Sok víz folyt le a Natisone folyón, amióta fehér asztalok mellett a friuli borok zamatára megszületett a hajdani Pentagonale tagországai prominens képviselőinek fejében Közép-Európa művészeti fesztiváljának ötlete. A Mittelfest legádázabb védelmezője, hivatását illetően művészeti igazgatója, szellemi atyja
Giorgio Pressburger
író-műfordító-publicista, színházi, rádiós, televíziós, filmes rendező. Eddig sok mindent megélt a régió történelmi-társadalmi változásainak tükrében a Mittelfest. Most éppen a túléléséért küzd egy kulturális végkorszakban, amelyben az ún. rétegkultúrára pokolian nehéz idők járnak. A bal és jobboldalról egyaránt túlpolitizált kultúrpolitika a "vagy megváltozik, vagy megszűnik" ultimátumát tűzte ki a Mittelfest jövőjéül.
A tematikájában, hangvételében inkább komor, a migráció, az útkeresés, a faji üldözések kérdéseit feszegető fesztivál 2003-ban a mosoly szolidaritásával felelt az ultimátumra. A Mittelfest rámosolygott az új tagországokkal, köztük Magyarországgal bővülő Európai Unióra, és az unió visszamosolygott rá. Az idei fesztivál címében szereplő mosoly - Giorgio Pressburger szavaival élve - egyaránt utal az emberi szellem hozzáállására, amely a valóság kritikai szemlélete mellett harmóniára is törekedhet, nem csak haszonelvűségre, agresszióra.
Luciano Berio tiszteletére szóltak a képzeletbeli harangok a cividalei Szent Ferenc-templom előtt felállított színpadon, ugyanis röviddel halála előtt vállalta el a Mittelfest zenei vezetését.
Amaz édes nap emlékezete
- a Petrarca Győzelmek című költeményére komponált Berio-mű eredetileg Maurice Béjart és a lausanne-i balett-társulat felkérésére íródott 1974-ben. A jelenetek főszereplői lovas kocsin érkeztek a helyszínre. Az áhítat mosolya kísérte minden idők talán leghíresebb olasz prímabalerinája, Carla Fracci "jutalomtáncát" a hírnévről szóló jelenetben. Hasonló áhítat és rajongás övezte a román koreográfus és balettfenomén, Georghe Iancu és az ifjú firenzei balettcsillag, Letizia Giuliana kettősét a költő és ihletadó múzsája, Laura érzéki táncában. Ha volt miért kivárni e színpompás tisztelgés kimenetelét, akkor az kétségkívül a minimalista mozdulataival izzó jelenlétet varázsoló brit csoda, Lindsay Kemp, aki azúrkék denevérpalástjával elborította az idő rabságában vergődő, mulandó embert, a barcelonai Xavier Martinez tünékeny, rejtőzködő megformálásában.
Hagyományt bontott, hagyományt újított a Mittelfest az opera buffa, a vígopera műfajában. A 18. századi mester,
Pergolesi
legnépszerűbb műve, Az úrhatnám szolgáló az 1752-es párizsi bemutató óta megannyi feldolgozáson esett át. Most azonban műfajtörténeti újítás született: Az úrhatnám szolgálólány címen az Opera Bazar társulata egy kortárs zeneszerző, bizonyos Aldo Tarabella műve nyomán továbbszőtte a gazdag Umberto szolgálólányának, Serpinának a történetét. A Teatro Ristori színpadán a commedia dell`arte legnemesebb hagyományait és az abszurd színházat ötvöző előadás született a szerepjátszásról, a senki nem az, akinek látszik filozófiájával. Giacchino Rossinit nem kell bemutatni a vígoperák és a receptkönyvek kedvelőinek. Örökzöldjét, az Alkalom szüli a tolvajt Giorgio Pressburger öltöztette új köntösbe a cividalei Paolo Diacono téren. Erkélyen éneklő angyalok, házfalakra vetített nápolyi tájképek, komputer-játékok: a modern technikát a gesztusszínházzal vegyítő elevenség, humor, báj jellemezte a darab cividalei feldolgozását.
Örömzenészek, Miles Davis és az amerikai blues, jazz legnemesebb vonulatait őrző muzsikusok éppúgy helyet kaptak a Mittelfest zenei panorámájában, mint rizsporos nosztalgiát idéző talján muzsikusok. Kezdjük a nosztalgiával. Az ötvenes évek Itáliájának nosztalgiájával, amikor is egy hivatására nézve sebészorvos egyik napról a másikra a lelkek orvosává lépett elő. Enzo Janacciról van szó. A szegények koldusa ő, a szubkultúra Itáliájáé. E megfakult útszéli trubadúr könnyes mosolyt fakaszt az arcokon, amikor a szavak közötti szünetekben patetikus mozdulataival csendet parancsol. Füstös-homályos lombardiai pianobárok hangulatát idézi egy Roberto Benigni naiv rácsodálkozásával: az élet szép, minden piszok ellenére, amit a politika kavar az emberi lelkekben. A cividalei Dóm tér közönsége nehezen ereszti el útszéli dalnokát. Tánc és rapszódia, magyarul, cigányul: táncrapszódia.
