Könyv

Gyorstalpaló

Jávorszky Béla Szilárd: A magyar jazz története

Könyv

Bátor és üdvözlendő vállalkozás Jávorszky Bélától, hogy 15 évvel a legutóbbi ilyen próbálkozás után átfogó, és végre egyszer a jelenig kifutó magyar dzsessz­történetet írt.

A napilapos zenei szakíró 2005 óta szabadúszó, a Narancsban is publikált. Rocktörténeti munkáiban (többnek társszerzője Sebők János) ráállt a monografikus feldolgozás ritmusára; mire a folk összefoglalása megjelent 2013-ban, együtt volt az ilyen könyvek egész know-how-ja: stílus, felépítés, képszerkesztési elvek és a többi; és főleg mögötte állt kiadója, a Kossuth. Stílusa, mint az eddigi köteteknél, most is mértéktartó, de azért zsurnalisztikus; kicsit sok az olyan típusú címkézés, mint hogy „az egyik legkiválóbb” stb. Az a szerkesz­tési elv, hogy a fő történeti fejezeteket keretes anyagok, tényszerű, tematikusan összegyűjtött információk, életrajzok egészítik ki, jól olvashatóvá teszi a kötetet, de ismétlésekhez vezet (például Szakcsi Lakatos Béla vagy Benkó Sándor esetében).

A kötet legnagyobb erénye, hogy megszületett, és összefogja a csak szétszórva létezett információkat. Megbízható kanonizáció és általános kritikai konszenzus, illetve szakfolyóirat híján nem volt könnyű a legfontosabb tények mértékadó és ízléses összeszerkesztése. Simon Géza Gábor 1999-ben adott ki egy útkereső Magyar jazztörténetet, nem beszélve egyéb, monografikus és diszkográfiai munkáiról, de Gonda János, aki ötven éve dolgozik a magyar dzsessz elismertetéséért és intézményesüléséért, tanítványaival együtt határozottan elutasítja „SGG” módszerét, következtetéseinek nagy részét. Holott a magyar dzsessz kialakulásáról szólva nem lehet SGG úttörő kutatásait lesöpörni az asztalról. Ebbe a konfliktusba Jávorszky is belecsúszott, amikor Gondával hangsúlyozza: az önálló magyar dzsesszművészet eltávolodott/távol áll a tánczenétől, és ismerteti az ennek közvetve ellentmondó SGG törekvéseit, aki a magyar és az európai dzsessz kezdeteit a minél messzibb múltba tolná ki. Az irányadó külföldi szakirodalom európai szempontból kb. a húszas évektől kezdve beszél dzsesszről, azelőtt csak előzményekről, viszont nem tartja a dzsessz meghatározásával fogalmilag eleve ellentétesnek a tánczenét – talán Jávorszkynak is érdemesebb lett volna ebből kiindulnia. A könyv ugyanis alapos egyetemes dzsessztörténeti fejtegetéssel indul, de miután olvasunk Django Reinhardtról, majd Seiber Mátyásról, a magyarországi dzsessz kezdeteihez érve a történet megbicsaklik. Hirtelen a történetíróról, Simonról esik szó, ami nem ide való.

Amikor viszont Jávorszky rátalál a közelmúltig vezető egyenes vonalra, a modern magyar dzsessz alakjainak és eseményeinek fonalára, Amerika pedig háttérbe kerül, elemében van. Végig is vezeti az olvasót ugyanezzel a lendülettel a jelenig. Kifejezetten jól sikerültek például a kolozsvári, de amerikaivá vált Kőrössy Jánosról, Kiss Imre rádiós szerkesztő ténykedéséről vagy az etno­dzsesszről szóló fejezetek. A kis generációba tartozó olvasók különösen hasznos információkat tudhatnak meg például az Apostol együttesről vagy az Ifjúsági Jazz Együttesről (Bergendy) és persze Benkóékról, az első magyar dzsesszfesztivál közönségdíjasairól.

Helyrebillennek az arányok, amikor a könyv a magyarországi dzsesszeseményekkel foglalkozik, bár a fehér foltokat nem tudja megszüntetni. Az 1990 óta eltelt időszakot viszont jó szemmértékkel foglalja össze, saját interjúira és másokéira alapozva, az index pedig nélkülözhetetlenné teszi a kötetet. Amit viszont úgy kell forgatnunk, mint a Wikipédiát: jól orientáló, de mindig ellenőrzésre szoruló anyagként. Sajnos egy Tomsits Rudolf-mű (a Christus Vincit) ugyanazzal a durva elírással került a könyvbe, mint a nevezetes netes enciklopédiában. Minden idők legkelendőbb dzsessz­lemezéről (Kind of Blue) meg azt állítja a szöveg, hogy azon nem játszik John Coltrane. Jávorszky szerint az afroamerikaiak közül elsőként (1943-ban) Ellingtonnak rendeztek szerzői estet a Carnegie Hallban – viszont utána jegyzetben „a történeti hűség kedvéért” Benny Goodman 38-as fellépését említi. De ez is tévedés, James Reese Europe 1912-ben (igaz, ragtime-okat), Fats Waller 1928-ban adott elő dzsesszt a híres koncerthelyszínen. Azt is az újabb szakirodalom bizonyította be, hogy bár Arthur Briggs amerikainak mondta magát, valójában grenadai születésű volt. Duke Ellington könyvének magyar címét a szerző kétszer is tévesen hivatkozza. Ezek és néhány kisebb felületesség, mint például a kiválóan összeválogatott képekhez társuló elnagyolt képaláírások, a pontatlan idézetek, központozási és hasonló hibák, feltehetően mind a sietség rovására írhatók.

A rajongók bosszankodni fognak a kisebb, ám túlságosan gyakori tollhibák miatt, de ez az olvasmányos és friss dzsessztörténet tényleg alapkönyv lesz a műfaj iránt érdeklődőknek, a kultúrában és a médiában dolgozóknak, vagy­is akiknek elsősorban szánták.

Kossuth, 2014, 304 oldal, 3990 Ft

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.

Nagykapu

Aj Vej-vej következetesen és mindenáron, minden megnyilatkozásával, ideértve a műalkotásait is, az emberi szabadságról, mint alapvető jogról beszél. Nála nincs kiskapu és mellékzönge: az üzenet a kezdetek óta ugyanaz. A kifejezési formák változtak, azok is szervesen egymásból építkezve.