Magyar Narancs: A Polaroidok után azt mondtad, hogy amilyen verset tudsz, olyat már nem akarsz írni. A Rókák esküvőjében mi volt az újdonság?
Simon Márton: Szerettem volna még jobban kivonni magamat a versekből, hogy ne én legyek a szövegek középpontjában, hanem az, amire figyelek. Hogy csak sejteni lehessen, mit érzek, és mi alapján válogatom egymás mellé a részleteket.
MN: Zavart, hogy sokan önéletrajzként olvasták a verseidet?
SM: Ha egy szöveg nagyon személyes, azt a nem szakmai közönség hajlamos naplóként olvasni. Ez néha olyan érzés, mintha valami furcsa, felismerhetetlen gólem lépkedne mögöttem, amit belőlem raktak össze, mégsem én vagyok. A hátrébb húzódáshoz talán az is hozzájárult, hogy ez az évek során ijesztővé vált számomra, de azért nem ez volt a fő motiváció.
MN: Hanem?
SM: Személyesebb és szakmaibb okaim is voltak rá. A személyesebb az, hogy megváltozott az ízlésem, és bizonyos privát dolgokat hiába szerettem volna leírni, otrombának éreztem. Nem tűnt már jó ötletnek, hogy ha leírok egy sóhajtásszerű mondatot az érzéseimről, azt megpróbáljam verssorrá kalapálni. Ettől még bekerültek ilyen mondatok is, de szerencsésebbnek érzem, ha ez a sóhajtás darabokban, szubtilisen jelenik meg a szövegben. A Rókák esküvőjét bizonyos értelemben a Polaroidoknál is darabosabbnak szántam, amelyben elsőre talán nem mindig látni, milyen szervezőelv mentén kerültek egymás mellé ezek a kimerevített helyzetek a szövegekben, de remélhetőleg átszüremlik az egészen a belső logika. A szakmaibb indok pedig a klasszikus haikuköltészet alapszabálya volt, amire figyelni kezdtem, miszerint a költő nem értelmez és alig sem asszociál, csak felmutatja azt, amit lát. Nem vagyok haikuköltő persze, de ezzel a kontemplatív figyelemmel mélyen tudok azonosulni.
MN: A Polaroidokkal az egyik legismertebb fiatal költő lettél. Hogyan élted meg a sikert?
SM: Még mindig csak földolgozom. Olyan, mintha írtam volna magamnak egy családtagot, aki azóta aktív önálló életet él, és én csak figyelhetem, mi történik vele. Bizarr érzés. Azt viszont a mai napig nem tudtam igazán megfejteni, mi „történt” a Polaroidokkal. A slam kiugró sikere megfogható volt, mert 2012 környékén elkezdődött, és szétturnéztuk magunkat, hetente hatszor felléptünk, és éreztük, hogy ez működik és pont. A Polaroidoknál viszont egy évvel a megjelenés után telefonált rám a kiadó, hogy nemrég egy hónap alatt több ezer példány fogyott belőle.
MN: Mi volt abban a hónapban?
SM: Valentin-nap. De meglepődnék, ha csak ezen múlt volna. Akkoriban kezdtek felkerülni a szövegek a Tumblrra és az Instagramra. Elolvastam utána többször is ilyen szemmel, hogy megfejtsem, mitől lett ennyire sikeres, de nincs rá megnyugtató, valódi válaszom. Talán a verbalitás újrafelfedezésének vagy a vallomásosság felszabadításának volt az eszköze a fiatalok számára, de lehet, hogy teljesen más. Az biztos, hogy a számozásra sokan rákattantak, külön mozgalom indult, hogy sorrendbe rakják a verseket, illetve új műfajként tekintettek a könyvre, és elkezdtek saját „polaroidokat” írni, amiket szintén feltöltöttek aztán a Tumblrra, és kötegekben küldözgettek nekem is.
MN: Fontos neked, hogy közérthető verseket írj?
