Magyar Narancs: Korábban azt mondtad, adrenalinfüggő vagy, és már rég nem voltál külpolitikai tudósító, amikor még mindig volt benned mehetnék, ha forró helyzet adódott a világban. Egy 3 hónapos és egy 4 éves kislány mellett alábbhagyott ez a késztetés?
Al Ghaoui Hesna: Már a nagyobbik lányom születése előtt eldöntöttem, ha gyerekeim lesznek, nem megyek konfliktusövezetekbe. Nem állítom, hogy ez örökre így marad, de most úgy érzem, nem tudnék úgy dolgozni, hogy őket itthon hagyom, mert a gondolataim egy része náluk kalandozna. Ilyen helyzetekben a túlélés záloga, hogy az ember fizikailag, mentálisan és pszichésen száz százalékig jelen legyen, akkor tud jó döntéseket hozni, gyorsan reagálni.
| ||
Ha meg is tudnám oldani logisztikailag, képtelen lennék ugyanolyan fatalista üzemmódban működni, kockázatkerülőbb lennék, ami a munka rovására menne. Hozzáteszem, dolgoznak a terepen kisgyerekes nők, Líbiában például találkoztam egy svájci újságírónővel, aki felszállt egy lélekvesztőre menekültekkel forgatni, és kis híján a tengerbe vesztek. Mindenkinek magának kell eldöntenie, mit vállal be, és mit nem. Én tagadhatatlanul jobban féltem magamat, átalakult a felelősség- és a biztonságérzetem.
MN: Nemrég jelent meg Holli, a hős címmel az első mesekönyved, amelyben a főszereplő kislány nem a sötéttől vagy a rablóktól fél, hanem egy iskolai fellépéstől. Ez rímel arra, amire a Félj bátran riportkönyvedben is kitérsz, hogy napjainkban a nyugati világban az emberek még a halálnál is jobban rettegnek a nyilvános szerepléstől.
AGH: Engem is megdöbbentett az erre vonatkozó felmérés. A nyugati ember a halál tényét és fogalmát igyekszik minél távolabb tartani magától, miközben a hétköznapokban retteg a nyilvánosság előtti esetleges megszégyenüléstől: az „ego halálától”. A workshopjaimon is látom, milyen sok ember számára okoz szorongást egy meeting levezetése, egy prezentáció megtartása akár két-három ember előtt is. A felnőttek hajlamosak azt hinni, hogy az ő esetükben ennek nagyobb tétje van, mint egy gyereknél. Ellenkezőleg!
| ||
A gyerekeknek még nehezebb, mert az érzelmeik dominálnak, kevésbé fejlett a „racionális agyuk”. Pont ez a bajom a magyar iskolarendszerrel: a feleltetés – amikor ki kell állni egy osztály elé, és kérdések sorára válaszolni úgy, hogy a tanár sokszor csak azt akarja minél gyorsabban kideríteni, hogy mit nem tud a gyerek – erősen magában hordozza a megszégyenülés veszélyét. Ezért ez a gyerekkönyv kicsit a felnőtteknek is szól: hogy próbáljunk empatikusabban közelíteni a gyerekek félelmeihez, guggoljunk le az ő perspektívájukhoz.
MN: Meglepő módon az illusztrációkat is te készítetted, és Holli fizimiskája igencsak rád emlékeztet.
AGH: Van a karakternek önéletrajzi ihletése, én is elég szorongó gyerek voltam. Az, hogy Holli külsőre rám hasonlít, csak utólag tudatosult bennem. Eredetileg csak egy nem tipikus karaktert akartam életre hívni, szembemenve az aktuális mesekönyv- és rajzfilmtrendekkel, amelyekben a kislányok többsége még mindig szőke, egyenes hajú, hófehér bőrű. Legyen fekete és göndör, kicsit egzotikusabb megjelenésű! Eleinte nem voltam biztos abban, hogy képes leszek az egész történetet megrajzolni – nem véletlen, hogy az illusztrátori egy külön szakma. De sikerült, és nagyon imádtam, hogy egy kicsit más területeit mozgatom az agyamnak. Vizuális típus vagyok, gyerekkorom óta imádok rajzolni, festeni. Sokáig kacérkodtam a képzőművészi pályával, aztán végül ez megmaradt hobbinak. Mindig sokat segített az önkifejezésben, és ha valamivel meg kellett birkóznom.
MN: Olyannyira, hogy egy időben készítettél olyan festményeket, amelyek segítségével a háborús övezetekben tapasztalt megrázó élményeidet dolgoztad fel. Milyen képeket képzeljünk el?
AGH: Azokban az években éppen híradóztam, és arra gondoltam, hogy fogok két hírt a világ két pontjáról, és ezeket egy képben megfestem. Hírfestményeknek neveztem el magamban a műfajt, amelyben azt a szürreális, nehezen feldolgozható érzést próbáltam meg visszaadni, hogy milyen óriási értékrendbeli szakadék tátong a különböző országokban. Míg a világ egyik pontján a szalagcímek arról szóltak, hogy a halpedikűr fertőzést okozhat, addig én éppen egy afganisztáni forgatásról jöttem haza, ahol az volt a vezető hír, hogy megnyílt a sokadik árvaház a háborúban szüleiket elvesztett gyerekek számára.
