Könyv

Régi közhely: a magyar eszme- és politikatörténet egyik legvitatottabb alakja szegény Jászi Oszkár. A sajátos, máig virulens magyar nemz.-konz.-rad.-sat. ideológia képviselõi szerint Jászi a született ördög, aki elméleti munkásságával elõkészítette, majd a forradalmak alatt gyakorlati politikusként betetõzte a történelmi Magyarország szétverésének áldozatos munkáját. A kommunisták (sõt, némely szocdemek) számára Jászi nettó ellenforradalmár, a liberális utódok számára pedig túl erõsek szocialista vonzalmai. Arról nem is szólva, hogy a jobboldali nacionalista legendárium szerint õ volt az eredetileg - származásához és társadalmi státusához illõen - tisztes paraszt- és zsidógyûlölõként induló gr. Károlyi Mihály megrontója - a démon, aki õt mintegy dróton rángatta.

Bukowski (1920-1994) Magyarországon, hát az nem egy sikersztori. 1974-ben a Nagyvilág lehozta egy szolidabb novelláját (Mit gondol, érdemes az embernek írásra adni a fejét?, fordította Rákosy Gergely), az mondjuk éppen idejében volt, de aztán semmi hír. Húsz év kellett, hogy a halála évében kijöjjön az Egy vén kujon jegyzetei (Ferenczy Könyvkiadó, fordította Balázs Attila), visszhang persze nuku. Úgyhogy maradtak a filmek, a tékában a Barfly (rendezte Barbet Schröder), a tévében meg a Tales of Ordinary Madness (rendezte Marco Ferreri). Láttam egy holland feldolgozást is, de annak nem emlékszem a rendezõjére, abból a sztoriból készült, amiben két csávó lop magának egy halott csajt, és azzal kamatyol. Tessék, most itt van: A venice-i tüzes sellõ.

A múlt szombaton jó volt zalaegerszeginek lenni. A focisták hét-nullra verték a fõ ellenséget, a Szombathelyt, az Omega pedig itt kezdte országos turnéját. A város lakói egy estére a sosem volt aranykorban érezhették magukat: a foci és a rock, ez a két magyar mostohagyerek most az egyszer a csúcson járt.

Wass Albert élete és munkássága kitűnő lehetőséget szolgáltat arra, hogy a mai Magyarországon a politikai hatalomért vetélkedő felek egymás érvrendszerét ismét "megfellebbezhetetlenül" diszkvalifikálják, egymástkényelmesen liberál-bolsevikoknak, illetve hungaro-fasisztáknak bélyegezzék.

Miután Németországban legalább három város hirdeti magáról, hogy náluk látható a világ legnagyobb kakukkos órája, vagy ott "él" a legtöbb kerti törpe, a helyi értékén kell kezelni, amikor a hazai online könyváruházak többsége "a legnagyobb választékkal" meg "a legalacsonyabb árral" kecsegtet.

Magunk között mindig csak "a Gartner"-nek neveztük. Akkor is, amikor még szemtől szembe tanárnőnek vagy Éva néninek szólítottuk, és akkor is, amikor sok évvel később nagy nehezen sikerült rábeszélnie minket az évázásra és a tegeződésre.

A Buena Vista Social Club lemezsorozat sikere lassan nyolc éve überelhetetlen. Az utolsó darabját Ibrahim Ferrer jegyezte 2003 tavaszán Buenos Hermanos címmel, s ez az album a Grammy-díja mellett most - a legjobb latin-amerikai lemez gyanánt - a BBC 3 rádiótól is megkapta a magáét, az európai világzenei rádiósok éves összesítésében pedig 1040 jelölt közül végzett az első helyen. A hazai rádióműsorok "természetesen" nem különösebben bíbelődnek Ferrer kultuszával, mindazonáltal a nyáron tizenötezren hallgattuk Ferrert a Szigeten, és április 3-án a Budapest Sportarénába is ellátogattunk kilencezren.

