Roth már az első oldalakon temet. Hőse és halottja semmi esetre sem hősi halott. Nem volt se jó apa, se kitartóan szerető férj, szeretteinek és viszontszeretteinek száma csekély. A sír felett álló néhány hozzátartozó nem is mind jó szívvel emlékezik meg a megboldogultról. Roth nem mulasztja el megemlíteni, hogy hőse temetésének napján még négyszázkilencvenkilenc hasonló temetést bonyolítottak New York államban.
A statisztika és a túlzott aprólékosság sokszor az író segítségére siet, amikor bizonyítani szeretne valamit. A közölt adatból is látszik, kit temetünk: egy akárkit, kinek élete éppoly szokványosan alakult, mint a temetése. Jól menő reklámszakember volt, a kisboltos ékszerész fia, zsidóságával tizenhárom évesen szakító, első generációs értelmiségi, aki hajlamos volt elhagyni a feleségeit, elvenni a szeretőit és cserbenhagyni a gyerekeit. Szimpla ügy, mindazonáltal Rothnak pont egy ilyen alakra volt szüksége. Olyasvalakire, akinek élettörténete kellőképpen drámaiatlan ahhoz, hogy ne konkurálhasson a halál belépőjével. A gyászkeretes könyvben megelevenedő életnek ugyanis épp a halál a legfontosabb szereplője; egy kivételezett primadonna, aki mellett mindenki más csak sietve felskiccelt alakváz, tétel-bizonyításhoz kirendelt statiszta.
A szerző meglehetősen megengedő magával szemben: Portnoy és Zuckerman alakjából hamar elkészülhetett a mindössze 129 oldalon át életben tartott Akárki, akinek a mindenható (Roth) tétele bizonyítása érdekében hamar elzárja a koszorúereit. Az alkalmazott módszer a tévésorozatokból ismerős: az író nem teremt új figurát (ez nyilván túlzás is lenne néhány oldal kedvéért), inkább szemezget "az előző részek tartalmából". A kapuzárási pánikot ebben az epizódban érelzáródási pánikkal és szeptember 11. alkalmankénti felemlegetésével tetézi, az államokban megrendült bizalmáról azonban egy regénnyel korábban (Összeesküvés Amerika ellen) már számot adott, most a testbe vetett bizalommal számol le. A rövidke történet makkegészséges hőséből kíméletlen hirtelenséggel lesz nagybeteg: a reggeli úszás közben egyszer csak elfogy a levegő, amelyből, bár adódnak még boldog merevedések és virgonc évek, egyre kevesebb jut a hátralévő években. A medencébe még egy ereje teljében lévő, győztes ötvenes ugrik fejest, a partra azonban már egy leszázalékolt, vesztes amerikai vergődik. Átható kórházszag költözik ezzel a történetbe, és egy csapat jól szituált öregember (szomszédok a luxus nyugdíjasotthonban), akiket már csak betegségük milyensége különböztet meg egymástól. 'k töltik meg a kórházi várótermeket; a saját kocsijukkal érkező, keresztrejtvényt fejtő, műtétjükre váró halálraítéltek. A vége felé akad is egy jelenet - egy azon kevesek közül, melyekért megéri átfutni Roth kisregényét -, melynek sikerül visszaadnia a várótermek csendes horrorját. Kár, hogy a szerző még ezután is húzza-halasztja a mondandóját, a végére azonban csak kibukik, ami a szívét nyomta: "Az öregség nem csata, az öregség mészárlás." Ámen.
Fordította: Sóvágó Katalin, Európa Könyvkiadó, 2007, 129 oldal, 1900 Ft
