Guy egy átlagos fiú, aki egy nap ráakad a nagynénje, Agnes mágikus gyűrűjére, amelynek viselője a legenda szerint szuperképességeket kap. A kíváncsi srác persze kipróbálja a gyűrűt, és legnagyobb megdöbbenésére egy rózsaszín leopárdmintás jelmezű, magassarkúban tipegő bombacsaj lesz belőle, akinek a fegyverei között rúzs és fésű is akad, pink autóját pedig Shehicle-nak nevezik. Guy rájön, hogy nem is rossz dolog az átváltozás: lánytestben olyan dolgokra képes, amire korábban nem, és ezentúl ő lesz Megadale város szuperhőse, aki "Gyerünk, csajszi!" ("You Go Girl!") felkiáltással indul megvédeni a gyengéket és elesetteket. A történet egyik legszebb vonása, hogy a transznemű Guy környezetében nem titok, hogy néha lánnyá változik: a testvére és a legjobb barátja is mellette áll, és nem amiatt számít különlegesnek, mert két nemben él, hanem mert szuperképességei vannak.
Már az ovisok is tudják
| ||
A sorozatot a The Hub csatorna sugározza, 6-11 éves célcsoportnak, és ez az első olyan mainstream televíziós gyerekműsor, amely a transzszexualitást helyezi fókuszba. Reflexszerűen adódik a kérdés, hogy nem korai-e, hogy ilyen korú gyerekek a genderelmélettel, a nemek fluiditásának kérdéseivel szembesüljenek. "Ebben a korban a nemi identitás - tehát az, hogy lánynak vagy fiúnak gondolom-e magam - már kialakult. Tudjuk, hogy két biológiai nem létezik, és azt is felismerjük, hogy mindkettőhöz speciális szokások, tulajdonságok is társulnak, még ha nem is vagyunk tisztában azzal, hogy ez a biológiai adottság vagy társadalmi konstruációk függvénye-e - mondja dr. Simon Lajos pszichiáter, a Semmelweis Egyetem docense és a transzszexuálisokat segítő Metamor Klub vezetője. - Szinte kivétel nélkül minden transzszexuális arról számol be, hogy egészen kis korában érte az első felismerés, miszerint nem megfelelő testbe született. Nem tudjuk, hogy ez a nemi identitászavar mitől alakul ki, a kutatások jelenleg is folynak, de tény, hogy már gyerekkorban is érzékelik, hogy valami nincs rendben. Igaz, az első problémák ezzel kapcsolatban inkább a korai serdülőkorban, a másodlagos nemi jellegek fejlődésekor jelennek meg." A szakértő hozzáteszi: az, hogy egy gyerek nem úgy viselkedik, ahogy a társadalmi normák előírják (például fiúként szeret babázni, vagy lányruhában lenni, lányként matchboxokat gyűjt és focizik stb.), még nem annak a jele, hogy transzszexuális vagy transzvesztita.
Ennek a korai fázisnak az első felfedezéseit több gyerekkönyv is feldolgozta már. Svédországban 2007-ben az év gyerekkönyve díjat például a Kenta och barbisarna (Kenta és a Barbie babák) című képeskönyv kapta, ami egy óvodáskorú kisfiúról szól, aki otthon, titokban szeret szoknyában lenni és Barbie babákkal játszani. Az oviban próbál beilleszkedni a fiúk közé (és felvenni a klasszikus fiúszerepet: focizik, barkácsol, sőt még verekszik is), de ettől csak kedvetlen lesz, és még enni sem tud bánatában. Először akkor érzi magát felszabadultnak, mikor csatlakozik a lányokhoz, és együtt babázik velük, később pedig együtt próbálhatják a női jelmezeket, amiket az óvodában találnak. A sztori természetesen happy enddel végződik: még a fiúk is elfogadják, hogy Kenta úgy boldog, ha lányként viselkedik. Pija Lindenbaum könyvét nemcsak a kritikusok szerették, hanem a vásárlók is: már egy hónap alatt az eladási listák élére került.
