Tandori Dezső, a költő és prózaíró, sétálgatása közben épp egy haikut mondogat magában, mikor is fölnéz: a japán követség előtt áll. "Evidenciatörténet!" - kiáltja, és térdre borul. "Uram, lehet, hogy ez Önnek evidencia, de számomra csupán véletlen egybeesés, puszta eset" - szólítja meg a történetesen arra kószáló Olvasó.
"Hát éppen ez az - így az egzaltált Szerző. - Eset. Der Fall. Hát nem érti? A wittgensteini világmagyarázat, ahogy a világ megesett, azazhogy bűnbe esett, s így lett a miénk. S így lesz miénk az összes evidenciatörténet is. Vegyük csak mindjárt a paradicsomi medveősöket, Évát és Ödönt, a Döncit, ami ugye egybeolvasva az evidencia ősalakja, hozzá még a káprázatosan evidens dátum, március 16-a, ami, hát nem nagyszerű?, a Samu Veréb Hónapforduló, azontúl, tudnivaló, a nagy Staël napja, az ő öngyilkosságáé. Aztán itt van, mindenekelőtt és fölött, a Nagy Bábos, a mozgató, aki, többek között, Szép Ernőt, és Ottlikot is... akinek Hilbertje, mondanom se kell, a lórokonnevű Halberttel... S ha már itt tartok, hát azt is elmondom..."
"Elég! Elég! Megadom magam! - üvölti a kétségbeesett Olvasó. - Számomra evidens, hogy Önnek mindez evidens. Bevallom, a hatása alá kerültem, elbűvölt a végeérhetetlen, ezernyi szálból sodort fecsegésével, a privát evidenciák fáradhatatlan elősorolásával. Belátom, könyve, ha nem is a szokványos értelemben, de egységes egész. Sőt mi több, be kell ismerjem, lázas szövegelése mögött, amit persze nem mindig értek, s nem is mindig figyelek rá, valami bizonyosat érzek. Azt, hogy e közel háromszáz oldalas könyvecskében összehordott neveknek, eseményeknek, adatoknak, történeteknek gazdája van, s ez a gazda Ön. Ez számomra evidens. Saját evidenciáinak Ön a gazdája, fantáziavilágában azt tesz velük, amit csak óhajt. Filozófiát, világmagyarázatot is fabrikálhat belőlük, amilyen például ez a könyv is. De kérem, nagyon kérem, ne várja el, hogy én is térdre essek, ha a japán követség előtt történetesen nem a 4 Non Blondes What´s Upját, hanem japán háromsorosokat dúdolok."
"Kedves Olvasó, kezdem azt hinni, Ön nem érti az egészet. Hadd magyarázzam el. Csak könyörgöm, figyeljen rám, szánjon rám egy kis időt... Na akkor.... Hol is hagytam abba... Ja igen, Hilbert és Halbert... Ha tehát mindehhez hozzávesszük a londoni zsoké, bizonyos..." - lendül bele a Szerző, illetve lendülne, ha a türelmetlen Olvasó nem szakítaná félbe:
"Már megint kezdi. Értse meg, evidenciáira már nem vagyok kíváncsi. Hiszen olvastam a könyvét. Mindent tudok Önről. A verebeiről, lovairól, a londoni szállodáiról, az olvasmányairól... Csak épp azt nem tudom, hol a helyem mindebben, mit jelent valójában számomra, saját evidenciáim számára ez a könyv, azon túl, hogy megismerkedhettem az Ön tücskeivel és bogaraival, privát bolondériáival. Véleményem szerint Ön könnyelmű evidenciahajhász, aki túl nagy feneket kerít, léha író lévén, mindannak, ami véletlenül az orra elé kerül..."
"Nana, barátocskám! - emeli fel hangját a vérig sértett Szerző. - Azért van egy s más a hátam mögött. Hogy mást ne mondjak, a Töredék Hamletnek című első verseskötetem talán mások számára is evidencia, na és a halálfélelem? Mit félelem, tudat! Haláltudat! Életem és életművem egyik végső perspektívája Önnek smafu? Üsse csak fel könyvem 90. oldalát, ahol is ezt olvashatja: `Megcsináltam, amire voltam ezen a világon, versek, könyvek, kiállítások, mászkáltam, hallgattam zenét, jártam lópályán, utcákon, úton, kertben, az életet, látom, szétszórja itt az élet...` Hát nem látja, hogy e könyv legnagyobb, mások számára is érvényes evidenciája: szembenézése a halállal?"
"Uram, Ön szándékosan használ nagy szavakat ahelyett, hogy megmagyarázná a kicsiket, könyve emészthetetlen szertelenségeit" - tiltakozik kissé kedveszegetten az Olvasó, érzi ugyanis, hogy a Szerzőnek némi igaza is lehet. Letagadhatná, de nem teszi, hogy Az evidenciatörténetek egy-egy pontján bizony meghatódott, már-már a saját halottjaként gondolt mondjuk Szpéróra, a Szerző első verebére. "Úristen - morfondírozik magában -, teljesen becsavarodtam. Mi az ördög van velem, megbűvölt volna engem is ez a szószátyár figura? Evidenciahálójának tehetetlen foglya lettem hát én is?... Nem, ezt azért nem engedhetem. Meg is mondom neki kerek perec, hogy ez az egész katyvasz, amit elősorol, nem egyéb, mint..."
De mihelyst jogos véleményét hangos ellenvetéssé formálná, az evidenciák embere újra belekezd: "Hát nem nagyszerű, ezelőtt 35 évvel, az ugye a Töredék, és ma itt, ebben a könyvben, az én evidenciatörténeteimben, teljes egyetértésben Gábor Miklóssal, aki, ismeretesen, Shakespeare-ről, és Tarantinóval, aki, amellett, hogy Whale-koncerten is..."
Az elcsigázott Olvasó akkor már csak legyint, nehéz sóhajok közepette leül a japán követség kőlépcsőjére, réveteg tekintetét a Szerzőre függeszti, aki csak mondja, és mondja, és mondja.
Magvető, 324 oldal, 1200 Ft
