Magyar Narancs: Mi jelenik még meg a sorozatban, és miért pont ezek jelennek meg?
Barabás András: Nagyralátó tervet kovácsolt évekkel ezelőtt a Magvető Kiadó: Carver összes művét szerették volna kiadni egy életműsorozatban, egységes fordításban. Én húzódoztam, mondván, hogy vannak már fordítások (1997-ben a Kalligram adott ki egy többfordítós válogatást - U. P.), meg nagy a feladat - de végül a szerzői jogi nehézségek ellenére létrejött a sorozat. Jelenleg három kötetet tervezünk: az 1981-es What We Talk About When We Talk About Love 2009-ben nyilvánosságra került eredeti, vagy mondjuk úgy, rendezői változata és az első önálló kötet, az 1976-os Will You Please Be Quiet, Please? után várhatóan még idén, év végén kijön az író halála előtt öt évvel, 1983-ban napvilágot látott Cathedral. Ezek az életmű gerincének tekinthetők. Életében megjelent még egy novellaválogatása, a Furious Seasons 1977-ben, de ebben mindössze két, másik kötetben nem közölt írást találunk, illetve több verseskötet - az utóbbiak színvonalát nem tudom megítélni, de az biztos, hogy kevésbé népszerűek. Írt még esszéket és egy forgatókönyvet, fennmaradt egy regénytöredéke, levelei, de a prózai életmű központi darabjai az év végére lényegében hozzáférhetőek lesznek magyarul.
MN: Ezt azért nehéz előre látni, hiszen - mint számos üzletileg jövedelmező író - Carver is a halála után vált termékeny szerzővé. Az életmű húsz év alatt megduplázódott (erről lásd Csuhai István írását az ÉS 2011. február 11-i számában), az utóbbi években pedig mondhatni felbolydult a Carver-filológia.
BA: Erről a mizériáról a legtöbb magyar kritika - köztük Kádár Juditnak az elemzése is (lásd: Nem tudják, mi a bajuk, Magyar Narancs, 2010. november 11. - U. P.) - beszámolt. Az író második felesége és özvegye, a szintén író Tess Gallagher a Knopf kiadóval folytatott csatározások után Beginners címmel kiadta a What We Talk About... kéziratát - szerkesztés előtti állapotban. Jelenleg egy mindenre elszánt ügynökkel a háta mögött ő felügyeli Carver szerzői jogait. Amikor pedig a jogutódok intenzíven beleszólnak a hagyaték utóéletének alakulásába, igencsak ingoványos talajra merészkednek, gondoljunk csak nagy zeneszerzők, Wagner vagy Bartók bizonyos örököseinek finoman szólva is vitatható, autoriter döntéseire. Nem gondolom, hogy igazak lennének a vádak, miszerint Carver szerkesztőjét azon ásatag szándék vezette, hogy szerzőjét stilisztikai skatulyába gyömöszölje - minimalista írót faragjon belőle -, sem azt, hogy saját érvényesülésére használta fel, vagy egyenesen ártani akart neki. Ha ad absurdum visszük Gallagherék állítását, oda jutunk, hogy ezek a gonosz és számító szerkesztők szántszándékkal lerontották az én szeretett Raymondom műveit, hogy így toborozzanak még több olvasót maguknak. Ez tehát nem elhanyagolható méretű önellentmondáshoz vezetne, hiszen a szerkesztőnek nyilvánvalóan az az érdeke, hogy a lapjába vagy könyvébe minél magasabb színvonalú írások kerüljenek, és a két változatot elnézve nincs okom azt hinni, hogy az olykor drasztikus átírásoknak ezenkívül más motivációjuk lett volna.
MN: Az sem elhanyagolható szempont, hogy az ördöginek lefestett beavatkozások nem egy irodalmi kishivatalnok packázásai, hanem egy elismert író, legendás szerkesztő, Gordon Lish javaslatai.
BA: Aki ráadásul a szerző barátja volt, a hatvanas években egymással szemben álló épületekben dolgoztak Palo Altóban. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy mindez egy, a szerzői jogokat kínosan tiszteletben tartó országban történt; Carver minden változtatásra rábólintott, és élete végéig tisztelettel nyilatkozott Lishről.
MN: Összevetetted a két változatot? Befolyásolt ez a fordítás során?
BA: Hát, ezzel a két variánssal nekem rengeteg "örömöm" volt. A Kezdőket nem "összevetettem" a kiadói változattal - én a szerkesztői verziót fordítottam le először! Már végeztem az 1981-es kötettel, amikor érkezett egy fájl, benne a Beginners kiadásra előkészített szövege. Akkor aztán állhattam neki újrafordítani. Idővel már - nem éppen költői megoldás - a Word szöveg-összehasonlító programját használtam, mert belevakultam a két szöveg bogarászásába. Ez annál is inkább nehezemre esett, mert számos helyen jót tett a húzás a szövegeknek - olykor érzelgősebb, terjengősebb lett az új - vagyis a régebbi - anyag.
MN: Eltekintve a kiadások körüli kalamajkától, érdekel az általad fordított szerző élete?
BA: Nem igazán.
MN: Rendben, nem az a lényeg, de amikor a Kezdők után elolvastam az életrajzot, megdöbbentett, milyen problémátlanul illeszthető össze élet és mű világa.
BA: Igen, a legfontosabb motívumok megvannak: erőszakos, alkoholista apa, vacak munkák, feleség és szerető, válás, alkoholizmus, láncdohányzás, elvonó, mindez hasonló helyszíneken. Carver sokáig élte az amerikai munkásosztály mindennapjait, de számunkra csak az az érdekes, hogy olvasóként naplószerű hitelességűnek tűnnek a novellák. Hogy ebből mennyi történt meg vele, az édesmindegy.
