„Ha nyoma maradna”

Rédei Éva, a Láng Téka könyvesbolt tulajdonosa

A kis könyvesboltokat sorra felzabálták a nagyok, ám a Pozsonyi úti Láng Téka nemcsak túlélt, de fogalommá is vált. Az első magánkönyvesbolt szeptemberben lesz 30 éves.Tulajdonosával az indulásról, a fennmaradásról és a személyességre alapozott üzletpolitikáról beszélgettünk.

Magyar Narancs: 1989. szeptember 1-jén a Láng Téka ötforintos könyvekkel várta a vevőket. Hogyan jutott el az indulásig?

Rédei Éva: A hely korábban a Könyvértékesítő Vállalat könyvesboltja volt, a Láng Kiadó tulajdonosa, Erdős Ákos naponta bejárt megkérdezni, hogyan fogynak a könyveik. Egyszer visszakérdeztem: miért nem csinál a kiadó saját üzletet? Erdősnek tetszett az ötlet, megkereste Drucker Tibort, a Könyvértékesítő igazgatóját, és létrejött a Láng-Téka Könyv- és Videóforgalmazó Kft. Szeptember 1-jén, egy pénteki napon, délután kettőkor nyitottunk: nemcsak könyvesboltként, hanem videó­tékaként, nonstop nyitvatartással. Kitaláltuk, hogy a Könyvértékesítő Vállalat immobil készletéből ötforintos könyvvásárt tartunk. Óriási siker volt, nagy bőröndökkel és hátizsákokkal érkeztek nemcsak mezei olvasók, hanem
közéleti emberek és művészek is. Alig másfél óra alatt elfogyott a készlet. Ott álltam könyv nélkül, miközben kint volt a média: tévé, híradó, újságok. Úgyhogy aznap este kinyittattam a Könyvértékesítő Vállalat raktárát, és szinte válogatás nélkül hoztunk át mindent. Amíg tartott a készlet, csináltuk az ötforintos könyvvásárt. Aztán átálltunk normál üzemmódra, de a videókölcsönzés miatt megmaradt a hosszú nyitvatartás. Amikor megjelentek a kereskedelmi tévék, a kölcsönzést abbahagytuk, a pénzt a könyvekbe fordítottuk, viszont a mai napig a hét minden napján nyitva vagyunk.

MN: Meg kellett küzdeni a magánosításért?

RÉ: Voltak adminisztrációs buktatók, de nem éreztem, hogy el akarnának gáncsolni. Inkább az volt borzasztó, hogy egész lényemmel át kellett állni egy másfajta gondolkodásra és gazdálkodásra. Szembesültem a kapitalizmusnak azzal a részével, mellyel korábban nem: hogy itt csak akkor lesz a dolgozóknak fizetése, ha rentábilisan működünk. Minden könyvet meg kellett venni, jobb esetben bizományba kaptuk – ez egyébként ma is szokás –, és ki kellett alkudni az árrést. Szerencsére rég­óta benne voltam a szakmában, mindenkit ismertem, és volt egyfajta kölcsönös bizalom.
A harminc év alatt egyetlenegyszer sem volt kifizetetlen számlánk, ami egyébként sajnos egyáltalán nem jellemző a könyvszakmára. Büszkén mondhatom, hogy decemberben, négy hónap után már nullszaldós zárás született, ami egészen fantasztikus.

MN: Sikerült fenntartani ezt a helyzetet?

RÉ: A bolt harminc éven át minden évben nyereséges volt. Ez nem azt jelenti, hogy ebből meggazdagodtam, várhatóan már nem is fogok, ez nem az a szakma. De úgy érzem, olyasmit kaptam az élettől, ami kevés embernek adatik meg: hogy a szakmája egyben a szenvedélye. Az volt – és a mai napig az – a célom, hogy egy igazi, klasszikus könyvkereskedést csináljak.

MN: Közben eltelt harminc év, rengeteget változott a könyvszakma, a kis boltokat gyakorlatilag megették a nagy hálózatok. A Láng Tékát nem próbálták megvenni?

RÉ: Próbálták megvenni, de főleg azt mondogatták, vegyem meg a szomszéd üzletet, legyünk nagyobbak. Ha nagyobb a terület, nagyobb készletet kell finanszírozni, ami viszont nem jelenti, hogy arányosan nagyobb lesz a forgalom is. Ezt biztos, hogy jól gondoltam. Ráadásul a nagy hálózatok egészen más üzletpolitikával működnek: valószínűleg a jövő generációinak ez megfelel. De én váltig azt gondolom, a könyvvásárlás nem pusztán annyi, hogy az emberek pénzt adnak valamiért, hanem sokkal személyesebb kapcsolat. A vevő persze vásárolni akar, de a hely szelleméért, a társaságért, a beszélgetésért is jön. Erre, azt hiszem, jól ráéreztem, mert ebből alakult ki mindaz, amit ma is csinálunk. Olyan közösségi tér jött létre ezen a 27 négyzetméteren, ami messze meghaladja azt, amit általában könyvesbolton értünk.

