Építészet
A Francia Intézetben koncert elõtti nyüzsivel százak várják a nagy embert, az ügyesek már ülnek vagy fürtökben lógnak a terem falához passzírozva, a kényelmesek inkább a videokivetítõt választják a folyosón. Nouvel betoppan. Bõrnaci, ködvágó csuka, bõrjakó, tarolt kugliháré. Csupa fekete. Brutál fém kvarcóra. Ilyen cuccban inkább jazzszaxisok vagy igényesebb belvárosi nehézfiúk járnak. Fogadnék, hogy az elsõ tíz percre senki nem emlékszik majd, mindenki a szaklapokból összeollózott sztárképet veti össze a hús-vér figurával. Kicsit öregebb, kicsit vaskosabb, de rengeteg nyugalommal és karizmával.
Vannak nagy építészek, világklasszisok, fenegyerekek, élõ tananyagok, mérnökök, mûvészek és mérnökmûvészek, de Nouvel csak egy van. A nyolcvanas évek közepén futott be elsõ nagy munkájával, a párizsi Arab Intézettel, aminek fényre nyitódó óramûves arabeszk homlokzata máig az építész védjegye. Az elõadás alatt is ez a kép lebeg a feje fölötti vetítõvásznon. Azóta megcsinálta már a Cartier Alapítvány finom fémhálóból szerkesztett házát Chateaubriand cédrusa köré, hatalmas dongatetõt ültetett a lyoni operaházra, épített bárka alakú bérházat ipari anyagokból, tervezett felhõbe veszõ végtelen tornyot Párizsba és teknõcforma operát Pekingbe, legutóbb üvegkúpokkal kráterezte a berlini Lafayette áruházat, most pedig Prágában épül két háza. A történelmi, a száztornyú, a szépséges barokk Prágában, ahová az orosz tankok óta a szintén világépítész Frank Gehry hozott elõször dekonstruktív szellemet összenyomott vimesdoboz formájú irodaházával. Prága nem hisz a posztmodern krokodilkönnyeknek, és igazi világsztároknak ad játékterepet. Nem félnek a labancoktól, tudják, hogy igazi világvárost csak nagyvonalúan lehet építeni. Hozzánk a szele sem jutott volna el mindennek, lapozhattuk volna tovább a Domus vagy az El Croquis számait, vad fantáziákat kergetve Nouvel álomházairól, ha Páldy Lívia nem gyötri át mindenáron, hogy a prágai Nouvel-kiállítást hozzák le Dunaújvárosba, és végül a Francia Intézet révén ruccanjon át ide a mester. A több száz érdeklõdõ azt sejteti, hogy éppen ideje volt. Épszerk.-szigorlattól üveges tekintetû építészhallgatók kucorognak a lépcsõn. Elnyûhetetlen tweedzakós, megunhatatlan csokornyakkendõs, E1 minõsítésû építészmérnökök malmoznak pókerarccal az elsõ sorokban. Itt vannak a hazai középítkezések kiskirályai és olyanok, akik eddig még házat kutyaól tetõablak nélkül ki nem adtak a kezük alól. Néhány hazai klasszikus. Páran a hiába próbálkozók, kényszervállalkozók, remek papírépítészek közül. Néhány organikus arc. Nouvel pedig beszél - finom, nyugodt iróniával, mintha kávéházi szegleten csevegne.
Építészet és filozófia
nála egyre megy. Nem hisz a rajzban, szerinte elõbb szavakban kell megfogalmazni az épület gondolatát. A huszadik század a tér, a forma és a funkció bûvöletében telt, de most új korszakban élünk, ahol nem elég az ismert formákat kombinálni, váltogatni, csupaszítani vagy cicomázni. A historizmus és az akadémizmus egy feneketlen zsák, ami azonnal elnyel mindent; nincs mit tenni, már a modernek is történelmi relikviák. Minden, ami formai alapon szervezõdik, historizál és másol. Közben itt vagyunk egy olyan világban, ahol a relativitáselmélet, a digitális technológia és a virtualitás a mindennapok része. Nouvel metafizikáról beszél, költõiségrõl, egymásra ható, egymást átszövõ diszciplínákról. Az építészet nem autonóm mûvészeti ág, hanem a mindennapok metafizikáját folyamatosan leképezõ jelenség.
