Fesztivál
Miért is fontos egy operatõri fesztivál? Mert van Gaantban egy fesztivál, amely kimondottan a filmzenékrõl szól, hát legyen egy a fotósoknak is. Kovács László, múlt heti interjúnk hõse azt mondta, hogy az újságírók filmrõl, képekrõl írnak, beszélnek, de még véletlenül sem említik a képek szerzõit, az operatõröket. Talán nem is ismerik a nevüket.
Torunban
ilyen nem fordul elõ. Itt a Tango az új Storaro (rendezte: Carlos Saura), a Hana Bi (Tûzvirágok) Hideo Yamamoto filmje (rendezte: Takeshi Kitano), valahogy így. Én megnézek most egy Theo Biekens-filmet (Bin ich schön?, rendezte: Doris Dörrie), te meg Anthony Dod Mantle-nek a Festen címû Dogma ´95-filmjére mész el a helyi szótár szerint.
A toruni nemzetközi zsûri elnöke, a lengyel színész-rendezõ Jerzy Skolimowski az operatõrt barátnak, sõt szövetségesnek tartja. Szerinte nem is illik manipulálni az operatõrt, ahogy a színészeket sem, szóval hazabeszélt. Az sem árt, ha a forgatás alatt nem X. Y. nevû hírességgel felezzük meg az uzsonnánkat az ebédszünetben, hanem a cinematográfus közelségét keressük. Mit lehessen tudni. Elvégre õ az, aki vászonra viszi mindazt, amit a kamera elõtt alkot a csapat. A nélkülözhetetlen ember. Kovács László a fesztivál keretén belül zajló szemináriumon mesélte, hogy egy forgatáson bárki beteget jelenthet, ha éppen tüdõgyulladásban szenved, vagy kitörte a bokáját, vagy a sikítófrász kerülgeti, csak az operatõrnek kell mindig ott lenni. Mint a kõ, szilárdan kell álljon a posztján. Begipszelt bokával, fájós foggal, csendes caffardtól sújtva, miközben nyista táppénz, sehol egy ápolónõ, hogy cserélgesse rajta a borogatást.
Kovács László eljött Torunba, de míg családja betegen parkolt a hotelban, õ, mint a málhás ló, beleadott mindent. Mint három igásló.
A fesztiválrendezõk
meghívták, és életmûdíjban részesítették, amellett a nyakába akasztottak néhány szeminárt, workshopot. Ott tolongott mindenki, diák is meg öreg róka is. Torun ez alkalommal Kovács Lászlót jelentette. Szemináriumot tartott a rendezõ és az operatõr közös munkájáról, és workshopban kísérletezett a fénnyel. Megnéztem életemben elõször a Five Easy Pieces (Öt könnyû darab) címû filmet Jack Nicholsonnal, és viszontláttam Jessica Langet a Frances Farmer életérõl szóló biofilmben. Szegény annak idején nem kapott Oscart, csak az utána leforgatott Tootsie-ért (Aranyoskám). Ennyi egy Oscar értéke. Mennyi is? Kovács a színpadon kijelentette, ez az életmûi díj pályája csúcspontja, amikor pedig átadták neki Amerikából Zsigmond Vilmos gratuláló faxlevelét, végképp teljesen meghatódott. Fényes lett a szeme, hiába, no, õ a fények embere, de ezt tudjuk.
Ott volt Torunban Anthony Dod Mantle is egy fél napra. Benézett, úgyszólván. Felemelte a kis Sony-kézikamerát, amellyel Thomas Vinterberg Festen címû családdrámáját is fényképezte, és megnyugtatta a kérdezõket, nem veszik annyira komolyan a Dogma szabályait, csupán játék az egész.
Egyenesen Jim Jarmusch Ghost Dog címû filmjének forgatásáról érkezett Lengyelországba Robby Müller. Mivel forgatókönyv nélkül nem nagyon tudott bemutatni semmit, a workshopsátor közepén foglalt helyet, és kérdésekre felelve mesélt általa érdekesnek vélt epizódokat. Mekkora meló volt a Dead Manhez (Halott ember) fekete-fehér filmet elõkeríteni most, hogy megszûnt a jó öreg Orwo-anyag, és mekkora csalódást okoztak neki az amerikai szabályzatok, hogy húsz év után bekényszerítették a szakszervezetbe, õt, aki sokkal inkább tõkés szeretne lenni.
Emellett persze, hisz nem nyári egyetemrõl vagy masterclassról szól Torun, filmeket is adtak.
Versenyben,
világpanorámában, különvetítéseken, valamint szinte minden trafikban 24 kockás Fujit. Nem lehetett könnyû egymáshoz mérni Steven Spielberg Saving Private Ryan (Ryan közbelép vagy közlegény megmentése) eposzát, mely a világ minden pénzével, 40 kamerával tudta megoldani az egyes beállításokat, mondjuk a kis Sony-kézikamerával forgatott Festenhez. A gondosan megkomponált vágásoktól rohamütemû Lola rennt címû filmet - amely mellesleg Németország legsikeresebb darabja volt 1988-ban - egy háromórás Theo Angelopoulos-filmmel, az Eternity and a Dayjel. Ez pedig Cannes-ban is nyert díjat. A fesztivál Arany Békáját - megérdemelten - Walter Cavalho Central do Brasil címû road movie-ja nyerte. A Walter Salles rendezte film egy éve a berlini filmfesztiválon nyerte elsõ fõdíját, azóta bejárta, meghódította az egész világot. (Sõt Magyarország sem kerülheti el a sorsát. A világban Central Station címen forgalmazott film a UIP-Duna Film elsõ félévi bemutatói között várja a velünk való találkozást. Akinek ez sem elég, a jelentõs mûalkotás idén Arany Glóbusz-díjat is nyert - a szerk.) Így van ez mindig, ha két brazil Walter összedugja a fejit. Egy öreg hölgy leveleket jegyez fel írástudatlan járókelõknek, ezzel keresi kenyerét egy vasútállomáson. Világos. Ott rátalál majd egy kisfiú, akinek meghalt az édesanyja, és minden reménye édesapjához fûzõdik, csakhogy a hölgy sosem adja postára az apának szóló leveleit. Kezdeti viszályok ellenére az ellentétes pár barátságot köt, beutazzák az országot, és megtalálják a fiú családját. Aki nem jutott idõben fülhallgatóhoz, és portugálul sem tud, az is megértett mindent. E film a képvilágából él. A toruniak szerint ez egy film legnagyobb erénye. Lehet, hogy van benne valami.
Nagy Elisabeth
