Magyar Narancs: Volt, amit a német közönség nem igazán értett?
Vajda Miklós: Visszatérő kérdés volt, hogy valójában ez műfajilag micsoda. És hogy miért ilyen későn kezdtem írni. Váltig magyaráztam, hogy ez nem igazán regény, bár szépirodalmi eszközöket is használ. Nem önéletrajz, bár az is. Nem esszé, bár az is. Nem korrajz, bár az is. Egyfajta irodalmi hibrid. Ez nyilván szokatlan volt számukra, de szerették. Talán éppen ezért.
MN: Mi fogta meg őket leginkább?
VM: Az anya-fiú kapcsolat ábrázolása és a történelmi vonulat, ami a könyvből kirajzolódik. Édesanyám drámája, ami kezdődik az ő erdélyi, félig arisztokrata, lecsúszóban levő, de még mindig nagyon elegáns családjával, a Csernovicsokkal, amelybe 1847-ben benősült Damjanich tábornok. Otthagytak mindent, birtokot, kastélyokat, és 1920-ban átjöttek Magyarországra, ahol hosszú ideig egy vagonban laktak a Keleti pályaudvaron. A nagymamám Horthyné segítségével, aki iskolatársnője és barátnője volt Aradon, szerzett végül egy lakást meg egy trafikengedélyt. Bárónő nagymamám lányaival árulta a cigarettát. Aztán belép a képbe apám, a kor egyik sztárügyvédje. Elvette anyámat, akiből így felső tízezerbeli nagyasszony lett, a bulvárlapok ünnepelt szereplője. Apám, aki zsidó származású volt, de már a század elején kikeresztelkedett, a negyvenes évek elején a zsidótörvények miatt nem dolgozhatott tovább, később pedig hamis papírokkal bujkált. 1944 őszén, már a nyilas puccs után éppen apám első feleségénél, Bajor Gizinél voltunk anyámmal - ő és anyám nagyon jó barátnők voltak, Gizi a keresztanyám volt -, amikor megjelent Kun páter egy géppisztolyos nyilas különítménnyel. Apámat és Bajor Gizi férjét keresték. Egyiket sem találták, így anyámat és engem vittek el. Másfél nap múlva Bajor Gizi a svéd követtel kihozott minket a nyilasházból, majd még egyszer megmentette anyámat, de ez már a Rákosi-korszakban történt. A felszabadulás után anyám eszpresszót nyitott a belvárosban, ami a deklasszált, polgári, ilyen-olyan reakciósnak tekintett emberek találkahelye lett. Innen vitte el őt 1949 őszén az ÁVO egy teljesen eszement vád alapján, miszerint azt a rémhírt terjeszti, hogy a százforintosokat le fogják értékelni. Az ítélet négy év fegyház és vagyonelkobzás volt. A könyvben közlöm azokat a fantasztikus leveleket, melyeket Drága jó Rákosi Mátyás! megszólítással Bajor Gizi írt, hogy kieszközölje anyám szabadon bocsátását. És sikerült is neki, de amikor néhány hónap múlva meghalt, anyámat nyomban visszavitték a börtönbe. Majdnem egy évig ült még, amikor befolyásos barátoknak - többek között Gobbi Hildának - sikerült kiimádkozniuk, hogy ideiglenesen újra kiengedjék. Amikor aztán leverték a forradalmat, anyám annyira félt, hogy az oroszokkal együtt Rákosiék visszajönnek, és újra le fogják csukni, hogy úgy döntött, kimegy Amerikába. Nekem is vele kellett volna mennem, de én maradtam.
MN: Kétszer is elő volt készítve minden, hogy elmehessen, '46-ban és '56-ban...
Fotó: Sióréti Gábor
VM: És azóta még számtalanszor elmehettem volna. Háromszor is jártam anyámnál látogatóban, de voltam Fulbright-ösztöndíjas, egyetemi vendégoktató és hivatalos kiküldött is a The New Hungarian Quaterly-tól, ahol évtizedeken át dolgoztam. Mindig az volt az érzésem, hogy borzasztó érdekes világ, imádom, nagyon jó ott lenni, minél többet szeretnék róla megtudni, de alapvetően idegen, nem tartozom oda. Persze gyávaság is volt bennem, amikor '46-ban 15 éves fejjel nem mentem tovább Olaszországnál. Rómából kellett volna indulnom Amerikába, de én inkább úgy határoztam, hogy egy kicsit megnézem magamnak Olaszországot, majd amikor elfogyott a pénzem, anyám legnagyobb kétségbeesésére hazaállítottam. Úgy volt, hogy ő majd utánam jön, és ha így történik, akkor megússza a börtönt is. Azóta is tűnődöm, mi lett volna belőlem, ha akkor kimegyek. Minden el volt intézve, apám egy jó barátja, a Berkeley Egyetem professzora, aki később Nixon pénzügyi tanácsadója lett, adoptált volna. Náluk nőttem volna fel.