MN: Stabil közösség alakult ki?

RÉ: A kezdetekkor a korábbi állami korszakból is ismert vásárlók jöttek be, akik jól fogadták a váltást, nagy volt a lelkesedés. Sok törzsvevőnk lett, nagy részük máig idejár. Sajnos sokan már nincsenek közöttünk, de az utódok, gyerekek, olykor az unokák is jönnek. Írók is sokan járnak ide: az előbb ment el előttünk Parti Nagy Lajos, intett, hogy majd benéz. Egyre több fiatal is bejár, és vissza is jönnek, igénylik, hogy kapjanak egy jó szót, hogy megkínáljuk őket ezzel-azzal. Ha nálunk rendezvény van, mindig van kínálnivaló, mert megtisztelem az embereket azzal, hogy vendégül látom őket.

MN: Milyen könyvek kerülnek be?

RÉ: Több mint 23 ezer cím van. Országosan itt található a legnagyobb judaika könyvválaszték, ami kezdetektől a forgalom nagy részét teszi ki. Sok vevőnk van, aki kifejezetten ezért jön ide, külföldről is. A kínálat másik részét azoknak az embereknek az igényei alapján válogatom, akikkel nap mint nap elbeszélgetek. Amikor rendelem a könyvet, látom magam előtt azt a személyt, akinek el fogom adni. Ezenkívül azt a luxust is megengedem magamnak, hogy – bizonyos értelemben akár politikailag is – szelektálok.

MN: Például?

RÉ: Még a 90-es években történt, hogy valaki Bayer Zsolt egy könyvét kereste. Elég pikírt hangon válaszoltam, hogy nálunk nincs Bayer Zsolt, ez egy liberális könyvesbolt. A Demokrata következő számában meg is jelent, hogy ez itt egy liberális fészek, és egyéb hasonló, általuk pejoratívnak szánt jelzőkkel illettek minket. Ma is előfordul, hogy Wass Albertet keresnek, és nyomatékosan elmondom, hogy azt mi nem tartunk. De olyan is akad, aki nyilvánvalóan más nézetet képvisel, mint mi, mégis sok éve bejár ide, elbeszélgetünk, olykor próbáljuk egymást meggyőzni. Mindenkit szívesen látunk, elfogadjuk, ha valaki más véleményen van, kivéve, ha nagyon szélsőséges történetről van szó.

MN: Több helyen elmondta már, hogy ez vállaltan ellenzéki könyvesbolt. Sosem volt ebből hátránya?

RÉ: Nem igazán. Az egészen biztos, hogyha van bármilyen lista – felteszem, hogy van –, akkor azon rajta vagyunk mint liberális nézeteket valló könyvesbolt. Mi több, az itt tartott rendezvények főszereplői is azok az irodalmárok, írók, akiket most sokat szidalmaznak. De ezt büszkén vállalom. Az a lényeg, hogy az ember mindig képviselje azt, amit gondol, minden körülmények között.

MN: Miért éppen a judaikára specializálódott?

RÉ: Adott volt a hely miatt, és hozzá kell tennem, hogy magam is zsidó identitású vagyok. Nem vagyok ugyan vallásos, nem is ez volt a fő szempont, hanem inkább a környék lakossága meghatározó, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, akár a zsidóságról is. Az elmúlt években egyébként azt látom, hozzám hasonlóan másokban is megerősödött a zsidó identitás, de ennek megint csak politikai okai lehetnek.

MN: Bächer Iván írta, hogy a Láng Téka „Újlipócia szívcsakrája”. Mennyire határozza meg a környezete a boltot?

RÉ: Nagyon erős a kapcsolat. Bächer Iván sajnos már nincs köztünk, de mindennap itt volt, nagyon jó barátságban voltunk az utolsó percig. Sosem felejtem el azt sem, amikor Esterházy már nagybetegen csak nálunk tartott dedikálást. Darvasi Lacival való barátságomat is az üzletnek köszönhetem, mert amikor ideköltözött, sokat járt hozzánk. Túlzás nélkül mondhatom, hogy napi szinten aktív, nemcsak irodalmi, hanem közösségi élet zajlik itt. Az is érdekes, hogy sokan a 90-es években Budára költöztek, de onnan is visszajártak, most pedig azt látom, hogy Budáról visszaköltöznek az Újlipótvárosba. Mert ez mégiscsak egy különleges hely, olyan falu a városon belül, amihez foghatót nem tudok mondani.

MN: Ebből a közösségből, kulturális aktivitásból született a Pozsonyi Piknik is?