SM: Olyan sok negatív konnotációja van a közérthetőségnek, hogy ezt nem akarom magamra vállalni. Azt szeretném csak, hogy ne kelljen filozófia PhD a verseimhez. Tom Waits mondott ilyesmit egyszer, hogy a világ pokoli hely, és a rossz szövegek lerontják a szenvedésünk minőségét. Arra törekszem, hogy ezt elkerüljem.
MN: „A zenészek is csak kétszer-háromszor szerelmesek az életükben, csak kénytelenek egész életükben szerelmes dalokat írni, mert az fogy jól” – írod a Nyárban. Ez rád is érvényes?
SM: Abszolút, ezért is írtam bele a kötetbe. Igyekszem elkerülni az elvtelen megalkuvásokat, és nem írok rózsaszín giccsverseket, vagy Polaroidok 2-t a nagy szerelemről, hiába fogyna el sok példányban. De ettől még szeretnék szerelmes verseket írni, mert izgalmas írástechnikai problémákat vetnek fel. És nemcsak azt, hogy mit lehet még egyáltalán leírni 2018-ban, amikor már száz éve is és ezer éve is mindent leírtak a szerelemről. Az érdekel, hogy szétszálazzam az állandó, maradandó érzelmi tartalmat attól, amit az adott kor, például a 2010-es évek ad hozzá a vershez.
MN: Azt szoktad mondani, hogy szeretsz a kötélen táncolni, például bátran leírod azt a szót, hogy szerelem.
SM: A Rókák esküvőjében azok a szövegek, amelyekben széttartó részleteket dolgoztam össze képszerűen, nagy szabadságot adtak ebből a szempontból. Több mondat is szerepel bennük, amit egységes narratívájú prózaversbe nem feltétlenül írnék bele. Például ott van ez, hogy „Szeretni annyi, hogy állsz, és nem tudsz mit csinálni”. Egy ilyet nem biztos, hogy megengednék magamnak anélkül, hogy néhány szakasszal később ne kerüljön szóba minimum a poliuretán hűtőmágnesek gyártása. De a vonalasság amúgy is távol áll tőlem, és azt vallom, hogy megfelelően felvezetve, izolálva vagy idézőjelezve bármit le lehet írni. Az Ezüst című szövegbe például Godzillát is beleírtam.
MN: Hogy kerül egy japán szörny egy szerelmes versbe?
SM: Pont azért, mert semmilyen szempontból nem passzol oda. Azt gondoltam, hogy ha egy szerelmes vers az abszolút komolyan vehetetlen Godzillával együtt is működik, akkor az tényleg jó. Ez amolyan magasugrási cél volt, amit kitűztem magam elé, hogy megnézzem, sikerül-e abszolválnom.
MN: Húszévnyi versírás után szükséged van rá, hogy ilyen kihívások elé állítsd magad?
SM: Persze. A reptiliános vers, a Boldogság is ebből a motivációból született. Egy időben sok Ancient Alienst meg trash-valóságshow-t néztem, és a Conspiracy Theory with Jesse Ventura sorozatban láttam egy ilyet, hogy összeeresztenek két leélt, közép-nyugati háziasszonyt, akik azt hiszik magukról, hogy reptiliánok. Nem hittem a szememnek, sírva és sikítva csapkodtam a térdem, és azonnal elhatároztam, hogy ezt a megfoghatatlanul bizarr, mégis húsba vágóan őszinte és elesett pillanatot megpróbálom versbe írni. Úgy éreztem magam, mint Don Quijote, amikor megtalálta a szélmalmot. Valószínűleg annyi értelme is volt, de úgy éreztem, a szöveg túlmutathat önmagán, és visszaadhat valamit abból a zavarba ejtő érzésből, amit felfedeztem magamban a két reptilián háziasszonyt nézve.
MN: A Polaroidok egysoros, egymondatos versei után a Rókák esküvőjébe több hosszú, történetmesélő szöveget írtál, de közös nevező, hogy most is látszólag össze nem tartozó dolgokat fűzöl egymás mellé egy montázzsal.