MN: 1956-ban sem okozott dilemmát a menni vagy maradni?
VM: Nem, akkor különösen nem. Annyira elkapott a forradalom pátosza, hogy úgy mondjam. Úgy éreztem, osztozni kell az ország sorsában. Mi lesz itt, ha mindenki elmegy! Egyetlen kivétellel az összes barátom maradt, én is maradtam. És volt persze a dologban egy lány is.
MN: Az Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon című második kötetében több hajdani barátja, többek közt Latinovits Zoltán és Abody Béla portréja is szerepel, ahogy azok a nem is mindig veszélytelen, nagy heccek is, amiket a Rákosi-korszak elején gimnazistákként követtek el.
VM: Voltak köztük kegyetlen és veszélyes tréfák is, de iszonyúan élveztük a veszélyt. Életem egyik legboldogabb korszaka volt ez. Szegény anyám, ekkor kezdtem lázadni ellene, meg a családi háttér, a dzsentri életforma ellen. Jó érzékkel éppen akkor, amikor a történelem már készült likvidálni ezt az osztályt és ezt az életformát. Abody volt egyébként a legnagyobb tréfacsináló köztünk, hihetetlen dolgokat művelt.
MN: Alighanem önök rendezték a magyar történelem első flash-mobját is, amikor egy "spontán" tüntetés keretében az utcára vonultak, és azzal hozták a frászt a környékbeliekre, hogy fennhangon ordibálták: "Kötelet az arisztokráciának!"
VM: És mindehhez el kell képzelni Abody Bélát, ezt az idétlen kamasz gólemet, aki mintha rendőr lenne, egyszer csak megjelenik, előránt egy kártyán nyert magyar tiszti kardot, és elkezdi "oszlatni" a tömeget, vagyis minket.
MN: Sosem lett bajuk?
VM: Egyszer majdnem lett, de ez valamiért nem került be a könyvbe. A ciszterciek gimnáziumába jártam, ahol az államosítás után elrendelték, hogy minden osztálynak kell egy névadó. A mi osztályunk Ady-osztály lett. Ki kellett dekorálni a termet, amihez Ady-idézeteket választottunk, így került a falra az "Ítél a nép, ítélni fog / S ezerszer jaj a bűnösöknek!" is. Fölraktuk a falra, és én azt javasoltam, akasszuk ki fölé Rákosi képét is. Hát ebből aztán borzalmas botrány lett, kijött az ÁVO meg a kerületi pártbizottság, becsukták az iskolát, se ki, se be, szóval rémes volt. Az osztálytársaim szolidaritására jellemző, hogy senki sem árult el. Ha elárulnak, akkor nyilván másként alakul az életem.
MN: A kötetbe rendezett portrék között messze Abodynak szentelte a legnagyobb terjedelmet, de a legkíméletlenebb hangot is.
VM: Hát, igen, nem tudom neki megbocsátani, hogy ilyen olcsón és ilyen szánalmasan eladta magát. Nagy hazárdjátékos volt, bármit képes volt feltenni, akár a gyerekeit is. Részben ez okozta a vesztét. Nem tudtam megbocsátani neki, hogy lefeküdt a rendszernek. Sőt, nemcsak hogy lefeküdt, de egyenesen a seggnyalója lett. Rendkívül okos volt, valószínűleg jó darabig tudta, mit csinál, aztán az igazi nagy hazugok módjára egy idő után elhitte a saját hazugságait.
MN: "Azt tudjátok, ugye, hogy ez a marha Béla az egyetlen zseni köztetek?" Ezt Vas István mondta, akit idéz is az Abodyról szóló portréjában. Valóban az volt?
VM: Valóban rendkívüli képességei voltak Abodynak, de szorgalom, alázat, jellem is kell, sőt, szükség esetén akár aszkézis is. És ezek mind hiányoztak belőle.
MN: Volt az önök generációjában olyan, akiben mindez megvolt?
