Könyv

n Illõ, hogy szójátékos címmel hódoljunk Marc Martinnak. Tette bámulatra méltó: francia anyanyelvû létére írt magyarul egy könyvet (talán regényt, de ez nem biztos), és ebben olyan fokú nyelvismeretrõl tett tanúbizonyságot, melytõl mindenkinek leeshet az álla. Ám a dolog korántsem merül ki ebben; legyen bármily valószerûtlen és voltaképpen zseniális is e teljesítmény, önmagában nem lenne több fantasztikus attrakciónál, hisz a szellem jelenléte nélkül a szöveg nem más, mint puszta tour de force.

A költõi szemlélet egyik jegye, hogy mindenütt összefüggést vél felfedezni, sõt teremteni. Takács Zsuzsa költészete régtõl fogva arról gyõzött meg, hogy életünkben egyre több dolog keresi egymást, az összefüggõ tapasztalatok felszabadítanak és maguk alá gyûrnek, és a legfontosabb útelágazáshoz akkor érkezünk meg, ha egymáshoz tudjuk kötni életünk végét és az elejét. Ez a folyton ismételt tükrözés ebben a kötetben komor tónusban zajlik: tartópillérek roppannak meg, árnyékba borulnak a részletek, s e katolikus rokokó olyan katakombává változik, amelyben legfeljebb mások hitét, hiteknek hitét õrzi az ember, s csupán emlékek mögötti remény visszfényét találja.

Érdekes helyzetben találja magát az, aki a politikai filozófia területén ügyködik. Míg mondjuk az ontológia vagy a metafizikai kérdések szakértője csak ritkán kerül a szélesebb értelmiségi közvélemény ítélőszéke elé, addig a politikai filozófusokkal néha megtörténhet ez a malőr: nem szaktudományos, a diszciplína fogalomrendszerén, szótárán és viszonyítási keretén kívül esõ reflexiókat is kiválthat munkájuk.

Azon kívül, hogy hosszú élete végén ágyban halt meg, minden másban a szörnyű 20. század tipikus gyermeke.

Meghalt egy nagy festõ. Kevesen ismerték, még kevesebben ismerték fel benne a rendkívülit, a kivételest. Az utolsó volt azok közül, akik a mesterséget halálosan komolyan vették. Nagyon korán, már gyerekkorában eldöntötte, hogy a legnagyobbakkal méri magát.

Remek történeti összefoglalókat jelentetett meg egy kötetben az Osiris Kiadó: a két munka a sziú indiánok históriáját, kultúráját idézi meg.

Jókai Mór halálának 100. évfordulója alkalmából beszélgettünk egyik legkiválóbb ismerõjével és rajongójával az író életmûvérõl.

A keserves lelkiismeret-teremtés, az illegális érzések, az önbüntetõ szembesülések és megnyerhetetlen reményfutamok könyve. Egy halott beszélõ helyzetben. Egy élõ, aki csak a nap huszonötödik órájában tud nevetni. A némaság paralízise, a némaságé, amely ordításnak hallatszik. A makacs gátlások könyve, a mozsár legmélyebb hangja, egy szudétamagyar vagy egy harmadik nemû halandó, azaz egy kirekesztett lény vallomása (ez az alig-beszéd, ez a szenvedélyes értelemtagadás, úgy tûnik, párbeszéd a távollévõkkel, akik egykor éltek).

Egy átlagos magyar rím két szótagra terjed. Vegyük olybá, hogy a két magánhangzó a rím két szeme. Egészséges szempár néz ránk, ha ezek megegyeznek. Az arc, amelybõl ránk néznek, persze különbözõ. Lehet pufók, lehet beesett, aszerint, milyen mássalhangzók közül néznek. Ha ezek is azonosak, akkor a rím tiszta. Ha csak hasonlók, akkor asszonánc. Kegyed nem tudja, mi az asszonánc? Eriggyen, és olvassa el Arany alapvetését: Valami az asszonáncról. Nekünk most nem ez a dolgunk, hanem a kancsalság. Ha csak kicsit különbözik a két magánhangzó, mondjuk, az egyik a, a másik o, akkor az a rím még alig kancsal, a tekintet inkább csak hamiskás. De ha az egyik mély, a másik magas hangrendû, az már, vélhetnénk, igazi kancsal rím. Zafir-zefir, fél hat-félhet (mindkettõ Kosztolányitól).

