A búbos kemence mellől indult. Híresháton, egy hortobágyi tanyán született, bele a tisztes szegénységbe. Apja gazdatiszt, nagy büszkeséggel és kis fizetéssel: a gyerekek - öt fiú, egy lány - taníttatására, ha nagy áldozatok árán is, de mindig telik, csakúgy, mint a pesti lapokra, amelyek az első olvasmányélményt jelentik a falusi elemista számára. Sokat költöznek (az apa mind gyakrabban összevész földbirtokos munkaadóival), szerényen élnek, a vidéki gyermekkorra azonban, mint a hasonló sorból származó Szép Ernő, Lengyel is mindig szívesen és nagy nosztalgiával gondol vissza. Az ifjú Lengyel életében az első nagyváros Miskolc: a tanyasi gyerekből kosztos diák lesz - a koszt azonban a család anyagi helyzetével egyetemben hamar romlik. A kisdiák, bár "napokat eszik", azaz mindennap más családhoz jár ebédre, mégsem csügged, ambiciózusabb katonákat tanít írni-olvasni, iskolásokat korrepetál. Itt, Miskolcon éri az első színházi élmény, s idővel, a kereskedelmi iskolás, városiasodó ifiúrnak már telik bútorozott szobára és bordélyházi beavatásra is.
Éhezni emberi dolog
A sikeres érettségi után a miskolci nagyfiú nem sokat időz az őt ünneplő családi körben, nagybátyja, a falusi segédjegyző kíséretében Pestre utazik. Kevéske, otthonról kapott pénze hamar elfogy, az érettségire átalakíttatott felöltő a zaciban végzi, Lengyel pedig olcsó kifőzdék asztalainál, hozzá hasonló élet- és éhezőművészek vidám társaságában. Leleményességük nem ismer határokat - alvás fejében egy bútorkereskedésben teljesítenek éjjeliőri szolgálatot, egy eladó hálószobában alusszák át az éjszakákat - a nyomorgás mégsem tűnik sokáig fenntartható életformának. A verseiért kapott egyforintos honoráriumból (a "népies-liberális" hetilap, a Népvezér fizeti) éhen halni sem lehet tisztességgel: a pesti kalandba és a versírásba belefogyott fiatalember fél év elteltével feladja, s meg sem áll az anyai házikosztig. A hazafutamodás után újabb nagyváros, Kassa következik; Lengyel tisztviselőnek szegődik az Első Magyar Általános Biztosító Társasághoz. Fizetéséből immár saját, íróasztalos szobára és "újság-akadémiai" tagságra, azaz rendszeres kávéházazásra is telik. Hamarosan az újonnan megnyílt színházban is elvégez egy esti tagozatot. Bár a színigazgató atyáskodva visszautasítja a lelkes ifjú megnyitóra írt, ünnepi hangvételű versét, a helyi lap főszerkesztője leközli a zsengét. Ettől fogva Lengyel folyamatos beszállítója lesz a lapnak, ismerője a kulisszáknak és tagja a helybéli kávéházak művészekből álló asztaltársaságainak. Mivel irodafőnöke nem barátja a művészeteknek, Zsarátnok és Melchior néven szignálja színikritikáit. A bohémsereggel éjszakázik, de a reggel nyolcas, hivatali munkakezdést semmi pénzért sem szalasztaná el. A laptól kapott vasúti szabadjegynek viszont jó hasznát veszi, hétvégenként Pestre látogat, a modern darabokat játszó, Hevesi Sándor vezette Thália Társaság előadásaira. Ibsen Vadkacsájához is a Thália színpadán van szerencséje: az élmény hatására maga is munkához lát, s hamarosan megírja - egyelőre asztalfiókjának - élete legelső színdarabját, A nagy fejedelem című, hamis bálványokról szóló történetet.
