Magyar Narancs: Miért csináltad?
Nick Hunt: Paddy könyveit 18 éves koromban olvastam, és nagy hatással voltak rám, ami furcsa, ugyanis nem egyszerűen egy szintén 18 éves fiatalember kalandjairól szólnak: tele vannak történelemmel, építészettel, egy rakás olyan tudással, amihez semmi közöm nem volt. De az utazás szelleme nagyon erősen átütött, és a fő szándékom az volt, hogy megnézzem, mi változott azóta, főképp a tájban és az emberekben.
MN: Honnan a szükséges szenvedély?
NH: Anyám máig nagyokat sétál naponta, és nagyon korán megmutatta, milyen pszichológiai jutalmakkal jár a gyaloglás. Gyaloglás közben nagyon jól tudtunk beszélgetni.
MN: Gondoltad, hogy sikerülni fog?
NH: Nagyon eltökélt voltam. Valaki azt mondta, ha félsz egy tervedtől, jelölj ki egy napot, amikor elkezded, és mondd el tíz embernek. Ez el fog indítani; így is lett. Voltak pillanatok, például amikor megsérültem, hogy úgy gondoltam, talán kudarcot vallok.
MN: Tehát az édesanyáddal tett sétákon kívül nem treníroztál előtte.
NH: Tinédzser koromban megtettem egy tradicionális, háromnapos, 70 kilométeres utat vad tájakon, és eleve hozzászoktam a gyalogláshoz, meg sokat bicikliztem, de erre az útra nem edzettem külön. Nem gondoltam bele, mekkora különbség napi 7–8 órát gyalogolni hónapokon keresztül.
MN: Milyen hosszú utat tettél meg gyalog, és mennyi idő alatt?
NH: Körülbelül 4 ezer kilométert hét és fél hónap alatt. Nagyjából 20 kilométert mentem naponta. Ahogy keletebbre jutottam, kicsit lelassultam, egyrészt mert jobb lett az idő, másrészt mert az emberek kedvesebbek, vendégszeretőbbek lettek. Ugyanazon a napon indultam, mint Paddy, december 9-én. Télen az ember kevésbé időzik el egy szép helyen, inkább igyekszik minél hamarabb biztonságba kerülni. Németországban és Ausztriában extrém hideg volt, Bulgáriában és Törökországban nagyon meleg. Az első kék eget Magyarországon láttam.
MN: Hogyan birkóztál meg e szélsőségekkel?
NH: A hideggel sok szempontból könnyebb volt; az sokkal kellemesebb, már ha nem ázik át az ember. Törökországban elviselhetetlen volt a hőség, rám ragadt a por, folyton szomjas voltam, és furcsa módon ekkor, az út végén lettek hólyagok a lábamon.
MN: Vannak, akik jól csomagolnak, vannak, akik sose tanulják meg – ráadásul mindent a hátadon kell vinni.
NH: Szándékosan nem vettem nagy hátizsákot, de a súly volt az, amihez nem tudtam hozzászokni. A lábam megerősödött, de a hátam, a vállam mindig fájt. Termoruhaneműket vittem, amelyekre már nem volt szükség, amikor melegebb lett, meg vízhatlan öltözéket. Csak Paddy könyveit vittem magammal, amelyektől ünnepélyesen megváltam, amikor a bennük szereplő útszakaszt megtettem: az első könyvet Esztergomnál, a másodikat a román–szerb határnál dobtam a Dunába.
MN: Ha jól emlékszem, Paddy elvesztette a jegyzeteit.
NH: Ellopták tőle. Ezért mindent újraírt – fantasztikus memóriája volt; ha ez velem történik, én képtelen lettem volna a részletekre emlékezni.
MN: Hány cipőt vittél?
NH: Egy párat. Ez valahogy babonám volt, hogy egyetlen cipőben gyalogoljam végig az utat. Romániában találtam egy fantasztikus cipészt – Angliában ilyen tudás már nem létezik –, aki megjavította, de persze a végére már tele volt lyukkal mindenütt. Még két hetet már nem bírt volna ki. Még mindig megvan.
MN: Emlékszem, sátrat csak Budapesten vettél.
NH: Az nagyon könnyű volt, talán 2 kiló. Összesen nagyjából 7–8 kilós csomagom volt. Az első két hónapban mindennap bevettem fájdalomcsillapítót meg izomerősítő magnéziumot. Azután már nem.
MN: Hol aludtál, mielőtt sátrad volt?