RÉ: A Pikniket a Láng Téka 20. születésnapjára találtam ki. Bächer Iván volt a névadója, akkor még nagyon bensőséges volt a rendezvény, csak a Wallenberg utcáig tartott, mindössze egy színpaddal. Az emberek piros lábosban hozták a lecsót, a süteményt, mindenki megkínálta a másikat. 2013-ban szerveztem utoljára, azóta már nem én csinálom, túlnőtt rajtam. Büszke vagyok rá, remélem, működni fog sokáig.

MN: Eleinte nem a könyvszakma, hanem a zene vonzotta. Hogyan került mégis könyvesboltba?

RÉ: Sokáig zongoráztam, zenei pályára készültem, ahogy az ikertestvérem is. Apám úgy gondolta, hogy a túljelentkezés miatt két Rédei lányt úgysem vesznek fel zongora szakra, kitalálta, hogy Ági térjen át csellóra. Hamar megtanulta, fel is vették, sikeres csellista lett, most Amerikában él. Engem azonban nem vettek fel zongorára, többszöri jelentkezésre sem. Akkor ezt tragikusan éltem meg, de ma már nagyon örülök. Nem voltam tehetségtelen, de kiugró sem, nem lett volna igazán jó életem. A zeneszeretetem viszont azóta is megvan. Maradtam tehát a gimnáziumban, érettségi után pedig nem akartam továbbtanulni, és apukám javasolta a könyvesboltot. Akkor még csak az Állami Könyvterjesztő Vállalat volt, ahol az igazgató, Zala Imre gyakorlatilag egyszemélyes meghallgatáson felvételiztetett ahhoz, hogy állást kaphassak. Több szempontból is alkalmasnak tűntem, mert zenei témában kevés volt a szakember, így zeneművesként kezdtem. Ma már ezt ugyan nem látni a nagy könyváruházakban, de akkor még fontos volt, hogy legyenek szakemberek egy könyvesboltban, kötelező volt a könyvesboltos szakképzést is elvégezni.

MN: A klasszikus vagy a kortárs irodalom élvez többséget itt a boltban?

RÉ: Minőségi irodalomnak nem csupán a szépirodalmat tartom, hanem a művészeti vagy igényes ismeretterjesztő könyveket is. Tehát nemcsak szépirodalmat tartunk, hanem minden olyat, ami megfelel az ízlésemnek. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne jönne be olykor egy-egy krimi. Radnóti Sándor, aki száz­ezer éve jár ide, autentikus véleményt képvisel a krimik területén, és tudjuk, hogy nem lehet azt mondani, hogy ezzel a műfajjal valaki leértékelődik. De vannak bizonyos dolgok, amikre nálunk nincs szükség. Azt hiszem, az, hogy eltelt harminc év és sikeresen fennmaradtunk, ennek az üzletpolitikának köszönhető: megbízunk egymásban, a vevő bennem és én a vevőben; tudjuk egymásról, hogy mit szeretünk. Most például dominál a kortárs irodalom, azon belül is nagyon erős a magyar kortárs – Parti Nagy, Spiró vagy Závada mellett feltűnnek a fiatalok, Závada Péter, Grecsó Krisztián, Krusovszky Dénes –, de napjaink külföldi irodalma is bekerül. A versek iránti érdeklődés egyértelműen nőtt: sokáig finoman szólva is elhanyagolható volt, de az utóbbi években helyére került a vers mint műfaj. Az olvasók sokkal nyitottabbak a világra, mint néhány évtizede.

MN: Mit tervez a 30. születésnapra?

RÉ: Kihasználva a hatalmas ismeretségi és baráti kört, rengeteg személyes tárgyat begyűjtöttem, többségében kéziratot. Heller Ági maga hozott be tárgyakat, majd másnap küldött hozzájuk írást is. Az összegyűltekből jótékonysági árverést tartunk a Heti Betevő javára a Kieselbach Galériában szeptember 8-án, délután 6 órától. Emellett könyvünk is megjelenik, amelybe olyan barátaink írtak, például Kácsor Zsolt, Péterfy Gergely, Závada Pál, és még sokan, akiknek fontos, hogy nyomot hagyjunk az utánunk következőknek. A könyv Szűcs Gábor szerkesztésében és a Flohr Design stúdió közreműködésével készült, és megtalálhatók benne a begyűjtött tárgyak fotói is, amelyeket Teknős Miklós készített. Szerencsénkre szeptember 1. vasárnapra esik: egész nap lesznek programok a könyvesbolt előtt, és mindehhez 30 forintos könyvvásárt is tartunk. Lesz egy kis sátor, ahol az új könyvünket kollektíve dedikálja az összes szerzője. Remélem, jól sikerül majd, mert hát legyünk realisták: nem gondolom, hogy a könyvesbolt még egyszer harminc évet megél. Ez persze nem búcsú, hiszen ahogy mondani szoktam, amíg mozgok, csinálom. De szeretném, ha nyoma maradna a helynek. Hogy az unokám, amikor a saját gyerekének mesél, a könyvet lapozgatva megmutathassa majd, hogy létezett ez a könyvesbolt.