Thália, Tájfun, tantiéme
Pestre való áthelyeztetése után még jó darabig fiókban marad a fejedelem, egy szerencsés találkozás azonban megsegíti a kettős életet élő kishivatalnokot. Egy kassai színész ismerőse mutatja be Hevesi Sándornak, aki magyar darabot keres az addig külföldieket, főként Strindberget, Ibsent, Maeterlincket játszó Tháliába. A nagy fejedelem sikerét (bemutatójára 1907 márciusában kerül sor) mi sem bizonyítja jobban, mint hogy három vasárnap is adja a színház, ami nagy szó a Thália történetében. A pesti vezérigazgató már korántsem annyira ellensége a kultúrának, mint a kassai irodavezető: büszke hivatalnokára és nagylelkű gesztusként, kéthavi fizetéssel Berlinbe küldi beosztottját, keltse csak - a továbbiakban drámaíróként - a cég jó hírét, és tanulmányozza helyben Reinhardt színházművészetét. A jóságos vezér Lengyel második színpadi sikerénél is ott van. A Berlinben megkezdett, de Pesten befejezett A hálás utókor sikere, melyet immár nem a Tháliában, hanem Hevesi fő munkahelyén, az addig inkább konzervatív ízlésű Nemzetiben adnak elő, újabb fizetett szabadságot és berlini szabadjegyet eredményez. Lengyel ekkor már "valaki": színpadi sikerekkel, Bródy Sándor és Ady dicsérő kritikájával, exkluzív Fészek Klub-tagsággal és egy kúrálandó szerelmi bánattal (a szívbajok okozója egy fiatal színésznő, bizonyos Harmos Ilona, akit a későbbiekben Kosztolányi Dezsőnéként jegyez fel az irodalomtörténet) tér vissza Berlinbe. A pezsgő világvárosban azonban nehézkesen megy a vidéki élet szatírája (Falusi idill), Lengyel figyelmét mindinkább egy rejtélyes japán csoport köti le: a szobája ablakából megfigyelt csoportosulás, melynek tagjai mindennap feltűnnek és eltűnnek a szemközti kapualjban, felcsigázzák az író fantáziáját (később persze kiderül, igencsak prózai okai voltak a japánok rendszeres feltűnésének, lévén a szemközti kapualj a berlini japán nagykövetségre vezetett). Anélkül, hogy különösebben utánanézne a témának, megírja a berlini japánokról szóló Tájfunt, dr. Tokeramóval, a titkos missziót teljesítő, de szerelmi szenvedélyébe belebukó japánnal a főszerepben. Bár a fő témát látszólag Kelet és Nyugat kulturális különbségei, az éppen aktuális ellenségkép, a "sárga veszedelem" adta, a dráma felszínén pedig ott a zárt japán közösség egzotikuma (a politikai korrektség fogalma ez idő tájt még nem létezett), Lengyel a Tájfunnal valójában szerelmi csalódását írta ki magából, az idegen nagyvárosban élő japán figurákat pedig a Luitpold kávéházban összegyűlő, idegenbe szakadt berlini magyarok ihlették.
Világsiker kiátkozással
A Tájfun hatalmas siker. De nem Berlinben, ahol egyetlen színház sem lát fantáziát a darabban ("a japánok nem drámai, hanem operettfigurák" - hangzik az egyöntetű elutasítás), hanem a körúti Vígszínházban. Az ekkoriban megújuló színház vezetése, mely Molnár Ferenc színjátéka, Az ördög sikerén felbuzdulva francia bohózatok helyett immár magyar drámára vadászik, szinte olvasatlanul veszi meg a Tájfunt, amit Molnár javaslatára az újonc Jób Dániellel rendeztet meg. A szecessziós melodráma magasfeszültsége, a Víg színpadán berendezett japán dolgozószoba és a Szent István körúton feltűnő kimonós színészek - élükön a Tokeramót alakító Hegedűs Gyulával - eseményszámba emelték az 1909-es premiert. A vígbeli diadal jó ajánlólevélnek bizonyult Berlinben is. A Berliner Theater, amely nemrég még visszautasította a darabot, most már másként látja a japán figurák üzleti esélyeit: a berlini premier siker, miként a bécsi, párizsi és londoni bemutató is az. A Tájfunnal Lengyel Menyhért egy csapásra befut, itthon és külföldön egyaránt. Rajta kívül ezen a tájon egyedül Molnár Ferencnek (akihez a rivális Lengyelnek mindig lesz majd egy-egy dicsérő rossz szava naplójában) sikerül hasonló nemzetközi karriert befutnia. A kritikusoknak persze gyanús a siker, s bár Móricz Zsigmond és Kaffka Margit is dicsérőleg ír a darabról a Nyugatban, Lukács György egyenesen veszélyes hatásúnak, a kialakulófélben lévő magyar dráma kerékkötőjének bélyegzi a színpadtechnikájában rendkívül hatásos Tájfunt.