Az első festményen, amit a legjobban kedvelek, és most is az asztalomon van, egy árván maradt afgán kisfiút ábrázoltam, a kép alján egy halpedikűrös jelenettel. Amikor – néhány alkalommal – ki voltak állítva ezek a festmények, akkor az adott két hírt is kinyomtattuk melléjük. De nem sok készült, mert olajjal vászonra festeni nagyon tér- és időigényes, munka mellett kevés időm maradt rá, és a környezetem is nehezen viselte, amikor hetekre terpentinszagú műteremmé alakult át a lakás.
MN: Amióta felmondtál a köztévénél, többféle fórumon foglalkozol a félelem témájával. Az egyik fő üzeneted, hogy próbáljuk a félelmeinket tudatosabban kezelni, és ne hagyjuk, hogy az ösztöneinkre hatva manipuláljanak bennünket. A téma a menekültválság idején kezdett alaposabban foglalkoztatni?
AGH: Biztos, hogy hatott a könyvem tartalmára az, ami Magyarországon és a világban történik. A félelemmel való manipulációban tulajdonképpen nincs semmi új, évszázadok óta az egyik leghatásosabb befolyásolási eszköz. A mai helyzet azért aggasztó, mert az internet és a közösségi oldalak révén ez mintha szuperszonikus sztrádára került volna, sokkal erősebben és alattomosabban hat a gondolatainkra, az érzéseinkre.
| ||
Holott ezek valójában faék egyszerűségű képletek, amelyeket egy kicsit több tudatossággal észre lehetne venni. Sokan legyintenek, hogy ugyan, rám ez nem hat. De a szociálpszichológia alaptétele, hogy ezek a törvényszerűségek pontosan azokra hatnak leginkább, akik kivételnek hiszik magukat. A gyerekeinkre is sokkal jobban kellene figyelnünk, hogy milyen ingerek érik őket, mert amikor már az óvodában is Soros Györgyről „beszélgetnek” a kicsik, az rettentő szomorú.
MN: Hogy látod, mennyire fogadókészek az emberek a félelmi manipulációval kapcsolatos gondolataidra? Azért is érdekel, mert valószínűleg többet jártad az országot az előadásaiddal az utóbbi néhány évben, mint a politikusok 90 százaléka.
AGH: Biztos eleve szűrő, hogy ki jön el egy előadásomra, de a többség pontosan tudja, miről van szó, csak belefáradt abba, hogy védekezni akarjon ellene. Hihetetlen lelki fásultság van az emberekben. Másfelől, a manipulatív üzenetek még mindig sokakra hatnak. A menekültválság kapcsán elképesztő mértékben lettek összemosva már az alapfogalmak: menekült, migráns, bevándorló. Az előadásaim végén kötetlen beszélgetés szokott zajlani, ahol eltérő vélemények is megjelennek. Én ennek örülök, és igyekszem a beszélgetést normális mederben tartani, mert fontosnak tartom, hogy az emberek a magukétól eltérő álláspontokat is halljanak. És bár időnként bennem is felmegy a pumpa, tudatosan nem törlöm ki azokat az ismerőseimet, akik „migránsoznak” meg „sorosoznak”. Ott követjük el a legnagyobb hibát, amikor önmagunkat cenzúrázzuk azáltal, hogy elzárkózunk más vélemények elől – aztán csodálkozunk, hogy egy-egy választás másnapján valami megdöbbentő eredményre ébredünk, ahogy Amerikában és a Brexit során is történt. Észre sem vesszük, hogy egyfajta véleménybuborékba zárjuk magunkat, amire az algoritmusok is rájátszanak – a Google, a Facebook olyan tartalmakat dob elénk, ami egyezik a világnézetünkkel.
Bevallom, nekem is volt egy pont, amikor belefáradtam abba, hogy mindenki a menekültválságról kérdez, és rájöttem, nem az a célom, hogy bárkit meggyőzzek a véleményem helyességéről. Hanem az, hogy mindenkit arra biztassak: próbáljon árnyaltabban gondolkodni, mert a magyar közélet polarizációja mindent felemészt. Ezt a polarizációt láthattuk akár a #metoo, akár az otthon szülés körüli viták kapcsán is. Eltűntek a színek a gondolkodásból, bármilyen ügyben kizárólag kétféle vélemény létezik, fekete és fehér. Aki egy kicsit is árnyaltabban alkot véleményt, azt mindkét csoportból kitaszítják.
MN: Gondolkodjunk akkor árnyaltan egy aktuális ügyről, ami téged is érint! 2015 szeptemberében egy nap a postaládádat elárasztották a mocskolódó, fenyegető üzenetek a világ minden tájáról. Kiderült, hogy előző este egy nemzetközi csatorna riportjában egymás után említették László Petrát a menekültrugdosás miatt, illetve téged annak kapcsán, hogy segélyeket gyűjtöttél a déli határhoz. És hát, a kettő összemosódott a nézők fejében, téged azonosítottak László Petraként. Van értelme bármiféle tömegtájékoztatásnak, ha az emberek ilyen alapvető dolgokat nem képesek szétválasztani?