NH: Hollandiában, Németországban és Ausztriában főképp a couchsurfinget használtam, de a szabadban is aludtam. A december még nem volt túl hideg. A Rajna mentén számos elhagyott, romos gótikus vár falában üregek vannak vájva a vándorok számára, nemegyszer ezekben aludtam, Ausztriában pedig, ahol már nagy hó volt, olykor vadászházakba húzódtam éjszakára, ahol persze nem volt fűtés – ha mindent magamra húztam, épp túlélhető volt.
MN: Milyen egyéb nehézségeid voltak?
NH: Az út előtt mindenki azt mondta, nem leszel biztonságban, rossz emberekkel is fogsz találkozni. De az emberekkel sosem volt rossz élményem, maximum gyanakvó pillantásokkal találkoztam néha. Ami a dolog pszichológiáját illeti, nagyon érdekes volt, hogy ha valami szép helyen, egy folyónál vagy a hegyekben gyalogoltam, az emberek ezt természetesnek vették, de ha valamilyen kisvárosban vagy külvárosi, ipari területen mentem, az attitűd megváltozott: az emberek sokkal gyanakvóbbak lettek, mert oda nem illett a látvány.
MN: Pontosan tudtad követni Paddy útját?
NH: Legtöbbször pontosan megmondta, hogy merre ment, milyen falvakon, városokon keresztül, de ami egykor csak földút volt, mára nemegyszer aszfalt vagy egyenesen sztráda lett. Ez volt az egyik nagy veszély: a forgalom. Ha csak tehettem, inkább erdőkben vagy földeken gyalogoltam. Időnként vadabbak lettek az utak, leginkább persze a Kárpátokban. A másik veszélyt a kutyák jelentették.
MN: Félsz a kutyáktól?
NH: Nem, hiszen kutyákkal nőttem föl. De az úton időnként elég vad kutyákkal találkoztam. Minél keletebbre jutottam, az emberek annál kedvesebbek, a kutyák meg harapósabbak lettek. Főleg Romániában volt ez veszélyes, mert nagyon sok a kóbor kutya, senki nem vigyázza őket, és megvannak a titkos területeik, amelyeken én esetleg keresztülmentem. A juhászkutyákat a nyájak megvédésére tartják, és ők nem tesznek különbséget medve, farkas vagy idegen ember között, nagyon agresszívak tudnak lenni. Néha kifejezetten védekeznem kellett, megesett, hogy éhes, beteges külsejű, dühös kutyák vettek körül, és a botommal kellett csapkodnom magam körül, hogy meg ne harapjanak, amíg végre eljutottam egy házig, ahol egy cigány ember végül elparancsolta őket. Medvével, farkassal nem találkoztam, de egyszer szembekerültem egy vaddisznóval, este az erdőben, a bolgár–török határnál, amikor éppen lefeküdni készültem. Nyilván a területére tévedtem. Az első ösztönös érzésem az volt, rá kellene kiabálni, vagy megdobni valamivel, de rögtön rájöttem, hogy itt csak neki van hatalma, ereje, tekintélye. Ha megtámad, esélyem sincs. Hosszan néztünk farkasszemet, mintegy versenyeztünk, ki bírja tovább – aztán lassan megfordult, és elment.
MN: Féltél-e bármitől?
NH: A táborozás mindig érdekes élmény volt. Ha lehetett, megkérdeztem, felverhetem-e a sátram valahol, de volt, hogy nem volt kitől megkérdezni, és az nem volt mindig biztonságos érzés, hiszen nem tudtam, vannak-e ott szabályok, kié a terület. Egyetlenegyszer, Magyarországon, éjszaka vadászok mentek el mellettem, szerencsére másfelé néztek, de az furcsa érzés volt. De azért mindig jól aludtam.
MN: Balesetek, sérülések?
NH: Begyulladt az Achilles-ínam, de sokáig megpróbáltam nem tudomást venni róla. Ez még Németországban, Ulmban történt; találtam egy orvost, aki azt mondta, nem tudja, meddig fog tartani a gyógyulás, két hétig vagy hat hónapig. Csak mankóval tudtam járni, de az emeletre sem tudtam fölmenni. Nagyon barátságos vendéglátóim voltak, pedig biztosan kellemetlen couchsurfer voltam, azt hittem egy darabig, ott vége is van az utamnak, és ez deprimált. Egy nagyon jó orvos pár hét után azt mondta, másféle mozgásra van szükségem: biciklizzem, mert nincs elég vérkeringés a lábamban. A vendéglátóim kölcsönadtak egy biciklit, hogy majd ha már jól vagyok, tegyem le valahol, és küldjem vissza a kulcsot. Így történt.
