Gyerek+könyv

Holokausztgiccs és hallgatás között

Történelmi traumák a gyerekirodalomban

  • Nagy Boldizsár
  • 2015. december 26.

Könyv

A holokausztról szóló korosztályos irodalom Nyugaton óriási biznisz, rengeteg a sablonos, érzelgős fércmű, miközben a ló itthoni oldalán még meg sem született az első igazi gyerek- vagy ifjúsági könyv a témában.

Ez a látványos elcsúszás azonban nem csak a vészkorszak gyerekirodalmi feldolgozását érinti. Közhely, hogy a magyar társadalom nem tud mit kezdeni a 20. századdal, de valószínűleg más kulturális különbségek is szerepet játszanak abban, hogy nem tudunk a gyerekeknek beszélni a közelmúltunkról és a jelenünkről. Miért nem akarjuk beismerni, elmesélni a fiatalabbaknak, hogy mi történt és mi történik? Szeretnénk minél tovább őrizni magunkban azt a konstruált gyerekideát, amit az ártatlansággal, gondtalansággal azonosítunk, és félünk, hogy elillanna ez a tündéri báj, ha Recskről vagy a magyar csendőrök által vezetett deportálásokról olvasnának? Magunkat féltjük, vagy őket? A politikától védjük őket, vagy a rázós témáktól? Vagy annyira nem vesszük komolyan a tizennyolc év alattiakat, hogy ha már egy író rászánja magát valami kényes történelmi témára, akkor még véletlenül sem korosztályos könyvet ír?

 

Mi a magyar?

A hazai választék tehát meglehetősen szűkös, két könyvet tudunk csak jó szívvel említeni. Az egyik A piros bicikli, a tizenhárom évesen Auschwitzba hurcolt Heyman Éva naplója. Akit az alcím A magyar Anne Franknak nevez, és milyen találóan: ahogy a német napló esetében, itt is alapos átszerkesztés után és az édesanyja kiegészítéseivel adták csak közre (erről lásd Dés Mihály esszéjét: Út a halálba – helyszíni közvetítés , Magyar Narancs, 2015. szeptember 17.). A másik Dóka Péter, aki holokauszttúlélő unokája, és a Hogyan lettem médiasztár? című ifjúsági regényében fontos mellékszereplőt vonultat fel: a traumától szenvedő nagybácsi gyakran emlegeti testvérét, akit magyar nyilasok vertek agyon.

Mélyebben csak a „felnőttregények” mennek bele a témába, amelyek közt viszont akad több olyan, amelyek gyereknézőpontból íródtak: ezeket kellene talán szemügyre venni, elvégre olvasásszociológiai tény, hogy a fiatalok szívesen olvasnak korukbeliek hétköznapjairól, legyenek azok bármilyen rémesek is. De ha találunk olyan, felnőtteknek szánt magyar művet, amelynek főszereplője és/vagy elbeszélője gyerek: ez azt jelenti, hogy amit a kiskorú narrátor elbír ott a könyvben, az jöhet a mi gyerekünknek is? Vajon a krematóriumba küldött mellékszereplők száma, az elembertelenedés naturalisztikus bemutatása, illetve inkább a provokatív vagy unalmas vagy nehezen érthető filozófiai, politikai és nyelvi tartalmak miatt nem adjuk gyerek kezébe ezeket a könyveket? Mennyire szabad úgy írnunk a gyerekeknek, ahogyan mi látjuk a dolgokat?