VM: Latinovitsban talán. Nem vagyok egészen meggyőződve, hogy zseni volt, de közel járt hozzá. De Weöres Sándor - nem a mi generációnk - például biztosan zseni volt. És Pilinszky Jancsi is. És Juhász Feri is, de csak egy darabig. A hatvanas évek közepén eljutott oda, hogy nincs tovább, és elkezdte ismételni magát. Állítólag most visszatért, és nagyszerű dolgokat ír.
MN: Az utóbbi időkben divatja lett ugyan az irodalmi szív- és magánügyek közzétételének, mégis: nem félt, hogy az Anyaképpel túlságosan is messzire megy a kitárulkozásban?
VM: Az Anyaképpel nem, de a Londoni horror című írásommal, ami az Éj volt... kötet végén szerepel, tényleg letettem a garast. Azt hiszem, kevés ehhez fogható kitárulkozást ismer a magyar irodalom (az írás egy hetvenes évekbeli londoni bevizelés megörökítése - K. G.). Ami az Anyaképet illeti, nem okozott gondot megírni, természetesnek éreztem. Valahogy következett abból a választott formából, amiben a könyvet írni kezdtem. És ez csak úgy volt lehetséges, ha az ember a teljes igazságot írja meg. A világon semmit sem adtam hozzá. Egyben rájöttem arra is, hogy csak megélt dolgokról tudok írni. Fikciót nem tudok, vagy legalábbis még soha nem írtam olyat, ami nem személyes. Volt például annak idején az a nagy port felvert történet, amikor majdnem elvettem Örkény feleségét. Ez akkor az egész irodalmi világot bejárta, hát ezt is meg kellett írni egyszer. Ehhez azért kellett az is, hogy Örkény már ne éljen. Bár a történtek után is sokszor találkoztunk, mindig fura, gúnyos hangnemet használt velem szemben. Emlékszem, egyszer Déryéknél voltunk Balatonfüreden, és Örkényék is megjelentek. Örkény nagyon beteg volt, túl egy infarktuson, Radnóti Zsuzsa, az ifjú feleség tolta egy tolókocsiban. Kint ültünk a kertben, és egyszer csak odajön hozzám Zsuzsa, hogy Miklós, az istenért, adjon már egy cigarettát, mert az István előtt nem dohányozhatok. Elvonultunk egy bokor mögé, és ott elszívtuk a cigarettát. Amikor előkerültünk, Örkény epésen megjegyezte: Vajda, ha ezt a feleségemet is elcsábítod, akkor agyonlőlek!
MN: Hamarosan megjelenik az a könyv, melyben apja és Bajor Gizi szerelmi levelezését teszi közzé.
VM: Ez fura könyv lesz. Ahogy az Anyaképben felfedeztem magamnak az igazi édesanyámat, úgy ebben a könyvben az apámat fedeztem fel. Kiderült, hogy a Széchényi Könyvtárban vagy hatvan levél megvan azokból, amelyeket apám írt a frontról a menyasszonyának, Bajor Gizinek. Ez egy nagy szerelmi történet volt. Gizit akkoriban egy udvarlói kör vette körül. Fiatalemberek nem is olyan kis csapata, akik naponta eljártak a Beyer papa kávéházába. Fura közösség volt, mind Gizibe voltak szerelmesek, együtt kísérték ki a Beyer családot például, amikor nyaralni mentek. Apám, aki tagja e körnek, kimegy a frontra, és elindul egy nagyon aranyos levelezés közöttük. Aztán 1917-ben megjelenik Gizi életének horizontján báró Hatvany Lajos, aki egyrészt Pesten van, másrészt dúsgazdag, harmadrészt autója van. Szegény apám meg ott ül valahol a távolban egy ágyú mellett, és egy muníciós ládán írja a leveleit. És akkor Hatvany elkezdi a maga követelő, kemény, teljesen más módján és stílusában az ostromot, és hát be is veszi a várat. Kialakul egy háromszög. Apám hosszú ideig nem tud semmit, Gizi írja neki a kedves leveleket, de közben viszonya van Hatvanyval. Az ő levelezésük is megvan. Később, amikor apám ezt megtudja, köt Hatvanyval valamilyen egyezséget; Hatvany vállalja, hogy távol tartja magát Gizitől. Kun Béláék elől Hatvany Bécsbe emigrál, apám és Gizi aztán 1922-ben összeházasodnak, de hamar kiderül, hogy már nem megy a dolog. Elválnak, de a lehető legjobb kapcsolatban maradnak egészen apám haláláig, 1946-ig. Olyan lesz ez a könyv, mint egy regény, amelyet a szereplői írtak.
