Ez a látványos elcsúszás azonban nem csak a vészkorszak gyerekirodalmi feldolgozását érinti. Közhely, hogy a magyar társadalom nem tud mit kezdeni a 20. századdal, de valószínűleg más kulturális különbségek is szerepet játszanak abban, hogy nem tudunk a gyerekeknek beszélni a közelmúltunkról és a jelenünkről. Miért nem akarjuk beismerni, elmesélni a fiatalabbaknak, hogy mi történt és mi történik? Szeretnénk minél tovább őrizni magunkban azt a konstruált gyerekideát, amit az ártatlansággal, gondtalansággal azonosítunk, és félünk, hogy elillanna ez a tündéri báj, ha Recskről vagy a magyar csendőrök által vezetett deportálásokról olvasnának? Magunkat féltjük, vagy őket? A politikától védjük őket, vagy a rázós témáktól? Vagy annyira nem vesszük komolyan a tizennyolc év alattiakat, hogy ha már egy író rászánja magát valami kényes történelmi témára, akkor még véletlenül sem korosztályos könyvet ír?
Mi a magyar?
A hazai választék tehát meglehetősen szűkös, két könyvet tudunk csak jó szívvel említeni. Az egyik A piros bicikli, a tizenhárom évesen Auschwitzba hurcolt Heyman Éva naplója. Akit az alcím A magyar Anne Franknak nevez, és milyen találóan: ahogy a német napló esetében, itt is alapos átszerkesztés után és az édesanyja kiegészítéseivel adták csak közre (erről lásd Dés Mihály esszéjét: Út a halálba – helyszíni közvetítés , Magyar Narancs, 2015. szeptember 17.). A másik Dóka Péter, aki holokauszttúlélő unokája, és a Hogyan lettem médiasztár? című ifjúsági regényében fontos mellékszereplőt vonultat fel: a traumától szenvedő nagybácsi gyakran emlegeti testvérét, akit magyar nyilasok vertek agyon.
Mélyebben csak a „felnőttregények” mennek bele a témába, amelyek közt viszont akad több olyan, amelyek gyereknézőpontból íródtak: ezeket kellene talán szemügyre venni, elvégre olvasásszociológiai tény, hogy a fiatalok szívesen olvasnak korukbeliek hétköznapjairól, legyenek azok bármilyen rémesek is. De ha találunk olyan, felnőtteknek szánt magyar művet, amelynek főszereplője és/vagy elbeszélője gyerek: ez azt jelenti, hogy amit a kiskorú narrátor elbír ott a könyvben, az jöhet a mi gyerekünknek is? Vajon a krematóriumba küldött mellékszereplők száma, az elembertelenedés naturalisztikus bemutatása, illetve inkább a provokatív vagy unalmas vagy nehezen érthető filozófiai, politikai és nyelvi tartalmak miatt nem adjuk gyerek kezébe ezeket a könyveket? Mennyire szabad úgy írnunk a gyerekeknek, ahogyan mi látjuk a dolgokat?
Ezekre a kérdésekre a brit ifjúsági szerző, Meg Rosoff adott frappáns választ: „Emlékezz vissza rá, milyen volt az, amikor olyan dolgok érdekeltek, mint az egzisztencializmus, az érzékiség, a világmegváltó szerelem vagy az univerzum alakja. A legjobb tanács, amit adhatok, hogy írj őrjöngve. A tizenéves korosztály ki van éhezve a szenvedélyre, az izzásra, a katarzisra, a szexre, az extrém élményekre, a filozófiára, a kapcsolatokra, a felismerésekre. Vagyis: csupa olyan dolgokra, mint a felnőttek.” Érdemes tehát rávetni magunkat a gyereknézőpontú felnőttkönyvekre, bár feltűnő lesz a különbség ezek és a külföldről beáramló, hasonló témájú gyerek- és ifjúsági könyvek között. Ember Mária Hajtűkanyarját, Keszi Imre Elysiumát, Konrád György Elutazás és hazatérését, Nyíri János Madárországát és Dragomán György A fehér királyát említhetjük ebben a sorban. Kertész Imre Sorstalansága pedig már kötelező olvasmány 12. osztályban: ennek előnyeiről és hátrányairól külön vitát lehetne nyitni.
Menekültek, muszlimok, madarak
De honnan jönnek, és mit akarnak azok a könyvek, amelyek tudatosan a gyerekeket és kamaszokat terhelik a világ borzalmaival? Az elmúlt évtizedben nagyon politikus lett a nemzetközi korosztályos irodalom: Az éhezők viadala mellett sorban jelentek meg a megfilmesítésre várakozó disztópiák a totalitárius hatalmi rendszerek működéséről, és születtek képeskönyvek és fontos regények kortárs politikai krízisekről is. A 9/11-es tragédia irodalmából kiemelkedik Jonathan Safran Foer sikerkönyve, a Rém hangosan és irtó közel, ami zaklatott, különös tördelésével is megerősíti a gondolatot: ilyen traumák után már semmi nem lesz ugyanolyan. A terrorveszélyről és az iszlámfóbiáról szóló könyvek közé tartozik például a képi fricskákkal teli, Amerikának fityiszt mutató Nem én vagyok bin Laden! a francia Bernard Chambaz-tól. A közel-keleti háborúkról mesél Claire White képeskönyve, a The Day The Bombs Fell, amely nem a happy endről, hanem egyszerűen az empátiáról szól: több iskoláskorú illusztrátort kértek fel, hogy rajzban üzenjenek a háborús övezetekben élő gyerekeknek. Az UNESCO támogatásával létrejött Books For Syria kampány keretében pedig több kortárs írótól rendeltek könyveket direkt a táborokban élő menekülteknek. Ezek közül a legnépszerűbb a Damaszkuszból Angliába menekült Samah Zaitoun meséje: a Far From Home új otthont kereső madarakról szól. Látható, hogy ezek a könyvek nem feltétlenül keresik a trauma feloldásának megoldását, nem akarnak pszichológust helyettesíteni, sem történelmi tényeket sorolni. (A cikkben a magyarul megadott címek elérhetők magyar fordításban – a szerk.)
