Az elmúlt évtized(ek?)ben mintha divatja volna egyfajta, valóság és fikció határvidékén bóklászó irodalomnak, amely furcsaságukban izgalmas történeti tények (vagy ál-tények), valamint az egyes szám első személyben megnyilvánuló szerző/főhős ezekkel mindinkább egybemosódó kalandjai köré szervez regényes történeteket. Fejtő Érzelmes utazása persze nem tekinthető e műfaj közvetlen előzményének, de ha nem ismernénk a születési körülményeit, olvashatnánk ilyesfajta szövegként is, legfeljebb a stílus kifinomult veretességét és azt az intenzív odaadást éreznénk szokatlannak, ahogy a tárgyához fordul a szerző, legyen szó Zágrábról, egy távoli rokonról, fürdésről a tengerben vagy újságírói modorban alakított, kérdés-válasz típusú beszélgetésről. A könyv jóval több, mint útinapló, bár kétségtelenül az is, mégpedig részben abban a modorban, ahogy a két világháború közötti falukutatók közeledtek a tárgyukhoz: éles szemmel, szociális elkötelezettséggel, a jobbítás lehetőségeit keresve, kétkedve mérlegelve a változást ígérő politikai erők elfogultságait, féligazságait. Más részben meg fölékerekedik ennek a lázas kíváncsiságnak a szerető és ujjongó ráismerés a gyerekkor önfeledt boldogságára, színeire, illataira. Családtörténeti fényképalbumnak is mondhatnánk az Érzelmes utazást, megrázóan újraélt emlékdarabkák fokozatosan képpé szerveződő mozaikjának, amely a közeli és távolabbi családtagokat bemutatva, szavaikat idézve áll össze. De fejlődésnapló is egy kicsit, az alkotó ön-újrafelfedezés lelkesítő, irigyelni való dokumentuma.
Fejtő Ferenc a harmincas évek elején bölcsészhallgatóként baloldali társaságban mozgott - közismert József Attilához fűződő barátsága -, 1932-ben kommunista agitációs tevékenység miatt majd' egy évet töltött börtönben, egyetemi tanulmányait félbe kellett hagynia. A következő évben megnősült, és nem sokkal ezután következett az a bő egy hónapos jugoszláviai utazás, aminek a Nyugatban 1935-ben megjelent Zágrábi útinapló, egy évvel később pedig ennek szerkesztői biztatásra írott könyvváltozata, az Érzelmes utazás lett az írott következménye. A gondolati pedig Fejtő eltávolodása az általa túl merevnek, szektásnak ítélt illegális kommunista mozgalomtól. "...szakítottam egy világképpel, amely zsarnoki gondolkodásmódot, tőlem idegen esztétikát és puritánságot akart rám erőszakolni. Visszatértem ahhoz, amit renegáltam: a szabad szellemhez" - írja az 1989-es új Magvető-kiadáshoz írott, itt is közölt előszavában.
Politikai eszmefuttatásnak persze ennek ellenére sem tekinthető a könyv. A horvátországi társadalmi valóságról apró és futólagos benyomásokat említve, illetve egy-két interjú jellegű beszélgetésben esik szó (találkozott például Miroslav Krlezával). Fejtő utazása elsősorban lubickolás volt a gyerekkori családi melegség, az erőt adó, öntudatos, mégis érzelemgazdag, nem eszményített, hiszen jóságot és gonoszságot egyaránt magában foglaló, de pont ezért valóságos, otthonos polgári miliőben. Vagyis az idézett felismerésben, miszerint saját, ideológiák kényszerétől mentes, individuális útján kell keresnie a boldogságot, illetve elsősorban igenis, önmagára hallgatva, igenis a boldogságot kell keresnie. Egész élete, munkássága a bizonyíték, hogy mennyire tágasan és gazdagon értelmezte, mennyi elkötelezettséggel telítette "polgári individualizmusát", amelyben egymás mellett állt az ügyszeretet és az élet minden szépségének az élvezete. Egymást táplálta ez a magatartás és az a lelkesült, de a fegyelmet jól tűrő kiegyensúlyozottság, amelynek nyomai viszont már felcsillannak az Érzelmes utazás lapjain. Úgysem tudnám pontosabban mondani, mint Hevesi Sándor egykor a Nyugatban: "Prózájában nincs semmi görcsös, nagyigényű vagy feszengő hangsúly, mindvégig gyöngéd, szeliden tartózkodó, nemesen urbánus."
Kossuth Kiadó, 2008, 198 oldal, 2600 Ft