MN: A helyi nyelveket nem ismerted…
NH: Az angolon kívül igazából csak spanyolul tudok, ez érdekes módon segített Romániában, a közös latin gyökerek miatt. Az első romániai estén egy ember elmondta románul az egész román történelmet, a dákoktól Ceauşescuig, rajzokkal, képekkel, és egyre több alkohollal. Volt némi emlékem régi orosz tanulmányaimból is, ezeket Szlovákiában és Bulgáriában tudtam használni. De mindig szórakoztató volt megtalálni valamilyen kommunikációs módot. A közös evés és ivás is egy kommunikációs rituálé.
MN: Sokat kellett innod?
NH: Mindenütt kínáltak – pálinkával, cujkával, snapsszal, helyi italokkal. El is fogadtam. Volt, hogy azt kívántam, bárcsak ne lennének ilyen barátságosak. Bulgáriában egy csoport fiatalember magával vitt egy helyre, ahol három-négy napig ünnepeltek; evés, ivás, megint evés, megint ivás. Másfél nap után feladtam, mert úgy éreztem, belehalok. Azt hiszem, ezzel megbántottam őket.
MN: Kommunikáltál a rokonaiddal, ismerőseiddel?
NH: Kétszer, háromszor hetente, de erre igazából inkább nekik volt szükségük. Számomra nagyon izgalmas, ha vagyok valahol, és senki nem tud rólam. De ez nem lett volna méltányos az otthoniakkal. Igazi egyedüllétet akkor éltem át, amikor a Kárpátokon keltem át. Máshol már meleg tavasz volt, de a Retyezáton mély hó. Ott az ember nem nagyon sétál egyedül, olykor el is tévedtem.
MN: Ez inkább félelmetes volt vagy felszabadító?
NH: Mindkettő. Gyönyörű volt, és egyedül voltam – mintha egy másik bolygón lennék. De félelmetes is; ha ott bármi történik velem, senki nem tudott volna rólam. Aztán a túlsó oldalon leérsz a csúcsokról, azt hiszed, túl vagy a nehezén, és ekkor következett három nap bükkerdőkön keresztül, állandó, folyamatos esőben. Szerencsére végül egy nagyon kedves erdész házaspárra találtam, akik adtak enni, és megszárították a ruhámat.
MN: Milyen volt célba érni?
NH: Furcsa. Ezt is fel kellett dolgozni, hiszen egészen addig minden napodnak volt egy egyszerű célja: elérni egy következő pontot.
MN: Amikor Isztambulba érkeztél, rögtön hazaindultál?
NH: Nem. Ott töltöttem néhány csodálatos hetet. Odajött a mamám, voltak barátaim. Aztán úgy éreztem, gyorsan vissza kell mennem Londonba, ami nagy hiba volt. Megrázó volt három óra alatt megtenni azt az utat, ami gyalog nyolc hónapig tartott – mintha egy ágyúból lőttek volna ki. És hirtelen ott találtam magam a régi életemben. Mintha a lelkemet hagytam volna Isztambulban, s egy év kellett hozzá, hogy visszanyerjem, lényegében visszasétáljak ugyanazon az úton. És egy ilyen élményt nem lehet átadni – még azokat az embereket sem érdekli igazán, amit átéltél, akik tényleg szeretnek. Egy nehéz év következett, szakítottunk a barátnőmmel, itt-ott dolgoztam, kevés pénzem volt. Szerencsére azonnal elkezdtem írni a könyvet a jegyzeteimből, meg az útról hazaküldött néhány cikk alapján. Kérdés volt, mennyit tegyek bele Paddy írásaiból; végül az került bele, ahol valóban nagy változást láttam. A németországi városok már többnyire felismerhetetlenek voltak. Paddy hercegekkel, grófokkal, kisnemesekkel találkozott, akiknek már nyomuk sem volt, a házaik, kastélyaik vagy romok voltak, vagy állami intézmények; ezek voltak a társadalmi-kulturális változások legerősebb jelképei. A paraszti kultúra lényegében megmaradt, elsősorban Romániában, ezt Paddy felismerte volna.
MN: Mik voltak a különösen szép, felemelő pillanatok?
NH: Rengeteg. De hogy kettőt mondjak: a Kárpátok csúcsain állni és körültekinteni. Meg a Fekete-tenger.
MN: Van ebben az egészben valami üzenet – mások vagy magad számára?
NH: Nem mondhatom, hogy csinálja ezt mindenki – én egy fehér bőrű férfi vagyok brit útlevéllel, tudom, hogy egy nő vagy egy színes bőrű számára ez valószínűleg lehetetlen. De azt érdemes megtanulni, hogy egyedül lenni jó, megerősítő élmény. Ehhez persze nem kell gyalogolni…
