T´DOOR: Híd a Katyvasz folyón (Íróbelvilági esszé)

  • 1999. február 11.

Könyv

Íróbelvilági esszé

Odaadóan dolgoztam a minap, és meg is lett a jutalmam. Ezek a dolgok így esnek: jól föl kell dühödni, mint a súlyemelõ teszi (állítólag), heteken át kell, hogy ne menjen a munka (megírni Mark Rothkóról és társairól, például, hogy miért absztrakt expresszionisták, ugyanakkor miért nem), a munkának nekiállni se bírsz, pedig te akartad és imádod. Mígnem aztán eljön pár ünnepi nap, amikor nem lehet elcsatangolnod, és neked ez, bár az elv tûrhetetlen, neked ez jó. "Tisztára játszod magad", és zutty. Megvan a Rothko és Tsa. És nem az, hogy csao, mert akkorát melóztál másfél nap alatt, tizennégy könyvet "kiszótárazva", 80 reprón végigszlalomozva, hogy kilegelsz. Este fél kilenckor elalszol, hajnali negyed háromkor felébredsz, de hajnali fél hat és háromnegyed hat között alszol megint egyet még, és most frissen írod ezt.

Negyedóra néha elég a megváltáshoz.

Eleve, hogy "itt" vagy. Eleve ott lenni, ahol A az üdvöt, B a tragédiát jelenti neked. Légy gyanús magadnak: te magad vagy a tragédia, a katasztrófa.

De a második negyedóra volt a fontosabb.

Az volt a jutalmam.

Még tegnap este.

A nagy "Híd" filmet már csak a nótájával se bírnám harmadszor végignézni, de például a könyvet nagyon szerettem, a filmbõl meg az utolsó képsorokat, mikor a hidat felrobbantják. Nem azt mondom, hogy akkor már mindig inkább a különlegesekkel értettem egyet, Írországhoz nem mernék hozzászólni, de ott a Folyónál nekik szurkoltam, és hát persze, rémes volt az egész alaphelyzet.

Például gondoltak-e, gondolhattak-e a különleges emberek (ezen nem a kommunistákat értem most, félreértés ne!), hogy mit csinálnak a híd felrobbantása után a fogságukban ott maradt brit honfitársaikkal a japánok? Na, mindenre se lehet gondolni, a film, az mese, a mese, az élet, az élet, az film.

De a derék Nicholson ezredes! Aki a végén elhitte az adott helyzetben, hogy õ hidat épít! Megmutatják, õk, britek, a szar japcsaliknak, hogyan kell azt.

Halála elõtt, az utolsó pillanatban, még rádöbbent: Mit tettem? És odazuhant a robbantószerkezetre, és püff a hídnak. Emlékszünk? S még más halálok is voltak. Társát kellett lelõnie az egyik különlegesnek.

Amikor író lesz az ember, megszûnik a Nicholson-ezredesség-hajlama. Sokaknak nem is kell íróvá, festõvé, zeneszerzõvé válnia, eleve megszûnik ez, vagy nincs is. Gratulálok, szerencsések.

Van, aki írónak, festõnek, zeneszerzõnek, közembernek hiszi magát, s közben Nicholson ezredes. Vagy még annyi se. Holta elõtt se jön rá erre.

Engem aztán nem érdekel; az õ sorsa, "nekem nem kell". Azt sem ajánlom törvényszerûségként, hogy valaki orrszarvúkat, verebeket tekintsen úgy, hogy az neki "a faj". S velük él együtt. Sietve megjegyzem, mindig embereknek és emberekért dolgoztam, éspedig a mûfordítás rabságában és szabadságában, örökké másokra ügyelve. Valami szabadabb már kell. Itt errõl van szó. Ez az ipar, együtt. Csakígy elmondom: orrszarvúkat csak hasonlatul hozok fel, a veréb, az megint más. Sietve hozzáteszem, hogy nekem is húsz év kellett, míg rájöttem: a szívem nem enged. Inkább lelövöm magam a partról (micsoda hasadtság!), de élve nem kerülök a mást akarók "kezére".

Nem akarok például a verebem mellõl (aki nekem a lélek) olyan órákat távol tölteni, amikor vele is lehetnék. Mondom, lehetnék. Örökké nyalni-falni a lelket nem kell.

De a Pista jó barátom mondta a minap, hogy õ ezt most már megérti nálam. Pár éve nevetett volna rajta, de most már megérti.

Én itten gyúrom a mindenfélét, fogadok szeretetteljes kézrázásokat, érzem, ami jól körülvesz kicsit távolabb a közvetlen közelnél, és csinálom az ipart, örülök, hogy (szar feltételekkel, de) csinálhatom, mindenesetre nincs Nicholson ezredes, nem vagyok brit hadifogoly a japánoknál, lelkem életét szeretném élni, s erre meg is van a módom a hátralévõ kevés idõben; és annyi mindenkim meghalt "a faj" tagjai közül, egész temetõjük van a Tabánban s egyebütt, hogy már tényleg tiszta egy szívszorongás, mi lesz, ha a Totyi se lesz. (Verebem.)

Ez egy olyan rohadt élet, hogy nem illik zavarni benne az embert az A életében, ha már a B úgyis egy kész katasztrófa, de az végképp nem tartozik ide. Én vagyok ez.

Tehát ha az ember ír, azt lehet el nem olvasni, sõt. Sokszor jó is: én megírtam, nem olvassák el úgyse, viszont ha élõszóban mondanám el, vitatkozni kezdenének. És ne.

Következésképp: azt a rohadt kis életét az embernek a Totyival, a Hold utcával, a mûfordítósdival, a többnyire "le nem reagált" írásaival, azt tessék meghagyni.

És aki úgy nem olvassa, amit már én nem tudom mióta mondok, de az újabb halálok után lett most pár hete végleges: munkaalkalmak kínálásán kívül (és olyan barátokon kívül, akiket épp én kérek szívesen és esdve, dumáljunk kicsit), tessék mindenféle meghívásokkal stb. az egyént itten békén hagyni. Külföldi nagyvárosok pódiumaival. Pláne ha könyörögve kéri, ne zaklassák, s legyenek meg pompásan már most is, ebben is akkor nélküle. Mint "a Csehov orvosa" nélkül. Meghalt épp a kisfia.

Hogyan mondja ezt a dolgozó? Milyen nyelven? Na ja, lehet, hogy valaki Nicholson ezredes, és a hídját építi. Én nem fogom felrobbantani, ha módom volna rá, akkor sincsenek ilyen hajlamaim. Erre se.

De "Japánba, Thaiba" stb. ne kelljen mennem. Hadd mászkáljak az Arany János utcában, a Holdban, és aki másutt éli az életét, élje, sok sikert, de ne rángasson be hídépítõ személyzetnek a Katyvasz folyó fölé olyanokat, akiknek ehhez semmi köze, és akihez neki semmi.

Ez lenne már valami.

Figyelmébe ajánljuk

A józanság kultúrája. Folytatódik CIVIL EXTRA szolidaritási akciónk

Folytatódik a Magyar Narancs rendhagyó kezdeményezése, amelynek célja, hogy erősítse a civil szférát, a sajtót, valamint az állampolgári szolidaritást, válaszként a sajtót és a civil szervezeteket ellehetetlenítő, megfélemlítő, a nyílt diktatúrát előkészítő kormányzati törekvésekre. Új partnerünk a függőséggel küzdők felépülését segítő Kék Pont Alapítvány.

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.