Ezekre a kérdésekre a brit ifjúsági szerző, Meg Rosoff adott frappáns választ: „Emlékezz vissza rá, milyen volt az, amikor olyan dolgok érdekeltek, mint az egzisztencializmus, az érzékiség, a világmegváltó szerelem vagy az univerzum alakja. A legjobb tanács, amit adhatok, hogy írj őrjöngve. A tizenéves korosztály ki van éhezve a szenvedélyre, az izzásra, a katarzisra, a szexre, az extrém élményekre, a filozófiára, a kapcsolatokra, a felismerésekre. Vagyis: csupa olyan dolgokra, mint a felnőttek.” Érdemes tehát rávetni magunkat a gyereknézőpontú felnőttkönyvekre, bár feltűnő lesz a különbség ezek és a külföldről beáramló, hasonló témájú gyerek- és ifjúsági könyvek között. Ember Mária Hajtűkanyarját, Keszi Imre Elysiumát, Konrád György Elutazás és hazatérését, Nyíri János Madárországát és Dragomán György A fehér királyát említhetjük ebben a sorban. Kertész Imre Sorstalansága pedig már kötelező olvasmány 12. osztályban: ennek előnyeiről és hátrányairól külön vitát lehetne nyitni.

Menekültek, muszlimok, madarak

De honnan jönnek, és mit akarnak azok a könyvek, amelyek tudatosan a gyerekeket és kamaszokat terhelik a világ borzalmaival? Az elmúlt évtizedben nagyon politikus lett a nemzetközi korosztályos irodalom: Az éhezők viadala mellett sorban jelentek meg a megfilmesítésre várakozó disztópiák a totalitárius hatalmi rendszerek működéséről, és születtek képeskönyvek és fontos regények kortárs politikai krízisekről is. A 9/11-es tragédia irodalmából kiemelkedik Jonathan Safran Foer sikerkönyve, a Rém hangosan és irtó közel, ami zaklatott, különös tördelésével is megerősíti a gondolatot: ilyen traumák után már semmi nem lesz ugyanolyan. A terrorveszélyről és az iszlámfóbiáról szóló könyvek közé tartozik például a képi fricskákkal teli, Amerikának fityiszt mutató Nem én vagyok bin Laden! a francia Bernard Chambaz-tól. A közel-keleti háborúkról mesél Claire White képeskönyve, a The Day The Bombs Fell, amely nem a happy endről, hanem egyszerűen az empátiáról szól: több iskoláskorú illusztrátort kértek fel, hogy rajzban üzenjenek a háborús övezetekben élő gyerekeknek. Az UNESCO támogatásával létrejött Books For Syria kampány keretében pedig több kortárs írótól rendeltek könyveket direkt a táborokban élő menekülteknek. Ezek közül a legnépszerűbb a Damaszkuszból Angliába menekült Samah Zaitoun meséje: a Far From Home új otthont kereső madarakról szól. Látható, hogy ezek a könyvek nem feltétlenül keresik a trauma feloldásának megoldását, nem akarnak pszichológust helyettesíteni, sem történelmi tényeket sorolni. (A cikkben a magyarul megadott címek elérhetők magyar fordításban – a szerk.)

A traumafeldolgozás és az érzékenyítés buktatóiról és zsákutcáiról sokat lehet tanulni a holokausztirodalom kritikai értékeléseiből. Marjorie Ingall, a zsidó-amerikai Tablet magazin szerkesztője nemrég egy cikkében kifakadt: a holokausztgiccs korát éljük. Nemcsak az irrealisztikusan hősies és bátor főszereplők egyformák ezekben a könyvekben, panaszolja Ingall, hanem a cselekményvezetés, a motívumok és a kiszámítható befejezés is. A stílus általában szirupos, dagályos, hamis pátosz lengi be a sorokat, mintha az érzelmekre hatás, az elrettentés, a „hogy történhetett ez meg” és a „nem fordulhat elő többé” gondolatok sulykolása lenne az egyetlen lehetséges feldolgozási módja a témának. A lusta megoldások károsak, foglalja össze Ingall, mert trivializálják az eseményeket – és ugyanezt mondja Matthias Heyl német történész-pedagógus, a holokausztoktatás egyik vezéralakja is. Tanulmánya szerint nem elegendő történelmi tényeket zúdítani a gyerekekre, vagy az érzelmeikre hatni azzal, hogy „megmagyarázzuk” nekik, mi miért történt – inkább a kritikai gondolkodásra kell őket megtanítani. Mi köze van a fajelméletnek a kolonizáláshoz, az indiántörténeteknek, a rezervátumoknak a koncentrációs táborokhoz – vagy éppen a mai háborúkhoz, a menekültválsághoz, a párizsi mészárlásokhoz? Heyl szerint nem jó ötlet, ha mi kezdjük el elemezgetni, szájba rágni a történelmi regények tanulságait, ha leszűkítjük ezeket a súlyos, összetett és sokszor szándékosan, hangsúlyozottan lezáratlan műveket egyetlen értelmezésre, ha szentimentalizáljuk az eseményeket, ha a tényeket ferdítve jókról és rosszakról, áldozatokról és bűnösökről beszélünk, vagy olyan oppozíciós leegyszerűsítésekkel magyarázzuk meg a „tanulságot”, mint a múlt és jelen, a diktatúra és a demokrácia ellentéte.

