Magyar Narancs: Tavaly a budapesti könyvfesztivál egyik rendezvényén Jonathan Franzen mellett ön is felolvasott. A fogadásra Esterházy is befutott; elsőként önt üdvözölte – az üdvözlés hamar kölcsönös röhögésbe torkollott. Gyakori élménye volt, ha Esterházyval találkozott, hogy a kézfogás után már nevetnek valamin?
Daniel Kehlmann: Állandó élményem. Része volt a varázsának. Mintha ezer éve ismernénk egymást, mindig ezt éreztem. Egyfajta biztonságérzetet adott, hogy nyugi, el lehet lazulni. Ez azonban nem volt valami kivételezett, csak nekem szóló helyzet: mindenkivel szemben működött a varázsa, vagy legalábbis sokakkal.
MN: A németek vagy az osztrákok értették jobban az Esterházy-szövegekben rejlő poénokat? Vagy a legjobb pozíció a fifti-fifti, ha – akárcsak ön – félig német, félig osztrák az ember?
DK: Az a gyanúm, hogy Esterházy-értésben igencsak jól jött az osztrák felem. Sok tekintetben megegyezett bennünk az a valami, amit kulturális háttérnek szokás nevezni. De mivel Esterházy nemcsak Magyarországon számított kortárs klasszikusnak, hanem a németeknél is, valamit nyilván ők is levettek belőle.
| ||
MN: Mi az, amivel egy osztrák olvasó beljebb van Esterházyban, mint egy német?
DK: Az osztrák eredendően udvari kultúra, amely, mint tudjuk, az önirónia melegágya. Ebben a császári, udvari kultúrában szellemesség nélkül nem maradhatott fenn az ember. Az iróniát mesterfokon kellett művelni. Ennek Ausztriában nagy hagyományai vannak. Az osztrák udvar katolikus volt, míg a protestáns kultúra, amilyen a német is, a mély komolyságot tette kívánatossá, a lélek bugyrainak állandó fürkészését írta elő. Ez a protestáns háttér számos nagyszerű dolgot eredményezett a német kultúrában, de a humor, az irónia nem volt köztük. Ezeket némileg elnyomta. A másik dolog a feketénél is feketébb osztrák humor – olyasmi talán ez is, amiben egy osztrák és egy magyar egymásra ismerhet. Csak tippelek, fekete humorilag nem ismerem jól Magyarországot.
MN: Mennyire volt jelen Esterházy a németül folyó közéletben?
DK: Nagyon is. Ez részben a németjének volt köszönhető. Csodásan beszélte a németet, a vájtfülűek sem találhattak kifogásolnivalót benne. Minden új könyvét széles körben recenzálták, állandó vendége volt a kulturális fesztiváloknak és az irodalmi rendezvényeknek. A tévében is gyakran lehetett látni. Merem állítani, hogy minden könyvszerető, olvasni sem rest német, ha nem is feltétlenül olvasta Esterházyt, de tudott róla, képben volt.
MN: Az egyik Esterházy-anekdota szerint volt idő, hogy annyira ismert volt Németországban, hogy egy német lapszerkesztő össze akarta hozni egy cikk erejéig a szupermodell Heidi Klummal: üljenek le vacsorázni, és szülessen egy írás a nagy író és a nagy modell találkozásából.
DK: Azt hiszem, a Harmonia Cælestis német megjelenése idején, illetve amikor megkapta a német könyvszakma Béke-díját, ezt a politikailag is jelentős díjat, Esterházy híresebb volt Németországban, mint a legtöbb német író. Teljesen egybevágott a kor szavával és a közönség igényével, hogy egy lapszerkesztőnek eszébe jusson összehozni az írót és a szupermodellt. Egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy Heidi Klum elfogadta volna a meghívást.
MN: Esterházy nagy művésze volt a vendégszövegeknek. Volt, hogy ön kölcsönzött Esterházytól?
