E három kis idézet talán megmutatja, milyen nehéz elhelyezni az időben egy új kötetet, amely bő másfél évtized írásait gyűjti össze: a flopi neve rég senkit sem izgat, a nácoid vonal egyre többeket, a "politikai" kritika viszont olyan lassan formálódik, hogy az erre vonatkozó javaslatok még ma is revelatívnak hathatnak.
A Szia leginkább könyv mindenkinek és senkinek. Úgy szól rengeteg témáról, hogy közben nemigen tesz erőfeszítéseket, hogy bármivel többnek vagy másnak látszódjon, mint Farkas szövegek mappájának válogatás nélküli, ömlesztett tartalma, tekintet nélkül az egyes szövegek sikerültségére vagy aktualitására. Belefér a napi eseményre reagáló publicisztika és az ószövetségi történet pszichologizáló újraolvasása egyaránt, bele a kedvetlen színikritikától az eksztatikus filozófiai vitairatig, a megúszós kiállításmegnyitótól a mélyrétegekig hatoló könyvkritikáig bármi, csak egy előszó vagy fülszöveg nem, ami segítene eligazodni. Úgyhogy nem nehéz sajnos elképzelni azt az olvasót, aki a kelleténél korábban elveszíti türelmét, vagy aki, mondjuk, a kötetet nyitó Szegedy-Maszák Mihály-kritika láttán, amely mégiscsak az irodalomtudomány belső szakmai ügyeivel foglalkozik, eleve azt gondolja, hogy ez a könyv nem neki szól. A vonzerőnek ez a feltűnő hiánya pedig főleg azért furcsa, mert e szövegek amúgy legalább az egész nemzet életén szeretnének javítani azáltal, hogy javaslatot tesznek gondolkodásmódunk megváltoztatására.
A javaslat pedig meglehetősen világos, és ez a monomániás jelleg teszi egyszerre fárasztóvá és lehengerlővé a kötetet (és ezért lehetett volna könnyűszerrel áramvonalasítani): akár Pokorni Zoltán, akár Knézy Jenő, akár Kulcsár Szabó Ernő a téma, akár egy Nietzsche-összkiadásról fantáziál, akár hallgatói dolgozatait kommentálja, Farkas tulajdonképpen mindig ugyanarról beszél. Az egymástól távoli pontokból kiinduló szövegek rendre a világot borzalmas helyként, az életet háborúként felfogó, mások legyőzésére vagy tragédiára fixálódott, az idealistákat kinevető és az önzőséget adottságként elfogadó neurotikus-paranoid személyiségképlet bírálatába torkollanak, aminek ellenpontjaként újra és újra felhangzik a felhívás a jóságra, optimizmusra, szabadságra - arra, hogy hangoljuk át a valóságot nem csupán érzékelő, de konstruáló elménket a játék paradigmájára. E cél érdekében pedig Farkas sajátos, leginkább talán örömkritikának nevezhető értelmezői módszert dolgozott ki, ami azonban távolról sem valamiféle mindennek örülő nagyvonalúságot jelent, sőt: a kötet igen éles hangú (és éles eszű) elemzésekben vonja meg bizalmát A sétától (Bartis), Az ötödik pecséttől (Sánta-Fábri), a Fehér tenyértől (Hajdú) és még sokaktól. A közeli rokonságot azokban az (ökológiai, posztkoloniális, feminista stb.) kritikai iskolákban ismerhetjük fel, amelyek, miközben a társadalmat az általuk ideálisnak tartott állapot felé igyekeznek terelgetni, nem haboznak szimbolikusan tüzet nyitni azon attitűdökre és alkotásokra, amelyek szocializáló hatásuk révén ellehetetleníthetik a változást, vagy tévútra vezethetnek. Farkas is akkor látszik elemében lenni, amikor sikeres műveket és embereket vesz elő, hogy izgalmas szövegeiben kifejthesse: alapvető problémák vannak azzal a miliővel, amelyben éppen ezek az örömöt ellehetetlenítő megnyilatkozások válhattak sikeressé.
Dicsérő írásainak többsége kifejezetten vérszegénynek tűnik ezek mellett, és nincs is belőlük oly sok: miközben a kötet arra int, hogy ne időzzünk a rossz dolgoknál túl sokat, a rossz alapos megismertetését mintha mégis a jó felé vezető út megkerülhetetlen állomásának tekintené. Ahogy a paranoia is felüti a fejét egy pillanatra a szerzői szólamban, amikor arról van szó, hogyan hallgatták agyon a magát nem "érvényesítő" Farkas előző könyvét, amely pedig jó hatást fejthetett volna ki (bár eldicsekszik, ő mi mindent nem olvasott, mert volt jobb dolga). E nyomok is csak azt a gyanút erősítik, hogy a szövegek állításával ellentétben talán mégsem lehetséges a taktikai, szociológiai, játékelméleti meghatározottságokra fittyet hányó csodás átmenet a rosszból a jóba - ha ezekre a tényezőkre nagyobb súly esett volna, talán e kötet is célratörőbb és környezetérzékenyebb igyekezett volna lenni, és világosabban kiderül, hol a garancia, hogy az elszigetelt öröm nem válik a fennálló rend önző megerősítésévé csupán. Makacsul naiv retorikájának hatása alól azonban így is nehéz kivonnunk magunkat. Aki végigolvassa a könyvet, annak biztosan hosszú időre befészkel fejébe a hang, mely időről időre felteszi a kérdést: nem szebb és örömtelibb dolgokkal kellene-e inkább tölteni az életet? Bár erre válaszolni nem is biztos, hogy egyszerű.
Kalligram, 2013, 436 oldal, 2990 Ft