A traumafeldolgozás és az érzékenyítés buktatóiról és zsákutcáiról sokat lehet tanulni a holokausztirodalom kritikai értékeléseiből. Marjorie Ingall, a zsidó-amerikai Tablet magazin szerkesztője nemrég egy cikkében kifakadt: a holokausztgiccs korát éljük. Nemcsak az irrealisztikusan hősies és bátor főszereplők egyformák ezekben a könyvekben, panaszolja Ingall, hanem a cselekményvezetés, a motívumok és a kiszámítható befejezés is. A stílus általában szirupos, dagályos, hamis pátosz lengi be a sorokat, mintha az érzelmekre hatás, az elrettentés, a „hogy történhetett ez meg” és a „nem fordulhat elő többé” gondolatok sulykolása lenne az egyetlen lehetséges feldolgozási módja a témának. A lusta megoldások károsak, foglalja össze Ingall, mert trivializálják az eseményeket – és ugyanezt mondja Matthias Heyl német történész-pedagógus, a holokausztoktatás egyik vezéralakja is. Tanulmánya szerint nem elegendő történelmi tényeket zúdítani a gyerekekre, vagy az érzelmeikre hatni azzal, hogy „megmagyarázzuk” nekik, mi miért történt – inkább a kritikai gondolkodásra kell őket megtanítani. Mi köze van a fajelméletnek a kolonizáláshoz, az indiántörténeteknek, a rezervátumoknak a koncentrációs táborokhoz – vagy éppen a mai háborúkhoz, a menekültválsághoz, a párizsi mészárlásokhoz? Heyl szerint nem jó ötlet, ha mi kezdjük el elemezgetni, szájba rágni a történelmi regények tanulságait, ha leszűkítjük ezeket a súlyos, összetett és sokszor szándékosan, hangsúlyozottan lezáratlan műveket egyetlen értelmezésre, ha szentimentalizáljuk az eseményeket, ha a tényeket ferdítve jókról és rosszakról, áldozatokról és bűnösökről beszélünk, vagy olyan oppozíciós leegyszerűsítésekkel magyarázzuk meg a „tanulságot”, mint a múlt és jelen, a diktatúra és a demokrácia ellentéte.
Hozzátehetjük, hogy ehhez gyakran nem is kell az amúgy jó szándékú szülő és tanár sem, mert a legtöbb holokausztgiccs önmaga végzi el a szájbarágást – és ezzel esztétikai öngyilkosságot követ el. Ilyen például a történelmi tényeket az érzelmi manipulálás kedvéért elferdítő Boyne-könyv, A csíkos pizsamás fiú, vagy a halált jó ötlettől vezérelve narrátorrá tevő, de egyébként sablonokból építkező A könyvtolvaj Markus Zusaktól.
A reményhez
A szokatlan narrátorral operálás egyébként népszerű húzás a műfajon belül: volt már elbeszélő a lelkes náci embrió, akinek megszületése után fő célja, hogy példaértékű árja maradjon (Sarah Cohen-Scali: Max); egy harci ló, akit az első világháborúban vetettek be (Michael Morpurgo: Hadak útján); és egy gazdáját kereső macska is, aki a londoni bombázások idején bejárja Angliát (Robert Westall: Blitzcat). De az extrém elbeszélőnél is izgalmasabb, amikor több hang és nézőpont szólal meg, amikor nem a Jó és Rossz mitikussá emelt (egyszersmind leegyszerűsített, hazug) történetével találkozunk, hanem a felszín alá kapar a narratíva. A litván származású Ruta Sepetys könyve, az Árnyalatnyi remény például kíméletlen realizmussal mutatja be a negyvenes években a balti államokból Szibériába deportáltak életét és a népirtás hétköznapjait. A szerző rengeteg litván túlélővel készített interjút, akik a szovjet birodalom összeomlásáig nem beszélhették el a történetüket, és a regény főszereplőjéhez hasonlóan ők is titokban, sokszor elásva őrizték meg a múltjuk dokumentumait, rajzokat, leveleket, feljegyzéseket. Ezek alapján rajzolódik ki előttünk a korántsem fekete-fehér kép: az orosz fogvatartóról kiderül, hogy neki is van szíve, sőt hajlandó vállalni a felelősséget a bűneiért, miközben a fogvatartottak közt akad, aki kifejezetten ellenszenves.
Arra is látunk jó példákat, hogy a traumákról szóló beszéd nem csak tragikus hangütésű lehet. A német születésű brit író, Judith Kerr hisz a remény és a humor szerepében, és önéletrajzi könyvében (When Hitler Stole Pink Rabbit) szemtelenül szellemesen mesél arról, hogyan menekült kislányként a családjával Berlinből Svájcon és Párizson keresztül Angliáig. „Akkor döntöttem el, hogy írok a menekültként töltött éveimről, amikor a nyolcéves kislányom megnézte A muzsika hangját, és kijelentette, hogy most már tudja, milyen lehetett a második világháború” – árulta el nemrég a Timesban.
Ez a kis anekdota példabeszédként is felfogható: a gyereket nem lehet elzárni a múlttól és a jelentől, és biztosra vehetjük, hogy a valóság nem vár a 18. születésnapjáig, hogy rátörje az ajtót. A gyerekek hallani akarnak arról, ami körülöttünk történik. A háborúról is.
