Irodalomtörténészi munkássága máig megkerülhetetlen, és alighanem sokan emlékeznek még arra az ellentmondásos szerepre is, amit Sőtér István a közelmúlt kultúr- és tudománypolitikájában játszott. A szépirodalmi műveit övező érdeklődés azonban ma már felettébb gyér, jóllehet ifjúságának álomvilágát idéző, különös hangvételű írásai éppúgy a magyar próza kísérletező kedvű kismesterének mutatják, mint öregkorában alkotott krónikás regényei és novellái, melyeket egyetlen összefüggő kortörténetté próbált összeírni. "Az életnek csak a mű lehet a felmentése" - írta egy helyütt, s bárha Sőtér pályafutása okkal ébresztett ellenszenvet nem egy kortársában, mi már többé-kevésbé elfogulatlanul fordulhatunk jócskán feledésbe merült szépírói teljesítménye felé.
Noha fiatalkori művei alapján alkalmasint okkal ítélték az álmok, méghozzá a "megálmodott álmok" írójának, s bár szimbólumokban és allegóriákban gazdag fantáziája utóbb is gyakorta szertelennek bizonyult, Sőtér István valójában hamisítatlan önéletrajzi ember és született kulcsregényíró volt. Szülővárosa, Szeged, mely város Sőtér gyermekségének éveiben egyszerre őrizte polgári hagyományait s számított az ellenforradalmi kurzus bölcsejének, éppúgy feltűnt megannyi későbbi művében, akárcsak irodalomtudóssá képeztetésének színterei, az Eötvös-kollégium (1931-1935), valamint a filoszképző mintaintézet, a párizsi École Normale Supérieure (1935-1936).
Franciás pályakezdés
Ez utóbbi színhelyeken nemcsak a klasszicizmus stíluselméletét tárgyazó disszertációjához, hanem egy sereg korai szépprózai írásához is anyagot gyűjthetett, s az itt megismert emberek álcázva vagy épp a felismerhetőségig elrajzolva úgyszintén műveinek visszatérő szereplőivé váltak.
Sőtér, akinek első novellája, a még bízvást zsengének tekinthető Simon és Hannibál Sárközi György folyóiratában, a Válaszban jelent meg (1935), két írói sajátosságot mutatott fel rögvest pályafutása kezdetén. Egyrészt írásain rendre átüt a francia kultúra lebírhatatlan bűvhatása, így pl. Jean Giraudoux mesés-varázsos műveinek ismerete, s szintúgy a nagy Flaubert adorálása, másrészt számos novellája nem pusztán misztikus (s esetenként szürreális) hangvételű, hanem egyszersmind a személyes istenkeresés irodalmi kifejezése. Korai hősei menekülnének a jelenből, s megoldást számukra csak a vallásos devóció vagy a kultúrával összeszövetkező jótékony őrület kínálhat. Az irodalom, a kultúra betegei ezek a novellaalakok, s átjárót keresve hol egy Flaubert-regény (Kísértet, 1943), hol Palladio vicenzai színháza (Olümposzi színház, 1942), hol meg Marie Antoinette múltból érkező könyvtárosi felkérése (Pávák fasora, 1942) váltja meg őket a valós élet, a történelem által erősen sújtott jelenkor zaklatásaitól. Szenvedélyes ifjú keresők s a kultúra megittasodottjai a főszereplői Sőtér első regényének, a beszédes című Fellegjárásnak is, mely regény az Eötvös-kollégium falai között játszódik. A Schöpflin Aladár által visszautasított kézirat, melyet végül a korabeli új irodalom elkötelezett támogatója, Kenyeres Imre adott ki 1939-ben, egyszerre nevelődési és kulcsregény, méghozzá erős filoszos beütéssel. Az elitképző tanintézmény, az első kiadásban még álságos tapintattal Csokonai Otthonra átkeresztelt kollégium diákjai a politika, a tudomány, a testi szerelem és a nagyvilág birtokba vételét tervezgető bölcsészpalánták: olyik Szabó Dezsőért hevül, míg mások Németh László társadalomreformjának esélyeit latolják, szervezkednek és szerelmeskednek kusza