MN: Érdekes, hogy Carvert a munkásosztály krónikásaként tartják számon, miközben - legalábbis ennek a két kötetnek - a hősei viszonylag jól szituált figurák, akik fizetik a nagy házuk törlesztőrészletét, de a szegénységtől nagyon messze vannak.
BA: Szerintem ez kulturális különbség. Amerikában, ha valaki dolgozik, akármilyen trágya melót, az jó eséllyel teremteni tud magának olyan egzisztenciát, ami innen nézve akár jómódnak is tűnhet. Ott ez még bőven belefér az említett kategóriába. De a szereplők számlakimutatásainál fontosabb az a társadalmi közeg, amelyben élnek. A helyszín a nyugati part, Kalifornia északi része, Oregon és Washington állam. Amerikát mindig egy nagy természetvédelmi területnek láttam, ahol néhol, elszórva található pár házikó - erre a vidékre fokozottan igaz, hogy attól, hogy egy településen sokan laknak, az még nem város. Carver világában az emberek látóköre talán kiterjed a szomszéd utcára is, de annál tovább biztosan nem. A társas érintkezésre van igény, de kialakult formái nincsenek - néha összeül két házaspár, de abból is csak szorongás lesz.
MN: Mintha mindenki nagyon zárkózott lenne, aztán meg hirtelen baromi érzelmes.
BA: Mert amikor felszakad a burok, kiömlik minden. Carvernél nagyon pontosan látszik, hogy olyan társadalomról beszélünk, ahol a család szentségét prédikálják, a csapból is a family values híg leve folyik, és ezek a figurák eszerint próbálnak élni, úgynevezett példás családi életet. Amihez akkor is görcsösen ragaszkodnak, amiért akkor is küzdenek, ha nem ízlik nekik, ha be kéne látniuk, hogy a partnerválasztás nem sikerült százszázalékosan, hanem, teszem azt, csak tizenegy és fél százalékosan. Ez a nagy forgalmú házasságok Magyarországán képmutatásnak látszik, de a helyzet ennél bonyolultabb: ez egy nagyon mélyen beépült, zsigeri parancs. Az elbeszélések szereplői sokszor tudják, hogyan kellene csinálni, hogy valamit mondaniuk kellene, és épp az előbbiek miatt nagyon akarják is ezt - de egyszerűen nem megy.
MN: Épp azért olyan nyomasztóak a történetek, mert ezek a szerencsétlenek többnyire jó szándékú emberek, mégis reménytelenül szar az egész.
BA: Azért ami a jó szándékot illeti, a megerőszakolt lányt kővel agyonverő családapánál erősen rezeg a léc. De alapvetően tényleg szinte mindenki igyekszik: próbálnak nem hazudni, de nem sikerül, vagy hirtelen őszintén kezdenek beszélni, és attól minden még rosszabb lesz. Ezek a novellák nagyon pesszimisták a párkapcsolatok és úgy általában a boldog élet esélyeit illetően.
MN: Mennyire népszerű ez a pesszimizmus Amerikában? Kik olvassák? Hova sorolják?
BA: Az ismertségét nem tudom felmérni. A könyvesboltokban szinte mindig akad egy-két kötet, de az ínyencek irodalma maradt egyelőre, bár talán nem kéne így lennie. Az pedig, hogy milyen polcra rakják - minimalista-e, a dirty realism vagy más irányzat úttörője -, engem kevéssé érdekel.
MN: Fontos-e a kötetek szerkezete?
BA: Ha van is nekik ilyen, én nem látom. Akkor adott ki kötetet, amikor összegyűlt elegendő számú írás, és egy nyilatkozata szerint olyan történeteket akart írni, amiket egy ülésre el lehet olvasni. A stílusa viszont szinte végig ugyanolyan. Úgynevezett hétköznapi nyelv ez, miközben nyilvánvaló, hogy senki nem beszél pontosan így. A dialógusok elválnak a narratív részektől, de nem élesen - a legtöbb szereplőt nem a beszéde alapján lehet egyéníteni. Egyszerűnek tűnhet a feladat, mert nincsenek nyelvi játékok, utalások, rafinált megoldások - de nehéz volt kitalálni, miképp szólalhat meg ez magyarul. Bevett műfordítói szokás, hogy keresünk egy magyar szerzőt, aki hasonlóan ír - ilyet Carverhez nem találtam. Amikor viszont megvolt a hang, utána már működött végig szépen. Arra kellett figyelnem, hogy a sokszor ismétlődő, hasonló jelenetek az én hibámból ne mosódjanak össze, csak akkor, ha az angolban is ez történik.
MN: Mintha magyarul kicsit szlengesebb lenne a szöveg: a Tell the Women We're Going nálad Csak beszólok a csajoknak, hogy elhúzunk. Vagy nyersebb, például a most megjelenő kötet címében.
BA: Ezek egyedi esetek, és nincs is sok belőlük. A Will You Please Be Quiet, Please? angolul is ingerült kérdés, bár nincs benne a befognádhoz hasonló erősségű szó. A másik esetben pedig ezt az egyik apuka mondja a másiknak, aki a felesége távollétében szemmel láthatóan lazább, jobban elengedi magát - ezt akartam érzékeltetni.
MN: Ezt kellett volna először kérdeznem: amúgy szeretted fordítani?
BA: Hogyne. Gyönyörűen megmutatja, hogyan nem szabad élni, és hogy nem lehet máshogyan élni. Később szívesen fordítanék még tőle, de mikor végeztem, jó volt tőle szabadulni. Végre nem érzelmi gyászjelentéseket írni egész nap. Mintha a füstből raknád ki a fejed a friss levegőre.