Napló
Három év alatt négy bemutató (Lengyel a Falusi idillt is befejezi időközben), egy ritka termékeny pálya kezdete, melyen épp sokszínűsége, regényes fordulatossága és színvonalbeli hullámzása miatt nehéz kiigazodni. A következő Lengyel-siker már nem a Víg színpadáról indul: A próféta szép kísérlete (az álmisszionárius története, akit az ausztrál bennszülöttek között valóban megszáll a prófétai tudat), mely saját bevallása szerint is felületes darab, annak rendje és módja szerint megbukik a főpróbán. A pesti kudarcért a londoni bemutató szolgál elégtétellel, az pedig már igazán csak hab a tortán, hogy míg a His Majesty's Theatre-ben A próféta megy, a vele szemközti Haymarketben a Tájfunt adják. Szép teljesítmény, mai szemmel azonban mintha meg sem történt volna. Lengyel egykori keresettségéhez talán csak jelenlegi, szinte teljes ismeretlensége fogható, amely alakját és munkáit övezi. Igaz, ő írta - mint naplójában megjegyzi, "minden különösebb cél nélkül" - Mimi és a Mandarin megrázó pantomimjátékát, melyhez utóbb Bartók Béla szerzett zenét, neve tehát minden műsorfüzeten olvasható, melyen jutott hely A csodálatos mandarin szövegírójának is. Az is igaz, hogy Makk Károly nem is olyan régen filmet tervezett készíteni A waterlooi csata című komédiájából; a hír felröppent, ideig-óráig tartotta magát, aztán a dologból végül mégsem lett semmi. A legnagyobb veszteséget talán nem is az egykor világhírű Lengyel-darabok eltűnése (hogy életképesek-e még, arra leginkább saját közegükben, a színpadokon derülhetne fény), hanem a naplóíró Lengyel inkognitója jelenti. Amikor 1987-ben, Vinkó József gondozásában megjelent (félbehagyott önéletrajzát is tartalmazó) naplójának szerkesztett változata, nem a méltatlanul elfelejtett nagy drámaíró, hanem a nagy naplóíró vált ki - ha csak egy röpke pillanatra is - a múlt ködéből. Míg Márai, a másik híres emigráns naplói - talán nem túlzás: élete fő műve - újabb és újabb kiadásokat élnek meg, az Életem könyve benne ragadt az antikvár forgalomban. Naplója tanúsága szerint Lengyel műfaji változatosságban élte le hosszú élete 94 évét: népmesével kezdte, showbiznisz-sikersztorival folytatta, és ha úgy tetszik, happy enddel végződő emigránsdrámával fejezte be. Mint apja, a szegény gazdatiszt, aki családját tanyáról tanyára hurcolva járta a vidéket, Lengyel is folyvást vándorolt, hogy végül Hollywoodban kössön ki, ahol - immár nem minden különösebb ok nélkül, hanem megélhetési megfontolásból - két örök életű, klasszikus vígjátékhoz (Ninocska, Lenni vagy nem lenni) is ő adta az alapötletet a rendező Ernst Lubitschnak. Ha csak a benne foglalt gazdag élményanyagot nézzük, az Életem könyve már akkor is páratlanul izgalmas olvasmány, tele színház-, irodalom- és filmtörténeti érdekességekkel, tűpontos értékítéletekkel, és végtelenül szellemes aforizmákkal. Tisztességes színházi szakemberként azonban Lengyel arra is ügyelt, hogy a cím ígéretének is eleget tegyen: őszinte hangú, nagyszabású tragikomédiát írt, melynek főszerepét Lengyel Menyhértre osztotta.
NévjegyMintegy negyven színdarabja közül a maga idejében a Tájfun (1909) aratta a legnagyobb sikereket, de a Bíró Lajossal közösen írt A cárnő (1912), a Charlotte kisasszony (1918), az Antonia (1924), A waterlooi csata (1924) és az Angyal (1931) is szép pályafutást mondhat magáénak. A cárnő három alkalommal is megihlette a filmeseket (Ernst Lubitsch, Paul Czinner és Otto Preminger), az Angyalból pedig Lubitsch készített filmet Marlene Dietrich főszereplésével (1937). Lengyel komolyabb drámakísérletei, mint például Az igazi hős, A feltaláló vagy a Karinthy Frigyessel írt Földnélküly János nem találtak kedvező fogadtatásra. Lengyel a Nyugat és Az Est élcsapatának is tagja, az utóbbi 1917-ben Svájcba, majd 1935-ben Londonba küldi. Az angol fővárosban Korda Sándornak dolgozik, szüzséket ír, forgatókönyveket foltoz, későbbi munkahelyén, Hollywoodban pedig (melyet medencével felszerelt börtönnek nevez) Lubitsch keze alá dolgozik. Lengyel történetei alapján készül a Ninocska (1939), melyért - az eredeti sztoriért - Oscar-díjra jelölik, és a Lenni vagy nem lenni (1942). Hollywoodban tíz évig marad, bár angolul makacsul nem tanul meg. Élete utolsó évtizedeit, mindvégig aktívan, Rómában tölti. 94 éves korában, 1974 szeptemberében tér vissza Magyarországra, és itt hal meg, ugyanezen év október 23-án. |