összevisszaságban. Egyikük vallási megvilágosodáson megy keresztül, másikuk szerencsésen megőrül; van, akit elvisz az államrendőrség, s van, aki meg sem áll egy messzi francia gyarmatig. Hamisítatlan ifjonti irodalom e regény, ám az össze-összemosódó figuráknál, a megbicsakló cselekményvezetésnél s a helyenként egykönnyen tetten érhető olvasmányélményeknél (pl. Szerb Antal hatásánál) sokkalta fontosabb a merész nyelvhasználat, a rejtett bibliai utalások beiktatása s a világot éppen csak kóstolgatók életérzésének zavarbaejtően hű ábrázolása. Innen magyarázható a szereplők és az elbeszélő nagykamaszos végletessége, a kategorikus ítéletek és sorsdöntő elhatározások gyors egymásutánja, s innen eredeztethető a meghatott tisztelet a szellemi teljesítmények iránt, ami arra készteti a regény szereplőit, hogy állandó éjszakai kóborlásaik egyikén lefoglaljanak egy elhagyott telket Rezeda Kázmér úr számára.
A Fellegjárás alkalmasint legsikerültebb figurája a kollégiumigazgató Méliusz, akit Sőtér bevallottan Gombocz Zoltán nyelvészről, az Eötvös-kollégium 1935-ben elhunyt, nagy tekintélyű és tanítványai által bálványozott igazgatójáról mintázott. A rezignált bölcs, az életet és a tudományt már egyként kiismerő tudós, aki gyakorlatias vagy épp allegóriákba burkolt tanácsaival igazítja a regényhősök sorsát, utóbb számos alakváltozatban felbukkant Sőtér műveiben. S habár nevének említése nélkül, de maga Gombocz Zoltán az egyik főalakja Sőtér talán egyik legszebb írásának, a Két iskola című esszének, mely 1944-ben jelent meg Illyés Gyula folyóiratában, a Magyar Csillagban. Az Eötvös-kollégium és a francia mintaiskola humanista légkörének, liberális szellemi nyitottságának méltatása 1944-ben egyértelmű politikai kiállásnak számított, ám e néhány oldalnyi szöveg a legkevésbé sem alkalmazott irodalom: okos-szép emlékezés a bölcsész ifjúkorának mámoros "olvasás-orgiáira" s a szenvedelmes tanáregyéniségek ösztönző példáira.
A Fellegjárás, majd második regénye, az 1943-ban megjelent, Szegeden játszódó A templomrabló is nagy s módfelett vegyes kritikai visszhangot váltott ki. Sőtér, aki Jókai-monográfiájával ekkor már tudományos körökben is feltűnést keltett, rövid úton nemzedékének egyik meghatározó alakjává és hangadójává vált. Az éppen Sőtér által testvértelennek elkeresztelt nemzedék a harmincas évek közepétől fogva vívta harcát az elismertetésért, s e harcokban hamar tekintélyt szerzett magának a művelt ifjú irodalmár. Respektábilis személyként és a katolikus érzületet baloldali eszmékkel elegyítő polgári íróként Sőtérre nagy jövő várt az 1945-tel beköszöntő koalíciós években. Szépírói működése még inkább megélénkült, s noha új élményekből táplálkozó művei, a háború anyagi és lelki pusztításait és az élet újrakezdésének nehézségeit taglaló novellák és kisregények (így pl. az 1948-as Hídszakadás) igencsak vegyes színvonalat képviseltek, talán legsikerültebb kisprózai munkáit is éppen ezekben az években írta. A Szőlőmunkások (1947) és a Bakator (1948) című novellákban az Újtestamentumra alapozott parabolisztikus elbeszélésmód szürreális elemekkel dúsul fel, s a jelen időbe helyezett bibliai történetek irodalmi megformáltsága immár olyan egyedi stílust körvonalaz, mely elszigeteltségében és magvaszakadtságában is jócskán revelációszámba mehetne. Visszhangjuk és folytatásuk ugyanis nem lett e műveknek, s ebben az aktuálpolitikai fejlemények éppúgy közrejátszottak, mint Sőtér István váratlan, ám annál arcba mászóbb pálfordulása.
