasztalatokról szóló mű.

Kézenfekvő a kérdés: képesnek kell-e lennünk nyitottan és kíváncsian fogadni azokat az újabb és újabb történeteket, amelyeket a holokauszt magához húzott, magába olvasztott; illetve, Vonnegutot parafrazeálva: egy tömegmészárlásról mi értelmes dolgot lehetne elmondani - még? Már nem sokat, de ebből nem létfeledtség vagy történelemfelejtés következik. Nem arra van szükségünk, hogy a holokausztról halljunk valami újat, hanem a hozzá való viszonyunkról, saját emlékezeti (felejtési) formáinkról, a múlt által való meghatározottságunkról, e meghatározottság jelenbeli következményeiről. A három könyv a három fiúról változó sikerrel és változó tudatossággal igyekszik teljesíteni ezt az egyedüliként rá háruló feladatot.

Indiánok

Monroe E. Price Menekülő tárgyak - Bécsi álmok Amerikában című önéletrajzi kötete a nagy olvasztótégelybe megérkező bécsi zsidó család hely- és identitáskeresését beszéli el. Preisék itt otthonosan éltek, vagyonos, urbánus polgárokként, belegyökerezve a bécsi kultúrába és a térség zsidóságának kultúrájába (Monroe E. Price édesanyja magyar zsidók leszármazottja). Kétség sem fért annak a Bécsnek az ismerősségéhez és otthonosságához, amely aztán kivetette magából őket. Az 1939-ben újszülött kisfiukkal hajóra szálló Preisék immár jogaiktól és vagyonuktól megfosztott menekülőkként csak néhány fotót, tárgyat, szokást és receptet vittek magukkal Amerikába. Monroe E. Price alapkérdése az, hogy ezenkívül hoztak-e valamit, vagyis miben nyilvánulnak meg az ő bécsi zsidó gyökerei, jelentenek-e bármiféle belső meghatározottságot. Sokféle válaszkísérletet vet fel (és el) a könyv. Hogy Price felnőtté válásában, karrierválasztásaiban miként nyilvánult meg a menekültlét tapasztalata, az már az anyja alakjának plasztikus leírásaiból kirajzolódik: elszántan, merészen (és rengeteg iróniával) kell keresni az önmegvalósítás lehetőségeit.

A fiú útja így vezetett el a Yale jogi karára, ahol megint csak olyan döntéseket hozott, melyekben családtörténetének több évtizedes tapasztalatát fordította át cselekvéssé; itt figyelt fel az amerikai őslakosok helyzetének jogi anomáliáira, és ekkor kezdett el a képviseletükkel foglalkozni. A múltbeli törés, a jogfosztás, vagyonvesztés, üldöztetés a jelenbeli társadalmi érzékenység és elkötelezettség alapjává válik. Azt is mondhatnánk, hogy Price cselekvéssel válaszol arra, amit a holokauszt kutatásában mostanság gyakran emlegetett - és sokat vitatott - Giorgio Agamben a rendkívüli állapot politikafilozófiai fogalmáról mond. Amikor a hatalom feljogosítja magát arra, hogy a jogrendből és mindennemű állampolgári, sőt, emberi jogosultságból csoportokat és közösségeket zárjon ki, az a rendkívüli állapot - így zajlott a numerus clausus, így ment végbe a holokauszt és az amerikai őslakosok kisemmizése is. Price érzi és látja a párhuzamot, és cselekszik: földterületeket, tulajdonjogot perel vissza. Talán a legérdekesebb bécsiség-tapasztalata épp innen fakad: felismeri, hogy miközben jogvédelemmel foglalkozik, egyben játszik is a joggal, és ebben a játékosan kívülálló-attitűdben ismer rá a maga személyes európai örökségére. "Volt a dolognak még egy, talán kicsit még bécsibb oldala. Úgy fogtam fel a jogot, mint egyfajta színházat, melyen lehet csavarni egyet, meg lehet változtatni. A jog ironikus visszfényt kapott..." Éppen ezért mikor azon gondolkodik, hogy a wittgensteini vagy a Karl Popper-féle Bécs áll hozzá közelebb, akkor, bár pragmatikus és tevékeny énje inkább az utóbbi felé húzna, mégis Wittgenstein kerül ki győztesként, hisz Price-nak az az alapvető tapasztalata, hogy a jog nem valami adott, hanem folyton alakítható, használatában élő nyelvjáték. És talán itt ér össze a hagyomány a tevékeny jelennel. Monroe E. Price jogászprofesszor és jogvédő, de legfőbb érdeklődése a médiajog, a kommunikáció területe, a reprezentációé, hogy van-e módjuk, terük és törvényes lehetőségük az önkifejezésre a peremre szorítottaknak.