Figyelem a kiskirályokat. Egyetlen centivel sem zsugorodtak összébb. Arcukra kiül, hogy "Jean, kedves kolléga, tudjuk mi, de csak próbálnád meg itt ugyanezt, felkopna az állad". Nouvel felszabadultan cseveg, fogalma sincs, hogy kik ülnek a virtuális kávéházi asztal másik végén. Nem tudja, hogy idõgépben ül, és itt még Valéry Giscard-D´Estaing kurzusa zajlik, "építészet á la hongroise", az álmodern párizsi szörnyszülött, a hangulatos piac helyén épített Les Halles magyar verziói születnek húsz év késéssel. Akkoriban Nouvel is tiltakozott, a Halles megépült, most viszont õ épít. Ehhez persze kellett a kormány- és szemléletváltás. Kivárta. Mindent a maga idejében.
Anyag és fény
az építészet kulcsszavai. A tér nem mint anyaggal, kontúrral definiált dimenzió jelenik meg, hanem mint kontinuitás, anyagok egymásra, egymás mögé rétegzése, összefogása, metszése, találkozása. Nem engedhetjük meg magunknak azt a nagyképûséget, hogy pár fallal kinyírunk egy falatot a végtelenbõl. A tér akkor is folyamatos marad, csak mi nem tudunk róla, úgyhogy jobb, ha alázatosan elébe megyünk az egésznek. Nouvel házai mind ezt tükrözik. Néhány markáns, taktilis, õszinte anyag és kevés szín: beton, festetlen fém, üveg; fekete, narancs és piros - ezeket gyúrja össze vagy feszíti szét a térben. A formák egyszerûek vagy összetettek, nem ez a lényeg. A tokiói opera terve egy fekete monolit tömb, szopott negróhoz vagy a legendás Barba család egyik tagjához hasonlít leginkább. Egy másik a meg nem valósult száz terv közül egyetlen üvegtömbbõl áll, aminek a falait szitanyomással teszik itt-ott felhõszerûen áttetszõvé. Az ezredforduló hannoveri expopavilonja az ég és egy feneketlen kút kontrasztjára épül. A berlini francia követség, ha nem az ifjú titán, Christian de Portzamparc építené, zárt udvarú, csupa üveg és csupa növény dzsungel lenne. Egy másik meg nem valósult épület fémborítású homlokzatán kibillentett tükrökben rajzolódnak ki a gondosan megtervezett park alakzatai: Mandelbrot-halmazok növényekbõl. A tavaly Luzernben átadott kultúrközpont tulajdonképpen három megalo-csónakház, köztük csatornákkal, a legnagyobb 45 méteres elõtetõvel és a homlokzatra kihelyezrtt akusztikai dobozokkal.
Stílustalan
Jean Nouvel építészete. Néhány visszatérõ elemre lehet hivatkozni, de ezek nem érintik a lényeget. A nyitottság, a sémáktól való elrugaszkodás a valódi közös nevezõ. Ilyen házakat csak úgy lehet kiötleni, ha közben az ember folyamatosan keres és felejt, kitöröl minden félkész választ és felmelegített formát.
Nouvel piros lézerpöttyel tapogatja le a diaképek részleteit. Képek. A világ képek sorozata. A luzerni ház ablakai megkomponált svájci tájakat kereteznek. A lyoni opera új oromzata több emeletnyi üveg, mögötte folyton pereg a film: balettóra, szünetben megtelik a büfé, a legfelsõ szinten kamaraszínház vagy állófogadás. Közben Párizsban éppen beborult, nyitnak az Arab Intézet arabeszkjei, az éles fénypászmákat szórt, kékes derengés váltja fel. A Lafayette emeletérõl a fordított üvegkúpba nézve kaleidoszkóppá változik a berlini áruház forgataga. A Cartier ház üvegfalán összeolvad a cédrus tükörképe és árnyéka. Az operában minden egyes nézõ arcát hirtelen száloptika világítja meg. A hófehér luzerni hangversenyterem falai megmozdulnak, és feltárul az akusztikai csatornák infernális vöröse.