Miniszterhelyettes
A merész szépírói kalandozások kora ugyanis 1948-ban lezárult, s egyszersmind színre lépett Sőtér, a politikai kalandor. 1948-ban még összeállította a kortárs magyar költészetet reprezentáló Négy nemzedéket, ezt az évtizedeken át forgatott remek s mércéül csakis a költői színvonalat állító versantológiát, ám ezt követően sietve csatlakozott az új rezsimhez, s katolicizmusát odahagyva helyet kapott a kivételezettek tagkönyvvel felszerelt élcsapatában. Írótársait igencsak megdöbbentette ez a szemtelen váltás, s felháborodásukat jól érzékelteti Jékely Zoltán korabeli tréfás sírverse:
"Itt nyugszik Sőtér Étienne,
Egyre inkább keletyien."
Az általános ellenszenvnek más jeleit is felemlíthetjük: Örkény és a mindig heccre kész Karinthy Ferenc például csendes tekintélyromboló háborút indított Sőtér ellen. A legkülönfélébb vendégkönyvekbe írtak be Sőtér nevében, s e vitriolosan bárgyú bejegyzésekben nem volt köszönet. "Szép is itt, jó is itt - alkotgattam egy kicsit, Sőtér István miniszterhelyettes", "Magas a Tátra, ám a szocializmus céljai még magasabbak. Sőtér", ilyen és még ennél is cifrább szövegekkel üzentek Ciniék a népszerűtlen korifeusnak.
Tanszékvezető, rektor, miniszterhelyettes, intézetigazgató, Kossuth-díj és Fiat Cabriot - a pártszolgálatos irodalomtudós, mondhatni, mindent elért, csak épp szépíróként burkolódzott évtizedes hallgatásba. Nincs okunk ezen meglepődni, hiszen a politikai elveket, de még az irodalomtörténeti sorvezetőt is könnyebb volt felcserélnie, mint az ingadozásaiban is egyértelműen modernista s a szocialista realizmustól merőben idegen irályt, mely prózai műveiből mindegyre kitetszett. 1949-ben még ír egy novellát a spanyol polgárháború letűnt emlékét a jelen idejű hazai cselekvéssel felcserélő ifjúról, majd 1951-ben megrajzol egy női arcképet a tehénpásztorból szövőnővé kitanuló s a Szegedi Textilkombinát szolidaritási műszakán, a Koreai Héten öntudatos munkássá váló fiatal özvegyasszonyról, ám az eredmény minden szempontból elszomorító.