De itt sincs vége a keresgélés történetének, mert az egykori Bécset sehol sem lehet megtalálni. Különösen nem a Taborstrasséra visszatérve, ahol a család valaha lakott. És az idővel visszakapott osztrák állampolgárság, az elvett vagyon után megítélt anyagi kárpótlás is értelmezésre szoruló, összetett jel marad.

Gyerekek

Gyárfás Endre Mátyásföld, alkonyuló éden című memoárja körülbelül hat évet fog át, és 1946-ig tart. Ezekben az években vált gyerekből kiskamasszá, és könyvében azt próbálja meg rekonstruálni, hogyan zajlott belső átalakulása ebben az időszakban, mit és hogyan észlelt abból, ami vele, velük, a családjával történt. A gyerekkori reflexiók felidézését a szövegbe beiktatott rendelet- és dokumentumrészletek élezik ki, és a közbeszúrt tények: a "Családom mártírjai" felsorolásnál Gyárfás Endre apjának, két nagybátyjának, három nagynénjének és más családtagjainak a neve szerepel.

A félreértés Gyárfás Endre legfőbb eszköze, hogy bemutassa, micsoda zűrzavart észlelt maga körül az a kisfiú, aki leginkább csak nyugalomban szeretett volna élni, játszani a mátyásföldi édenben. A memoár tele van akaratlan szóviccekkel, a háborús és vészkorszak-retorikában értelmet kereső kisfiú félrehallásaival. Hiszen miért is kéne egy gyereknek tudnia, hogy a SAS-behívót nem valódi ragadozó madarak hordják szét vagy hogy a muszos nem valami mulatságosat jelent. De amikor Mátyásföldről behurcolkodik a pesti gettóba a család, akkor se ért semmit a fiú, és mikor védett házról védett házra járnak, akkor se tud sokkal többet. Különös gesztusa ez a memoárnak. Gyárfás nem reflektál arra, hogy milyen volt úgy átélni az eseményeket, hogy valójában alig láthatta át, mi történik vele - a felnőttek csak néhány magyarázattöredéket osztottak meg a kisfiúval. Az olvasóra hárul, hogy ezt feldolgozza: a történelmen résztvevőként át lehet esni úgy, mint egy gyerekbetegségen, és aztán egy életen át érezni az utóhatását, de sose birtokolni a múltat. Mindez pedig már egyáltalán nem Gyárfás Endréről szól, hanem traumáktól sújtott csoportokról, közösségekről - "nemzeti" közösségről is akár.

A felszabadulás után egy érdekes fejezet kezdődött Gyárfás életében: cionista ifjúsági csoportba került be, ahol a legyengült gyerekek megerősödése, feltáplálása, rehabilitálása mellett azzal is foglalkoztak, hogy felkészítsék őket a Palesztinába való áttelepedésre. Gyárfás Endrét nem akarta elengedni az édesanyja, a fiú itthon maradt. Közben kiskamasz lett, és egyre inkább saját tapasztalatainak, életeseményeinek birtokosa. De a visszaemlékezés itt megszakad. (Fontos tudni, hogy akinek az élettörténetét kezünkben tartjuk, az olyan kedves gyerekkönyveink szerzője, mint a Dörmögőék kalandjai vagy az Állatkerti mulatságok.)