Hozzátehetjük, hogy ehhez gyakran nem is kell az amúgy jó szándékú szülő és tanár sem, mert a legtöbb holokausztgiccs önmaga végzi el a szájbarágást – és ezzel esztétikai öngyilkosságot követ el. Ilyen például a történelmi tényeket az érzelmi manipulálás kedvéért elferdítő Boyne-könyv, A csíkos pizsamás fiú, vagy a halált jó ötlettől vezérelve narrátorrá tevő, de egyébként sablonokból építkező A könyvtolvaj Markus Zusaktól.

 

A reményhez

A szokatlan narrátorral operálás egyébként népszerű húzás a műfajon belül: volt már elbeszélő a lelkes náci embrió, akinek megszületése után fő célja, hogy példaértékű árja maradjon (Sarah Cohen-Scali: Max); egy harci ló, akit az első világháborúban vetettek be (Michael Morpurgo: Hadak útján); és egy gazdáját kereső macska is, aki a londoni bombázások idején bejárja Angliát (Robert Westall: Blitzcat). De az extrém elbeszélőnél is izgalmasabb, amikor több hang és nézőpont szólal meg, amikor nem a Jó és Rossz mitikussá emelt (egyszersmind leegyszerűsített, hazug) történetével találkozunk, hanem a felszín alá kapar a narratíva. A litván származású Ruta Sepetys könyve, az Árnyalatnyi remény például kíméletlen realizmussal mutatja be a negyvenes években a balti államokból Szibériába deportáltak életét és a népirtás hétköznapjait. A szerző rengeteg litván túlélővel készített interjút, akik a szovjet birodalom összeomlásáig nem beszélhették el a történetüket, és a regény főszereplőjéhez hasonlóan ők is titokban, sokszor elásva őrizték meg a múltjuk dokumentumait, rajzokat, leveleket, feljegyzéseket. Ezek alapján rajzolódik ki előttünk a korántsem fekete-fehér kép: az orosz fogvatartóról kiderül, hogy neki is van szíve, sőt hajlandó vállalni a felelősséget a bűneiért, miközben a fogvatartottak közt akad, aki kifejezetten ellenszenves.

Arra is látunk jó példákat, hogy a traumákról szóló beszéd nem csak tragikus hangütésű lehet. A német születésű brit író, Judith Kerr hisz a remény és a humor szerepében, és önéletrajzi könyvében (When Hitler Stole Pink Rabbit) szemtelenül szellemesen mesél arról, hogyan menekült kislányként a családjával Berlinből Svájcon és Párizson keresztül Angliáig. „Akkor döntöttem el, hogy írok a menekültként töltött éveimről, amikor a nyolcéves kislányom megnézte A muzsika hangját, és kijelentette, hogy most már tudja, milyen lehetett a második világháború” – árulta el nemrég a Timesban.

Ez a kis anekdota példabeszédként is felfogható: a gyereket nem lehet elzárni a múlttól és a jelentől, és biztosra vehetjük, hogy a valóság nem vár a 18. születésnapjáig, hogy rátörje az ajtót. A gyerekek hallani akarnak arról, ami körülöttünk történik. A háborúról is.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.