Kései regények
Néhány novellától és egy-két korábbi művének átírásától eltekintve egészen a hetvenes évekig hallgatott Sőtér, a szépíró, aki mindeközben azért a PEN-klub nemzetközi prominenseként fungált, s persze tovább igazgatta a magyar irodalomtudományt is. A hetvenes évektől azonban szép sorban megjelentek annak a regényfolyamnak a kötetei, amely 1943-tól egészen a jelenig követte nyomon az ország, illetve a hazai felső értelmiség történetét. 'szintétlenül őszinte, hamisan igaz önéletrajzi és kulcsregények ezek, s befogadásuk kétségkívül igényel némi léhaságot az olvasótól, ám a legsikerültebb fejezetek sok, erkölcsileg kifogástalan szépirodalmi műnél érzékletesebben ábrázolják a negyvenes-ötvenes évek históriáját. Az 1974-ben megjelentetett Elveszett bárány a trilógia első darabja, amelynek cselekménye 1943-tól az évtized végéig kanyarog, középpontjában Ettre Ferenc történésszel s szép hitvesével, Klárával. A Sőtér egyik távoli őséről elnevezett Ettre túlnyomórészt az író alakmásának tekinthető (magyar jakobinus ősét éppúgy rá testálta Sőtér, akárcsak szülővárosát vagy szeretett komondorát), s tán épp ezért a mű leggyengébben megrajzolt figurája, örök Candide, aki jámbor értelmiségiként keresi helyét a megváltozott körülmények közepette. Annál érdekesebbek a főhőst jócskán leárnyékoló mellékalakok, a többnyire felismerhető mintákból összegyúrt figurák: a Lukács Györgyre emlékeztető, emigrációból hazatérő Fábián Kristóf vagy a koalíciós időkben intézetet gründoló Bengyer költő. S főleg a szarkasztikus humorral ábrázolt negatív alakok: a magát kávéházi énekesből és telefonos ugratóból pártzsurnalisztává átképző Párizsi János, a brosúrákat szajkózó ostoba pártnagyasszony, Gyarmatiné Ilon, s a többi köpönyegforgató, helyezkedő szélkakas. Mély élet- és korismeret ömlik el e regény lapjain, s talán még nagyobb telitalálatokat lelünk a "Bátori Mihály" országlását, azaz az ötvenes évek első felét megörökítő második regényben, a Budai oroszlánban (1978). Az éra eszelős jellegét hatásos paródiákkal érzékelteti az író, amikor az Uzsonnamozgalom rendezvényeit, az Országos Szabályozási Hivatal működését vagy a Sétamenet kezdeményezését (jelszó: Sétára, sétamenetre kész!) örökíti, s különösképp amikor a kor hősét, Mazura elnököt rajzolja. Az Országos Szabadegyetem elnöke nem egyszerű futóbolond, hanem a történelmi pillanat embere, s ötletei, intézkedései életeket tesznek tönkre. Róla beszél az egész város, mármint róla beszélnek - ez a visszatérő fordulat ugyancsak Sőtér telitalálatai közül való - a bölcsészkar első emeleti folyosóján, a könyvtárak dohányzóiban s néhány antikvárium raktárhelyiségében. Mazura alakja visszatér, méghozzá továbbra is magas funkciójában szerepelve, a trilógia befejező darabjában, a Sőtér halálának évében kiadott Bárányt szoptató oroszlánban. A hanyatlott színvonalú zárómű mindazonáltal a hatvanas-hetvenes évek részleges apoteózisát adja, s nívójának ugyancsak megárt az aktus, amellyel Sőtér egyik korai regényének (Bűnbeesés, 1948) figuráit beleillesztette regényciklusába. Sőtéren ugyanis utolsó évtizedében elhatalmasodott a rejtett nagyepikus, s kísérletet tett szinte teljes szépírói életművének egybeírására. A Bűnbeesés harmadik változatába beleírta Ettrééket, s novellafüzért kanyarított Ettre Ferenc és neje, a Sőtér feleségéről, Jász Veráról mintázott Eperjesi Klára köré (Komoly ének, 1984).
Ám ha mégoly megmosolyognivaló volt is e kevéssé korszerű kísérlet, azért Sőtér öregkori művei korántsem csak korfestésük révén érdemlik ki figyelmünket. Regénytrilógiájában ugyanis az író visszatalált múltja kedves bibliai fordulataihoz, szimbolikus jeleneteihez, s bár stílusa egyszer-egyszer megbicsaklik, nyelve igazi előkelő próza, melyben vegyül a filozofikus hang az ironikus bújócskázással és az eposzias elbeszélésmód változatos eszközeivel. S noha az irodalomtudomány hitbizományosa, az arcán Georges Pompidou vonásait viselő közéleti tekintély 1988-ban végleg letűnt a színről, azért ezek az írói erények, akárcsak ifjúságának átgondoltan merész kísérletei maradandóvá tehetik szépírói emlékét.