Markó Iván
és a Magyar Fesztivál Balett, a Budapesti Ifjúsági Kórus és a Rajkó Cigányzenekar az ünnepi pillanatok ízével írta be nevét a Mittelfest történetébe. A Viva Verdi után két évvel hatalmas várakozás előzte meg Markóék újabb vendégjátékát Cividaléban. Egy csillagfényes szombat estén zsúfolásig telt nézőtér előtt adták elő a cigányság múltját és jövőjét a félelem, a szeretet, a hit nyelvén megelevenítő Romantiádát. A cividalei utcák, terek, templomkülsők, kolostorudvarok szabadtéri és fedett díszletei elé tóduló közönség már megszokta, hogy kuriózumszámba menő ínyencségekkel is megkóstoltatják. Mint például Svejk, a derék katona vaskos humorával Jirí Trnka animációs filmjében vagy Miroslav Krleza balladáinak itáliai ősbemutatójával. Mindenféle furcsa népség árasztotta el a Dantéról elnevezett teret három színpadon, harmincnégy festői képben. Bosch ecsetje ihlette alakok vonultak fel: lótolvajok és halálraítéltek, nemesek és földi szentek a mennyekbe vágtázó hintókon, kardokkal, lovagokkal és hölgyeikkel, mutatványosokkal és jövendőmondókkal. És miközben Krleza veretes-vaskos szövegét Dante nyelve andalítóan meglágyította, az ide-oda tekintgető, sétáló nézőket a húszeurós jegy fejében frissen csapolt sör és helyben szeletelt főtt sonka várta.
Amúgy sem lehet oka panaszra annak, aki a művészeti élmények mellé némi betevő falatra és felüdítő nedűre vágyik. Két előadás között és után felpörgetett gasztronómiai intermezzók zajlanak Cividale kertvendéglőiben, borozói asztalainál. A parmezánnal, ruccolával díszített bresaula és carpaccio után jöhetnek a messze földön híres olasz pasták, a majonézes tonhalmártásos hideg borjúsült, netán a friuli sajtspecialitás, a fricco. Hozzá a zamatos tocai fehérbor vagy éppen a bíborvörös árnyalatú refosco. És máris könnyebben, fesztelenebbül tekinthetünk a kelet-közép-európai abszurd színház tükrébe vagy éppen Italo Svevo melodrámájának némafilmes, a német expresszionista színház hatását ötvöző feldolgozása elé. Két francia honos kelet-európai szerző rajzolt groteszk színeket a 2003-as Mittelfest színházi programjába. A falióra rendületlenül 12 óra 5 percet mutat a szerb-montenegrói Nemzeti Színház Ionescománia előadásában. Eduard Miller rendezése korunk kommunikációmegszállottjainak üzen a kimondott szavak káoszáról, az egymás mellett futó párbeszédekről, a szánalmas valóságról, ahol mindenki a maga börtönébe zártan monologizál. Roland Topor az asztal alatt szövi egy értelmiségi nő és egy kelet-európai emigráns képtelen szerelmi történetét az Egy tél az asztal alatt című groteszkjében. A krakkói Teatro Ludowy előadása az alul- és a felülnézetből szemlélt kelet-európai valóság fanyar szürrealizmusának élményével hat. A Mittelfest műértő kritikusai valóságos ovációval fogadták a Petroniusnak tulajdonított Satyricon zenés feldolgozását, Bruno Maderna kortárs olasz zeneszerző egyfelvonásos operáját. Az eredetileg szabad térre, Néro Rómájának babérkoszorús statisztákkal, a közönség beöltöztetésével megelevenítésre szánt előadásának diszkrét bája, hogy abszurd helyszínen, a cividalei tornacsarnokban rendezték meg az eső miatt. A Satyricon az idei Mittelfest leglehetetlenebb vállalkozásának tűnt, megannyi vélt és valós reminiszcenciával Fellini gasztroszexuális filmjére, kiváló hangú és megjelenésű énekesek tolmácsolásában. A hely, az idő, az atmoszféra szelleme talán egyik előadásnál sem sikerült olyan összhangzattal, mint a Mária kalandja című, Italo Svevo- színmű esetében. Halottfehérre maszkírozott szereplők,
kísérteties fények,
némafilmfeliratok, brechti elidegenítés a trieszti La Contrada társulat előadásában. A régi Mittelfestek hangulatát idézte a Mikrokomédiák című, háromórás produkció a Szent Ferenc-templom kolostorának udvarán.
A téma, amely összehozta tizenhat közép-európai ország neves drámaíróit, köztük Vincenzo Ceramit, Tadeusz Rózewiczet, Peter Turrinit, Görgey Gábort: tíz-tizenöt perces jelenetekben megfogalmazni a komédia, az abszurd nyelvén mindazt, ami a régió drámaíróit foglalkoztatja. Görgey Gábor a horrorisztikus kabaré műfaját választotta Kézcsók című mikrokomédiájához, amely bárhol, a világ bármely országában játszódhat a politika, a diplomácia színterén.
Az abszurd mosoly Cividaléban a szolidaritás mosolyává szelídül a néző arcán. A szolidaritás mosolyává, amelyben kicsiben benne van a mi kis kelet-közép-európai régiónk összekacsintása a hatalom minden formája és torzulása felett az olasz csizmán innen és túl.
Szentgyörgyi Rita
