Szép a borító, baljós a cím. Az emlékirat műfaja ugyanis rendszerint valami nagyobb életszakaszt átfogó visszatekintést implikál, ami a múltban átélt (félig magánéleti, félig közéleti) eseményekről számol be, bevallottan szubjektív hangon – ugyan miről írhat emlékiratot egy gyerek? Naplót még csak-csak, de emlékiratot?
A kötetbe belelapozva kiderül, hogy a baljós cím korántsem véletlen: a negyven rövidtörténet narrátorai mind kisgyerekek, és nagyon kevés kivétellel saját halálukon túlról tudósítanak mindazon eseményekről, a családi közegről, fontosabb felnőtt- és testvéralakokról, akik és amik a halálukat megelőzően fontos szerepet játszottak az életükben. A gyermekhalál már önmagában is igen súlyos téma, a kötet pedig kifejezetten hangsúlyossá, tematikussá emeli, amikor a történetek ismétlődő záróeseményévé teszi meg. A legkülönfélébb halálokról olvashatunk: a család kutyájával egyedül hagyott két és fél éves kisfiúról, akit az eb féltékenységében marcangolt szét; prostituált anya által „véletlenül” megfojtott kisgyerekről; elvetélt magzatról, „akit” azért vetéltek el, mert az apa hasba rúgta az anyát; szervkereskedők által elrabolt és feltrancsírozott kisfiúról; de olyan kisgyerekekről is, akiket a strandon a medence lefolyója ejt csapdába. A kötet tehát igen erős érzelmi anyagot mozgat – kérdés, milyen céllal, milyen funkcióval?
Igazából ez volt az a pont, ahol erősen elbizonytalanodtam. Ugyanis hiába olvastam el a könyvet, nem érzem, hogy bármi pluszt megtudtam volna a gyerekhalálokról, mint amit eddig is tudtam – sőt. A kötet olvasása közben egyre inkább az a kínos érzés kezdett úrrá lenni rajtam, hogy valamiféle felszínes közhelyszótárt tartok a kezemben a patologikus családokról (ahol a szülők isznak, kurválkodnak, káromkodnak, veszekednek és verekednek, gyerekeiket elhanyagolják, sőt – ezt főleg a kötet vége felé nem tudtam nem észrevenni – valami miatt a szexuális életüket is mániákusan kiskorú gyermekeik jelenlétében bonyolítják), amiből hiányzik mindenfajta elmélyültség és analízis. A figurák sematikusak, rendszerint egy kaptafára járnak (nem véletlen, hogy a kötet legtöbb sztorija szinte önismétlésnek hat), nehéz az egyes történetek által felrajzolt fiktív világokat egyéníteni – ahogy egyébként a történetekben megszólaló narrátori hangok is eléggé homogének, ami szintén nem segíti elő a történetek elkülöníthetőségét. Ezek a gyerekhangok valahol a „koraérett” gyermek hangjával esnek egybe, azaz zavarba ejtően lavíroznak a naivan gyermeki és a világ kegyetlenségéről sokat tudó (káromkodó) felnőtt perspektívája között – de ennél többet, sajnos, nem hoznak.
Külön zavarba ejtő még a történetek szerkezete is: ha már rendszerint ilyen erős a zárlata a történeteknek, akkor az olvasó talán jogosan várná, hogy a történet maga valamifajta indoklását adja ezeknek, vagy ha azt nem is, legalábbis elvezessen hozzá. Ehhez képest a történetek rendszerint egy-egy italozó, kurválkodó stb. család gyermeki nézőpontú bemutatásával indulnak, így is folytatódnak jó 3-4 oldalon át, hogy aztán valahol az utolsó előtti bekezdés környékén a narrátor beiktasson valami pluszinformációt vagy -fordulatot, ami végül közvetlenül kiváltja a történet végén a halálos eseményt. Mintha a szerző minden egyes történet elkezdésekor kváziszociográfiát akart volna írni, aztán, miután elunta, jobb híján nem talált más eszközt a lezárásra, minthogy megöli a narrátort – olcsó megoldás.
A gyermekhalálok így hirtelenek, és legtöbbször nem következnek logikusan az őket megelőző történetből. Ezt akár a kötet pozitív vonásaként is hajlamos lennék értékelni (hiszen az, hogy a megelőző sztori nem telíti értelemmel a gyermekhalált, valamifajta általános utalásként is értelmezhető lenne a gyermekhalál értelmetlenségére és megmagyarázhatatlanságára), ha nem lenne ott – mint a fentebb leírtakból kiderül – a kötet többi vonása, ami a témával szembeni teljes érzéketlenségről tanúskodik. Minden 4-5. oldalon rutinszerűen hullanak a gyerekfejek, és én nem értem, miért. Se a gyerekekre irányuló agresszióról, se a patologikus családokról, se a gyerek elvesztése miatt érzett fájdalomról nem tudtam meg többet a kötet elolvasása után – de még olyan furmányos irodalomelméleti-formai kérdésekről sem, mint mondjuk a csattanóra kihegyezett történet. Könnyű kezű, közönyös könyv.
Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2011, 208 oldal, 2400 Ft
