Ilyen és hasonló kérdésekre keresi a választ ez a nem szokványos tanulmánykötet, amely a popkultúra népszerű műveiből kiindulva tárgyal neveléstudományi kérdéseket. Poroszos iskola vs. reformpedagógiák, tehetséggondozás, motiváció, bullying, szegregáció és integráció: a szerzők – a filozófia, esztétika, kulturális antropológia vagy éppen a közgazdaságtan terén is jártas pedagógiai szakemberek – igyekeznek a sci-fi, fantasy és horror világán keresztül bemutatni ezeknek a kérdéseknek az elméleti hátterét.
A képzelt világok előnye – ahogy az Nagy Ádám szerkesztő utószavából is kiderül –, hogy tisztán mutatnak fel tankönyvi kategóriákat, tehát az egyes társadalmi-pedagógiai konstrukciók jobban kirajzolódnak; másrészt nem kell figyelembe venni különböző érzékenységeket, aktuális vélt vagy valós érdekeket; végül pedig, ismert történetekről lévén szó, mindenki tud hozzájuk viszonyulni (hasonló megfontolásból született korábban a popkult univerzumokat politológiai szempontból elemző Fantasztikus világok című tanulmánykötet).
Adja magát, hogy a jediket a japán szamurájok, a Trónok harcát a középkori lovagok, a Csillagközi inváziót pedig a spártai katonák nevelésével állítsuk párhuzamba – ezen a téren nagy meglepetés nem ér, de érdekes információmorzsákat azért fel lehet csipegetni: ki gondolta volna, hogy a katonai képzésre alkalmatlannak ítélt, a Taügetoszra kitett gyerekek a közvélekedéssel ellentétben legtöbbször nem haltak meg, hanem örökbe fogadták őket?
Az X-Men-mutánsok elkülönített képzésének apropóján szó esik a tehetséggondozásról, valamint a szegregációval járó előnyökről és buktatókról (pl. homogén csoportokban könnyebb kialakítani a tantervet, viszont az elszigeteltség beszűküléshez és torz világképhez vezethet). Érdekes, hogy mivel az életbeli teljesítmény nagyrészt az iskolai időszak utánra esik, a legkorszerűbb szakirodalomban ma már nem szokás az iskoláskorúak esetében „tehetségről” beszélni, sokkal inkább „tehetségígéretről”, amely később vagy realizálódik, vagy sem.
A bullying többször előkerül a Harry Potter-sorozat és Stephen King művei, kiváltképpen az Az kapcsán. Megismerjük a zaklatók, csatlósok és bystanderek (passzív szemlélők) működését és az áldozattá válás folyamatát, különös tekintettel a különböző szerepek újratermelődésére. Maga a jelenség régóta ismert – a The Times már az 1880-as évek közepén beszámolt arról, hogy egy 12 éves fiú társai szisztematikus szekálása miatt lelte halálát –, de sokáig az iskolai élet velejárójának tartották. Ma már tudjuk, hogy a bullying nem néhány gyerek hibája, hanem rendszerszintű probléma, amit csak komplex megközelítéssel, pozitív iskolai légkör kialakításával, a rivalizálás mérséklésével, a frontális oktatási helyzet helyett a közös projektek és a kooperatív technikák alkalmazásával lehet csökkenteni.
A kötet számos pontján felmerül, hogy a mai oktatási szemlélet szerint minden gyereknél meg lehet találni azt a területet, ahol másoknál gyorsabban sajátít el új dolgokat (mindenkiben ott a tehetséget meghatározó „mutáns gén”), és a nevelési-fejlesztési stratégia részeként a személyiséget ezen a legtöbbet ígérő pontján kellene megragadni – nem pedig a frusztráló „mi nem megy” típusú deficitszemlélettel. Ehhez kapcsolódik, hogy maga az intelligencia sem egydimenziós, legalább Howard Gardner óta ismert, hogy minimum hét típusa létezik: a nyelvi, logikai-matematikai, téri-vizuális, zenei, testi-kinesztéziás és társas-kommunikációs intelligencia. Sajnos az iskola, kiváltképpen a magyar, szinte kizárólag az első kettőt értékeli, a többiről tudomást sem vesz – ez az, amit mások mellett Vekerdy Tamás olyan sokszor kifogásol.
Szintén az egész kötetet áthatja, hogy az oktatás a fejlett világban az „ismeretátadás pedagógiája” felől (amely a gyerekeket passzív edénynek tekinti, amelybe bele kell tölteni a tudást), az aktív „cselekvés pedagógiája” és az ún. empowerment felé tart – utóbbi fogalom a vezetéselméletben régóta ismert, de a pedagógiában csak az ezredfordulón került fókuszba. Lényege, hogy a hatékony tanulás érdekében sokkal több felhatalmazást, felelősséget kellene adni a diákoknak a saját tanulási folyamatuk alakításában, és bátrabban lehetne őket olykor magukra hagyni ebben. Az 1990-es évek végén a híres Hole in the Wall című kísérlet során Újdelhi egy utcáján a falba süllyesztettek egy számítógépet úgy, hogy elhelyezése miatt csak a gyerekek számára legyen hozzáférhető. Egy hónap alatt a gyerekek, akik addig sosem láttak ilyesmit, felnőtt segítsége nélkül alapszinten megtanulták használni az eszközt. Ma sokan úgy gondolják, hogy a tanári beavatkozás minimalista szemlélete a jövőbe mutató (egyébként ezzel párhuzamosan a gyereknevelésben is egyre több híve van az új minimalizmusnak, szemben a 20. század második felében eluralkodó „mindent megadok a gyerekemnek, és mindent elintézek helyette” attitűddel, amelyből egyenes út vezet a helikopterszülőséghez).
Bár a könyv az előzetes ígéretéhez képest néhol kissé száraz és kevéssé gyakorlatias, összességében érdekes olvasmány, elsősorban a gyerekekkel hivatásszerűen foglalkozók számára. Csüggedt tanerők akár hitet is meríthetnek az effajta szép gondolatokból: „Az oktatás és a nevelés nem a tudás, a viselkedés vagy az ismeretek reprodukálásáról szól, hanem valami új teremtéséről, alkotásról, amelyet nem a tanár, hanem a tanítvány lesz képes létrehozni, akár évekkel, évtizedekkel később.” Más szóval, ha a tanítás igazán jó, akkor a tanítvány mindig felülmúlja mesterét – és mint a hollywoodi filmekben, akár még a világot is megmentheti.
Athenaeum, 2018, 350 oldal, 3699 Ft