Magyar Narancs: A szótárban 3200 ritka szó jelentését magyarázod el. Mióta kutatod az eltűnőben lévő szavakat?
Daniss Győző: Városi gyerekként először egy régi-régi nyáron, egy zempléni faluban találkoztam különösnek tartott szavakkal. Évtizedek múlva, 1970-től a Békés Megyei Népújság, aztán az Élet és Tudomány, majd a Népszabadság, végül a National Geographic munkatársaként nagyon sok interjút készíthettem jeles néprajzosokkal, történészekkel, nyelvtudósokkal. Rengeteg régi kifejezés fordult elő a beszélgetésekben, egy részük megmaradt bennem. Ezért sem tudtam ellenállni a kiadó kérésének: csináljunk szótárt főképpen régi szavakból, elsősorban diákoknak.
MN: Ha szembejött egy érdekes szó, fölírtad, vagy szisztematikusan kerested az anyagot?
DGY: Föl is írtam ezt-azt. Meg végignyaltam vagy ötven szakkönyvet, sokkötetes lexikont, és persze kutattam az interneten. Mindezt megpróbáltam átgyúrni magamon, szó szerint egyetlen mondatot sem vettem át sehonnan.
MN: Miért a kevéssé olvasócsalogató szótárformában dolgoztál? A szótárszerkesztés alkat kérdése?
DGY: Bizonyosan van valamelyes, de semmiképpen sem nagy szerepe a szerző személyiségének. A kiadó vezetőjével azt találtuk ki, hogy tárgykörök szerint csoportosítjuk a szavakat. Így ha valakit főképpen például a régi mesterségek, szerszámok, a hajdani ételek-italok, táncok, fegyverek érdekelnek, egy-egy fejezetben elégítheti ki a kíváncsiságát.
MN: Volt értelme nyomtatott szótárat szerkeszteni az anyagból? Az interneten nem volna jobb helye a gyűjtésnek?
DGY: A kiadóm nagyon sok szótárat jelentet meg papíron. A jövő persze az elektronikus szótáré – gondolom, ha elfogyna a készlet, idővel feltennék az én szótáramat is az internetre. Egyébiránt mindegy is, hogy a betűt kőbe vésik, papírra nyomtatják vagy az interneten teszik hozzáférhetővé. A betű maga a fontos, az információ.
MN: Ismert szavak jelentését is közlöd, az íróasztal kapcsán például a régebbi társadalmi értékéről, jelentőségéről írsz. De mondhatnék mást is: nevelőapa, pince, album. Miért vettél fel ma is gyakran használt szavakat?
DGY: Ezeknek a szavaknak régebben gyakran más volt a jelentésük, mint napjainkban. És többségük nem most éli virágkorát, magyarázni kell a hajdani szerepüket. Nem is volt szívem kihagyni őket. Ezért van benne a szótárban sok régi városnév is. Hogy Nové Zámky valaha Érsekújvár volt. Vagy: hogy a hátvédet régen a játékkal együtt átvett angol névvel bekknek mondták, backnek írták. Bedobást sem mondtunk, én még taccsra emlékszem.
MN: Hadd idézzem néhány kedvenc szavamat a kötetből: pacuha, választási malac, rocska, klistély. Melyik területen vagy témakörben találkoztál a legízesebb szavakkal?
DGY: Elsősorban az ételeket, orvosságokat, mértékegységeket ismertető fejezeteket említeném. De az iskolai múltban is voltak érdekességek: ki tudja ma, mi az, hogy cétus?
MN: Ajánlanál néhány olyan szót, amelyet ma is volna okunk és alkalmunk használni, mégsem tesszük?
DGY: Inkább csak rokon értelmű szóként, kifejezésként. A némelyik vendéglő étlapján egyszer-egyszer felbukkanó dödöllét írhatnák krumpligánicának is. A nagyon kicsire mondhatnánk, hogy jottányi. A néha oktalanul kivetett büntetésekre, hogy sarc. A bérért vagy más előnyökért vivátozó vagy pfujoló csoportokra, hogy klakk. Vagy az otthoni könyvszekrényre, könyvpolcra, hogy téka.
MN: Tizenöt éven át dolgoztál a tavaly beszántott Népszabadságnál. Követed még a médiában történteket?
DGY: Amennyire tudom, persze. A politikai vonatkozások kevéssé érdekelnek, inkább a szűkebb szakmai kérdésekre figyelek. Bánt, ha gondolati, logikai, nyelvi igénytelenséggel találkozom. Rengeteg a ténybeli hiba, a sajtóhiba. Roppantul hiányoznak – és ez most a legtöbb lapnál így van – az olvasószerkesztők. A negyedszázaddal ezelőtti Népszabadságnál az olvasószerkesztőkön kívül létezett egy ellenőrzési csoport. Az ottani kollégáink nem cenzorok voltak, hanem arra figyeltek, hogy az újságíró nem tévedett-e egy évszámban, személynév írásában, statisztikai adatban. Ebben segítette őket egy több tízezres szerkesztőségi könyvtár is; az most valahol egy raktárban kallódik.
MN: Kádár sajtójában könnyebben boldogultál, mint a rendszerváltás után?
DGY: Békéscsabai éveimben, hetvenvalahányban a téglagyárral foglalkozván beleírtam a cikkbe egy magam számította adatot: azok a nők, akik gyári életüknek mind a 40 évében az egyik futószalagról a 15 méternyire lévő másikhoz hordták a vizes, még kiégetetlen téglákat, ennyi idő alatt 15 méterrel mozdíthatták volna el a legnagyobb egyiptomi piramist. Nos, ez az írás nem jelent meg, mert „nem lehet a szocializmust összehasonlítani a rabszolgatartó társadalommal”. Az Élet és Tudománynál még ekkora gondjaim sem voltak, igaz, ott még kevésbé kellett politikaközelben lennem. A Népszabadsághoz pedig már 1987 végén kerültem, a rendszerváltozás kapujában. Én tudósokkal, történészekkel, egyetemi tanárokkal beszéltem a cikkeimhez, akik ma is vállalhatnák minden akkor elhangzott mondatukat. Szerencsém volt, hogy nem kellett politikáról írnom.