A szövegben egyébként nem szerepel sem a transzvesztita, sem a transzszexuális vagy transznemű kifejezés, és ez a tendencia jellemző a többi hasonló tematikájú gyerekkönyre is. Hogy ez miért fontos, arra Cheryl Kilodavis írónő világít rá egy interjújában: "Úgy érzem, hogy ezek a címkék szükségtelenek ebben a korban. Még nem biztos semmi, ezeknek a gyerekeknek az azonosságtudata még alakulhat, és én csak azt akartam bemutatni a képeskönyvemben, hogy bármelyik irányba is halad később a kisfiam, nem számít, mert ugyanolyan szeretetreméltó lesz." A My Princess Boy szerzője tehát a saját történetüket dolgozta fel: fia, Dyson hatéves volt, mikor egyszer az iskolából hazaérve közölte a családdal, hogy ő hercegnő. Az anyukája döbbenten vágta rá: "Nem kicsim, csak a lányok lehetnek hercegnők." Dyson viszont nem hagyta magát és határozattan azt mondta: "Akkor én egy hercegnőfiú vagyok!" A mesekönyv olyan, mint egy családi napló: megtudjuk belőle, hogyan él Dyson, mennyire boldog, ha szoknyában táncolhat, és mennyire fáj neki, mikor az emberek kinevetik ezért. A szöveg és az illusztrációk is egyszerűek és szívhezszólóak, és a könyvnek olyan sikere lett, hogy a szerző, aki korábban semmi ilyesmivel nem foglalkozott, azóta genderkonferenciákon tart előadást, és író-olvasó találkozókon beszélget olyan szülőkkel, akik szintén transzszexuális gyereket nevelnek.
A rossz test
| ||
Hogy mennyire különböző utat járnak be azok a gyerekek, akik nem érzik jól magukat a nemükben, azt a gyerekirodalmi példák is jól reprezentálják: Marcus Ewart 10 000 Dresses című képeskönyvének főhőse a kisiskolás korú Bailey, aki testi adottságai szerint fiú, de a narrátor nagyon jól tudja, hogy ő jobban érzi magát, ha lánynak tekintik. Bailey - Dysonhoz hasonlóan - a családja elé áll, hogy közölje velük: rossz testbe született. Mérgesen elutasítják, Bailey mégsem adja fel: megismerkedik egy idősebb hölggyel, aki nemcsak ruhákat készíteni segít neki, de megerősíti az elhatározásában is, hogy mindig legyen hű önmagához, és nem lesz semmi baj.
Szűcs Gabi huszonéves magyar transzszexuális nő, aki ugyanilyen határozottan tudta már gyerekkorában is, hogy nem akar fiú lenni: "Amióta van éntudatom, tudom, hogy lány vagyok. Mindig is lányként viselkedtem, öltözködtem és éltem." Gabi először a nagymamájával beszélt őszintén a problémájáról, majd a szüleinek és a barátainak is elmondta, hogy nő akar lenni, és azt meséli, hogy ezen igazából nem lepődött meg senki. "Mindenki látta rajtam már csecsemőkoromban is, hogy egy kislány van a fiútest mögött - meséli. - Nem akartam sosem másnak érezni magam, mert azzal kirekesztem magam a világból. Ezért nem szeretem a transzszexuális kifejezést sem. Én csak egy nő vagyok, igaz, egyelőre még csak a személyes okmányaim szerint, mert a nemváltoztató műtétre még nem került sor."
Ahhoz, hogy ezeket a színes identitásokat elfogadja és megélje egy fiatal, főleg egy nem támogató háttérrel, nos, ahhoz tényleg igazi szuperképesség kell. A statisztika azt mutatja, hogy sok transzszexuális nem vállalja a küldetést: 41 százalékuk követett már el öngyilkosságot. Ezt a szorongást nagyon érzékletesen mutatja be Julie Anne Peters regénye, a Luna. A young adult könyv narrátora egy lány, Regan, aki transzszexuális bátyjának próbál segíteni az énkeresésben. A testvére, Liam csak éjszaka mer önmaga lenni: ilyenkor női ruhába bújik, kifesti az arcát, és Lunának nevezi magát. Még csak 16 éves, de már türelmetlenül várja az átalakító műtétet: titokban az anyja magas ösztrogéntartalmú menopauzatablettáit szedi, mert irtózik attól, hogy egyre férfiasabbá válik a külseje. Nem sokan támogatják a környezetében, de Luna kitartó, és végigjárja a küzdelmes utat - mi mást is tehetne. Az Egyesült Államokban a regény hatalmas visszahangot kapott: és nem csak azért, mert Texas államban betiltották, hanem mert rengeteg irodalmi díjat nyert, és több iskolában be akarták vezetni mint ajánlott olvasmányt. Talán a SheZow sikere után meg is valósulhat majd, hogy a Luna című regényről és a transzszexuálisokat érintő kérdésekről egyre több helyen szó legyen. És nem csak az érintettek miatt, hanem azért, mert ezek a hősök bárkinek erőt adhatnak.