Öregek

Van valami mélyen meghökkentő Amir Gutfreund regényében; már a címe is az, A mi holokausztunk. Mintha a holokauszt beleakaszkodna az emberbe, vagy az ember a holokausztba. De nem az a meghökkentő, hogy a könyv vicces, a holokauszton pedig nem nevetünk. Hisz már a Sorstalanság óta az arcunkra fagyott a vigyor - nincs súlyosabb irónia annál, mint amikor Auschwitzról azt írja Kertész: "affajta diákcsíny érzését" keltette a fogolyban. Ahogy a szeptemberi Jelenkorban megjelent kitűnő kritikájában jelzi Kisantal Tamás: Gutfreundnál alapvetően azok válnak vicc tárgyává, akik már az esemény utóéletében érintettek. Ez sem annyira új, mert a múlt súlya alatt görnyedő, botladozó utódokon, magyarán magunkon már Art Spiegelman Maus-kötete óta nevetünk. Gutfreundnál a gyermekkori játékokon, a felnőttvilágban kiigazodni képtelen gyerekek magánvilágának komikumán át látunk rá a holokauszt utóhatására. A legfontosabb színhely egy Haifához közeli lakótelep, melynek minden utcája egy bizonyos Katznelsonról van elnevezve. Olyan ez, mint a Szomszédok végtelenül groteszk kiadása. A lakótelepen a kelet-európai zsidóság kiirtásának túlélői élnek, a maradék, akiknek pszichéjét, integritását, testi-lelki épségét, családtörténetét összezúzta a történelem.

Gutfreund regényének egyik legfontosabb gesztusa az izraeli kollektív identitáspolitika hatásainak, következményeinek bemutatása - ez jön közel hozzánk a gyerekek kérdésein és válaszkísérletein keresztül. Ez az identitáspolitika a holokausztra épül, de semmit sem ad annak, aki meg szeretné érteni, mi történt. Ezért nincsenek otthon a lakótelepen a túlélők, bár ők már sehol sem lehetnek otthon, mondja a regény. Az idős emberek közül "adoptál" magának nagyszülőket a kisfiú, a regény főszereplője és a kamaszkori szétválásig mindenben vele tartó rokon kislány. (Testvér? Vagy ő is "adoptált"?) Lassan kikémlelik, kiderítik az öregek történeteit, és beléjük helyezkednek. A regény feledhetetlen jelenete, amikor a gyerekek buchenwaldosat játszanak. Aztán ez a kisfiú is felnő, és vele együtt megnő a zavarodottsága is. Mintha a kívülről meghatározott, intézményesített emlékezettartalmak még inkább rátelepednének a személyiségére - nem tudja, hogyan viszonyuljon a német vendéghez, nem tudja elfogadni felesége családjának egyszerű morális képletekkel megragadhatatlan, ellentmondásokkal teli történetét. A szabadulást az jelenti számára, hogy ő is elkezd holokauszttörténeteket írni. Ez a regény második, túl hosszú és voltaképpen teljesen felesleges része - hisz úgysem lehet a holokausztról újat mondani, és a múlt tőlünk való elzártságát sem lehet felfejteni. Aztán az utószóban megtudunk valamit az idős szereplőkről, akiket addigra megszerettünk. Nem mondom el, hogy mit, de sejthető - ezek a könyv legerősebb mondatai - és a legfájdalmasabbak.

Fordította: Gács Anna. Háttér Kiadó, 2013, 220 oldal, 3490 Ft; Múlt és Jövő, 2013, 294 oldal, 2900 Ft; Fordította: Rajki András. Európa, 2013, 588 oldal, 3500 Ft

Neked ajánljuk

Ezeket fogadtuk meg a legtöbben 2023-ra

  • Fizetett tartalom

Az alábbi, 2023-ra vonatkozó best of újévi fogadalmak ugyan kifejezetten egy amerikai felmérés eredményei, de nem meglepő módon könnyen megtalálhatjuk a listában a saját titkos vagy kevésbé titkos vágyainkat is.

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.