SM: A Rókák esküvője elején több hosszú, kitartott képeket rajzoló, csattanóra kihegyezett szöveg szerepel. Ezek születtek a legrégebben, de kiderült, hogy nem fognak kiadni egy kötetet, mert ezek az abszurd állóképek nagy számban unalmassá válnak. Amikor viszont egy versen belül raktam több képet egymás mellé, exponenciálisan kezdett növekedni a lehetőségek száma. Ennek a technikának is megvannak persze az előképei, például Tamura Rjúicsinél, az egyik legnagyobb 20. századi japán költőnél, aki gyakran írt le hosszan egy képet vagy gondolatmenetet, majd snitt, s – látszólag – valami teljesen másba kezdett ugyanazon a szövegen belül. Nem mondom, hogy ezt egy az egyben tőle vettem, de pont akkor fordítottam egy nagyobb adagot a verseiből, mielőtt a Rókák esküvőjét írni kezdtem, és a kettő biztosan hatott egymásra.
MN: Vannak fotós inspirációi ennek a montázsszerű szerkesztésnek?
SM: Tényleges hatásként a japán fotográfia két élő istenét, Araki Nobujosit és Morijama Daidót tudom említeni, akik már a Snapchat előtt évtizedekkel feltalálták a Snapchat-stílust – valójában persze a „snapshot-style”-ról van szó –, vagyis, hogy a fotón semmi sem statikus, a kompozíció fontos része a pillanatnyiság, és minden esetleges. Életművük nagy része elkapott pillanatokból és „talált képekből” tevődik össze. De mondhatnám a kínai fotóművészt, Zsen Hangot is, aki épp az ellentétük: általában izolált alakokat fotózott műteremben, meztelenül, kiszolgáltatva. Egyik képén például egy nő áll egy stúdióban, és a fejére rá van kötve egy polip. Odavagyok az ilyen fotókért, mert univerzálisak, meglepőek, és mégis letaglózóan evidensek. Egyszerre lehet rajtuk sírni, szorongani és nevetni. Zsen Hang hatása biztosan tetten érhető a kimerevített képeket és elszeparált figurákat felmutató verseimben, például az Alászállban, amelyben ül a bacchánsnő a széttépett Orfeusz darabkái között, és nem történik semmi.
MN: Milyen szerepet tölt be most a slam az életedben?
SM: Közel egy éve nem írtam új slamet, mert a verseskötettel foglalkoztam. 2015 környékén elmentem egy bizonyos irányba, és az eleve darabos és harsány slameket még darabosabbra és harsányabbra kezdtem írni. Rengeteg Odd Future-t és Tyler the Creatort hallgattam, talán ez is hatott rá, hogy pár mondatos darabkákból pakoltam össze dühös, depressziós szövegeket. Most szeretnék kifejtősebb, nyugodtabb szövegeket írni.
MN: A közéleti, odamondogatós slam már nem érdekel?
SM: Érdekel, de elkeserít, hogy a közéletből nem maradt semmi, csak az odamondogatás. Olyan a politika, mintha egy rossz slam lenne. Itt már rég nem világnézeti különbségekről van szó, hanem egy olyan rendszerről, amiről a legkevesebb, ami elmondható, hogy nem kultiválja a gondolkodást, a tájékozottságot és a nyitottságot. Ezzel együtt sem látom értelmét annak, amikor egy slamben ezredjére is elküldik ugyanazt a három politikust a picsába. A reflektálatlan világjobbítási szándék helyett inkább azt kéne kitalálni, hogyan lehet komplex dilemmákat fejtegetni hasonló stenkkel. A magyar slam nagyon sikeres lett, 14 városban működik rendszeres klub, de technikailag alig aknáztuk ki a benne rejlő lehetőségeket. És időről időre jönnek olyan új témák is, amikről meg kéne nyilatkozni. Ha csak egyet kéne mondanom, a #metoo sokkal nagyobb figyelmet kellett volna kapjon ebben a műfajban is, lett légyen a kérdés akármilyen problémás és nehéz. Amikor hamarosan újra nekiállok slameket írni, szeretnék reflektáltan és átgondoltan foglalkozni az ilyen fontos problémákkal.