A híres anekdota szerint egyszer megkérdezték Weöres Sándort, Varró Dániel verses meseregényének egyik ihletőjét, hogy miért ír gyerekverseket, mire a költő azt felelte, hogy ő nem ír gyerekverseket, sőt egyáltalában nem is szereti a gyerekeket.

Végre szívesen olvasok verset, Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen című meseregényét. Csakhogy a rajzok elborzasztanak. Amikor megláttam a széteső garamond feliratot a borítón, ahogy körülményesen kerülgeti a kisherceges csillagok közt repkedő, ügyetlen rajzot, rögtön tudtam: itt nagy a baj.

Ma már szinte minden magára valamit is adó írószervezetnek és irodalmi folyóiratnak van saját alapítású díja. De ha csak a különböző presztízsű független alapítványi és állami díjakat számoljuk, az íróknak akkor is akad bőven alkalmuk egymás laudálására.

Az írószervezetek tárgyalnak az irodalom állami finanszírozásának újraszabályozásáról. A Narancs megpróbálta a lehetetlent: áttekinteni az irodalmi köz pénzügyi szubsztanciáját, és megnézni, hogyan is van mindez Nyugaton.

A 60-as évek végén a budapesti bölcsészkar egyik legcsillogóbb diákja, legfogékonyabb, legígéretesebb alakja volt. A magyar mellett az orosz kultúra mély elkötelezettje, akitől meg lehetett érteni, hogy micsoda barmok voltunk, hogy nem tanultunk meg oroszul, holott tíz évig ingyen tanítottak bennünket erre a nyelvre. Született lázadó, a '69-es megkésett egyetemi tiltakozási mozgalom egyik főszereplője. Hetyke, elragadó fiatalember, aki birtokában volt egy ritka tulajdonságnak, a férfibájnak. Megvesztegethetetlen: a lázongást pacifikálták, legtöbb szereplőjével együtt; őt nem lehetett früstökre megenni, intranzigenciája megkérdőjelezhetetlen maradt. Velejéig nonkonformista volt, nemcsak a hivatalos, hanem az alternatív karriert sem kereste. Holott nép-nemzeti pedigréje makulátlan volt: vidéki fiú, kollégista, apja székesfehérvári, majd várpalotai tanár, múzeumi ember, '56-os múlttal, börtönnel, megbecsült a budapesti narodnyik elégedetlenkedők között is. De Könczöl Csaba nem az ő társaságukat kereste. A Magvető Kiadóban lesz szerkesztő, ám az autokrata igazgató nem sokáig tűri. A demokratikus ellenzék aktivistája lesz, a rendszer valóban radikális kritikusainak egyike.

Malachi Favors 1927-ben születik, hogy aztán tizenöt évesen bőgőzni kezdjen. Játszik Dizzy Gillespie-vel, Freddie Hubbarddel, első felvételeit Andrew Hill-lel készíti 1957-ben, de mindez nem túl érdekes. A dolog onnantól izgalmas, amikor - a hatvanas években - Chicago válik az avantgárd dzsessz egyik legfontosabb központjává. 1961-ben megalakul Favorsszel a Muchal Richard Abrams' Experimental Band, az évtized közepén pedig a Roscoe Mitchell Art Ensemble. 1966-ban St. Louisból megérkezik a trombitás Lester Bowie. 1967-ben felveszik a Number 1 & 2 című albumot, Bowie, Mitchell, Favors és a szaxofonos Joseph Jarman közreműködésével. Favors ekkor negyvenéves, tempóérzéke kiváló, hangzása nagy és robusztus. Munkássága ezután mégis szinte csak ehhez a körhöz kötődik. 1969-ben átjönnek Párizsba, ahol immár Art Ensemble of Chicago néven aratnak jelentős sikereket. Itt csatlakozik hozzájuk a dobos Don Moye, akivel több mint három évtizedet töltenek együtt. Koncertjeiket felejthetetlen színházi eseményekké bővítik, Favors például különféle afrikai jelmezeket és arcfestést visel, szövegeket és különféle hangeffekteket alkalmaznak, de mindez nem megy a zene rovására.