Az amerikai stílusú médiapoli-tizálás hazai térnyerésének egyik mellékterméke a kommunikációs szakember, pontosabban: a politikai kommunikációról magyarázó, médiában mutatkozó közszereplõ. Lehet inkognitóban lévõ pártkatona vagy a "média" nevezetû gumicsontban témára lelõ középkategóriás bölcsész, a lényeg, hogy percenként többször is használja a "kommunikációs defenzívába kényszerült" és a "neki sikerült tematizálnia a közbeszédet" fordulatokat. Még egy segítség az azonosításhoz: az ilyen elemzõk a közvélemény-kutatási eredmények hibahatáron belüli ingadozásában is a pártok társadalmi támogatottságának apró átrendezõdését látják, ezzel bizonyítva, hogy gõzük sincs a kommunikáció- és társadalomkutatás módszertanának alapjairól. Pedig a kommunikációelmélet ma már egy többé-kevésbé önállónak tekinthetõ szaktudomány, bõ fél évszázados múlttal, saját kánonnal, zsargonnal és axiómákkal. A terület magyar nyelven hozzáférhetõ, egyébként több mint gyér szakirodalma a közelmúltban egy fontos klasszikussal gyarapodott, Denis McQuail A tömegkommunikáció elmélete címû, több mint két évtizede íródott, de máig érvényes és jól használható alapmûvével.

Kosáry Domokos tanár úrnak teljesen igaza volt. Azt mondta BraudelrõlÉ Na, nem, mindehhez ma már kell némi magyarázat és bevezetõ.

Az utóbbi években két rendkívüli könyvet olvastam, mindkettő angolul íródott, mindkettő a szerző első magyar nyelvű kötete. Az egyik, Margaret Atwood A vak bérgyilkos című regénye a Jelenkornál jelent meg tavaly, és sajnos semmiféle visszhangot nem keltett. A most negyvenéves, Oxfordban tanult és jelenleg ott is élő Mark Haddon regénye (Sóvágó Katalin nagyszerű fordításában), remélem, jobban jár. Eddig 24 országban adták ki, elnyerte az év gyerekkönyve díjat Angliában. A roppant siker mindig egy kicsit gyanús, de ezúttal aligha tévedett a közönség és a szakma, Haddon regénye feltehetően remekmű, mély, szomorú, ötletes, szellemes, szívszorító.

A British Council támogatásával Összetartó sorok (Converging lines) címmel rendezett brit-magyar költészeti fesztivál díszvendége jelen volt V című művének premierjén a Trafóban. A költeményt Ferencz Győző nagyszerű fordításában hallhattuk. Az előadást Jordán Tamás főszereplésével Magács László rendezte.

Éppenséggel arról is elbeszélgethetnénk, hogy az 1994-es brit kultuszfilm, a Sekély sírhant társulata - Andrew Macdonald producer, John Hodge író, Dany Boyle rendezõ és Ewan McGregor színész - mit bírt hozzátenni a hírhedt Hibernian-szurkoló, Irvine Welsh sokat vitatott regényéhez. Ám ahogy az már pár esetben elõfordult, a mozi - Trainspotting (1996) - volt meg elõbb nekünk, így McGregor - azóta a legdrágább filmsebészek keze által obivanosított - feje és futása olyan adottság, amitõl a büdös életben nem leszünk hajlandók (vagy képesek) elvonatkoztatni. Az adott esetben végzetes is lenne: hisz ha másra nem (dehogynem) is, de várakozásainkra feltétlenül jó hatással van Dany Boyle filmjének emléke - vagy sokkal inkább legendája, végtére a Pornó a Trainspotting folytatása. Ismerek olyanokat, akik már a piacra dobás napján, nyitáskor ott voltak a videokölcsönzõben, amikor az n+1. Dallas-utánlövés (moziváltozat) megjelent. A folytatások úgyszólván alkatilag söpörnek le bizonyos esztétikai kérdéseket, hisz ki érzi magát jól attól, ha a régi barátokkal való találkozást kekeckedéssel ünnepli - ugyanakkor az piszkosul nem jelent semmit, ha azt mondjuk, hogy ez van olyan jó, mint az volt. Van, na és?