DK: Az F című regényem egyik fejezetét, hogy úgy mondjam, tőle loptam. Azt a fejezetet, amelyben a regényben szereplő család hátterét, a különböző apákat veszem sorra visszafelé haladva. A kritikusok közül egy azzal gyanúsított, hogy Esterházytól loptam az ötletet. Valamivel később egy dániai rendezvényen együtt léptünk fel, Péter és én. És akkor bevallottam: igen, mondtam a közönségnek, e szörnyű vád nyomása alatt én most itt, a szerző jelenlétében bevallom, hogy minden, amivel vádolnak, igaz. A kérdéses részt Pétertől loptam. Péter végighallgatta a vallomásomat, a közönség felé fordult, és csak annyit mondott: nagyon helyes, ezért volt ott.
| ||
MN: Melyik Esterházy-művet olvasta először?
DK: A Harmonia Cælestist, és innen, visszafelé olvastam bele magam az életműbe. Jött A szív segédigéi, a Hrabal könyve és a többi. Vagyis először még a Javított kiadást is elolvastam, és utána haladtam visszafelé. A Javított kiadás úgy tesz, mintha csak a Harmonia toldaléka volna, de önmagában is nagy mű. Micsoda bátorság kellett hozzá, hogy megírja a Harmonia ellenkönyvét, az anti-Harmoniát! Tudom, hogy a Harmoniának magasabb polcon van a helye a világirodalomban, az én kedvencem mégis a Javított kiadás.
MN: A kortárs német irodalomban ki lenne Esterházy legközelebbi rokona?
DK: Nem tudok ilyet mondani. A szív segédigéi kapcsán Esterházy Peter Handkét emlegette, de nem látok hasonlóságot közöttük. Kelet-Európában a posztmodern irodalom, ez a csodás, posztmodern játékosság sokkal inkább megtalálta a közönségét. Esterházy igazi mestere volt ennek a játékosságnak, ahogy mestere például az ukrán irodalomban Jurij Andruhovics. Tudja, ma mindenki a realizmust követeli a szerzőkön, sőt a kritikusok szívének ma az olyan realizmus a legkedvesebb, amelyben fikarcnyi kitaláció sincsen. Az író élete feketén-fehéren elénk tárva – ez kell nekik. Esterházy ennek épp az ellenkezőjét művelte. Erős a gyanúm, hogy a németek egy német írótól el sem fogadták volna, amit Esterházy kínált nekik. A németektől nem, de egy magyar írótól elfogadták.
MN: Nemcsak a műveiken keresztül, hanem személyesen is ismerték egymást. Akkor is találkoztak, ha épp nem volt könyvfesztivál?
DK: Civilben is összejártunk. Ha Péter ősszel, szokásához híven Berlinben járt, gyakran felhívott, hogy vacsorázzunk egyet. Vacsoráztunk nálunk is, a feleségem főzött. Idióta klisé, de én semmihez sem értek a konyhában. Berlinben nem is mentünk étterembe, és nagyon szomorú, hogy most már nem is fogunk.
| Lawrence Norfolk Esterházyról Mély szomorúsággal értesültem Esterházy Péter haláláról. A hír annál is inkább lesújtott, mert Esterházy egészen különleges helyet foglalt el az irodalomban; azt a nehezen elérhető helyet tette magáévá, ahol a könnyed és játékos találkozik az élet lehető legkomolyabb dolgaival. Több alkalommal is találkoztunk; egy nagylelkű és figyelmes embert ismertem meg. Megállapodást is kötöttünk egyszer, hogy utazásaink során, miközben járjuk a világot, hízelgőbbnél hízelgőbb beszédeket fogunk mondani a másikról. Így is tettünk: én Londonban tartottam egyet, ő Budapesten mondott beszédet rólam, amikor a könyvfesztiválon átvettem a Budapest Nagydíjat.
Mindezek után úgy döntöttünk, nem folytatjuk tovább. Kifogytunk az elismerő szavakból. Most azonban folytatom az egyezségünk szellemében. Esterházy azt testesítette meg, ami az európai kultúrában a legjobb: a művészi ambíciót, az intellektuális és történelmi távlatokat, a témagazdagságot. A tetejében még remek vicceket is mesélt. Ezt se felejtsük el! Ahogy őt se és a csodálatos műveit. Máris hiányzik, és amikor ezt mondom, tudom, hogy sokakkal osztozom ebben az érzésben. | |||