Idõ és tér
folytonossága, anyag, fény, kép, film, kontinuitás, relativitás - Nouvel szintézise szédítõ, és egy nagy gomolyag lila gõz lenne, ha nem támasztaná mindezt alá egy seregnyi szégyentelenül jó épület. Azt mondja, õ nem tereket képzel el a házban, hanem szekvenciákat, eseményeket. Valaki belép, megáll, figyel, határoz, elindul a lifthez, vár, megfordul, inkább lépcsõn megy. Másodpercek, méterek. Benyomások és emlékek. Jelenetekre bontja az ember létezését és cselekvését a térben. Gyakran szokták filmrendezõhöz hasonlítani. Tényleg úgy fogja össze a stábját, úgy korrigál, instruál, és lassan olyan nimbusz övezi, mint egy elismert rendezõt. Wim Wenders felhasználta a végtelen tornyot a Világ végéig-ben, most cserébe Nouvel teszi Bruno Ganz felnagyított angyalos képét a Berlin fölött az égbõl prágai épülete homlokzatára. Az oda-vissza hatás viszont ennél összetettebb. Az építész lényegesen megváltozott szerepkörét már nem lehet a rajzasztal mellõl betölteni. Minden gyorsabb, de kevésbé körvonalazott. A funkciók határai elmosódnak, az anyagok egyre anyagtalanabbak: szitázott, szöveggel vagy képpel félig fedett üveg, filigrán fémszerkezetek, változtatható redõnyök, tükrök, fény és színek veszik át a falak, térhatárolók szerepét. A vizuális benyomás és a kommunikáció határozza meg a világot, és az építészet is ehhez igazodik. Az építész nem stúdiót, hanem ügynökséget vezet. Nyilatkozik. A tervek egyre filmszerûbbek, a makettek helyét átveszi a számítógépes 3D rajz és a mozgókép, valósághû háttérrel, modellezett fényekkel. Nouvel szélesvásznú diákat vetít, olyan nézeteit mutatja a háznak, amilyen régen elképzelhetetlen volt. Így látunk ki délután ötkor az emeleti irodából. Elmosódott elõtér, kint verõfény, sietõ emberek sziluettje. Snitt.
Európa kihelyezett Fõ utcai tagozatán, késõ este, itt ülnek a valóság talaján a megalázott magyar építészek, csüdig süppedve a nagy büdös ingoványba. Mérnökök õk, szép magyar szóval mûszaki értelmiségiek. Alkalmanként más szakminisztérium - most éppen a vidékfejlesztési - regnál fölöttük, a kultusztárca tudni sem akar róluk. Ha merészet gondolnak, derékszögvonalzóval verik el a körmük hegyét. Az asztal túloldalán a bõrjakós Jean Nouvel több mint két órát képes átbeszélni anélkül, hogy olyan dolgok szóba kerülnének, mint a funkció, tradíció, nemzeti hagyomány és örökség, népi és urbánus, organikus és regionális. Ehelyett egy ezredvégre hangolt építészet képe kezd kibontakozni, ami szerencsés konstellációban többet mond a körülöttünk zajló világról, mint az esti híradó. A megfagyott muzsikusokból élõ filmrendezõk, színpad- és porondmesterek lesznek. Ez az építészet nem operett, hanem drum and bass, live act, amiben hangok és ritmusok sûrûsödnek és ritkulnak, folytonos mozgásban. Az építész pici rendeket teremt a káoszban, és mozgásban tart: fényt, tömeget, anyagot, embert, gondolatot.
A közönség vastapsol. Az építésznek, a sztárnak, a gondolkodónak, a világpolgárnak. Holnap pedig visszaülnek a rajzasztalhoz, és folytatják a gránitcsatát, a toronycsatát, a vízeséscsatát, vagy skiccelnek Postabank-fiókot az asztalfióknak, Nemzetit az archívumnak. Mindenesetre kezdésnek az sem rossz, ha feladnak egy hirdetést: "Viseltes, de megkímélt tweedzakómat elcserélném baró bõrjakóra. Nouvel Vogue jeligére a kiadóba."
Varjasi Farkas Csaba
A szerzõ az Octogon Építészetkritikai Mûhely tagja