AGH: Az a riport tényleg félreérthető volt, rácsúszott az ő történetéről szóló narráció a rólam szóló részre, ahol már az én Facebook-profilomat mutatták. Talán csak két másodperc volt az átfedés, de aki nem figyelt éberen – márpedig a legtöbben felületesen néznek tévét –, az tényleg nem foghatta, hogy én egy másik ember vagyok.
MN: László Petra ellen most megszüntették az eljárást, a Kúria szerint nem valósult meg a korábban megállapított garázdaság vétsége, csak rendzavarás szabálysértés, az pedig elévült. Mint újságíró és jogvégzett ember, mit gondolsz erről?
AGH: A kisbabám mellett nem követtem annyira a per fejleményeit, de minden jogértelmezéstől függetlenül, amit tett, az vérlázító és elfogadhatatlan. A következmények tekintetében persze lehet egyfajta büntetésként értelmezni azt, ami azóta történt vele, hiszen azon az ominózus estén a saját bőrömön is megéreztem azt az elemi erejű gyűlölethullámot, ami a világ minden szegletéből rázúdulhatott a történtek után. Ugyanakkor ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem vártam volna ennél jóval szigorúbb ítéletet.
| ||
MN: Azzal védekezett, hogy bepánikolt. El tudod képzelni, hogy félelemből hasonlóan reagálsz?
AGH: Nem lenne jó ilyen párhuzamot vonni. Sok veszélyes helyzetben voltam, de én teljesen másfajta tapasztalatok birtokában vagyok. Nem fontos, hogy én mit tettem volna, mert nem vagyunk egyformák, másképp reagálunk.
MN: De elvileg elképzelhető, hogy pánikból reagált agresszívan, mondjuk, mert ilyen alkat.
AGH: Tény, hogy a félelem az emberből a legjobbat és a legrosszabbat is ki tudja hozni. Ki tudja hozni az elképesztő teherbírást, tenni akarást és altruizmust. Ugyanakkor pont azért, mert ilyenkor az agy legősibb, legösztönösebb részéből, a hüllőagyból reagálunk, agresszivitást, pánikot is kihozhat. Ezt én is láttam terepen. Más kérdés, hogy ő valóban félt-e, ezt nem tudom megmondani. A látott képsorok azért számomra nem erről árulkodnak.
MN: A félelemkeltés egyik alapfogása a terrorcselekmények tálalása. Ebben még a legelfogulatlanabb médiának is óriási felelőssége van, hiszen a terroristák célja sokszor éppen az, hogy az üzeneteik minél több emberhez eljussanak. Szerinted hogyan kellene kinéznie egy terrorcselekményről szóló korrekt híradásnak?
AGH: A nagyobb nemzetközi hírtelevíziókban, a BBC-nél, a CNN-nél vannak erre vonatkozó szabályok, de nagyon kellenének már olyan egységes, nemzetközi irányelvek, amelyeket aztán a jobb érzésű televíziók be is tartanának. Nem vagyok teljesen naprakész, de az biztos, hogy nem lenne szabad közölni a terroristák üzeneteit és videóit, mert ez az ő malmukra hajtja a vizet: egyrészt erősíti a félelmeket az emberekben, másrészt hasonló cselekmények elkövetésére ösztönöz. Ahogy Bruce Schneier, a téma kiváló ismerője is megállapítja, a terrorizmus sajnos úgy működik, hogy a célpontját soha nem azok jelentik, akik meghalnak, ők a „járulékos veszteség”, hanem mi, akik ennek hatására elkezdünk rettegni. Nem kell a terrorizmust kiradírozni a hírekből, de sokkal nagyobb önmérsékletre lenne szükség a szenzációhajhászás és a félelemkeltés elkerülésére.
MN: Ha a jövőre gondolsz, mi az, amitől félsz, vagy félted a gyerekeidet?
AGH: A Bábel forgatása kapcsán több tanulságos társadalompszichológiai kísérletben vettem részt. Döbbenetes volt megtapasztalni azt a kiszolgáltatottságot, amikor rosszullétet színlelve, egy kis vizet kérve görnyedtem össze különböző nagyvárosok forgalmas részein, és volt, hogy tízből nyolc ember továbbment. Vagy amikor jól öltözötten, „ájultan” feküdtem több mint fél órát San Francisco egyik legforgalmasabb részén, ahol mosolyogva szelfiztek mellettem a turisták, és senki sem segített.
Azt mondják, az emberek ott szinte második bőrt növesztettek, tudatosan leépítették magukban az empátiát a rengeteg inger hatására és a sok nyomorúság láttán. Ez az, amitől leginkább félek, és féltem a gyerekeimet is. Magyarország is afelé tart, hogy az emberek elnyomják magukban az együttérzést, felszámolják azokat a hidakat, amelyek kapcsolódásként szolgálnak a másik emberhez, és megadják a közösséghez tartozás elengedhetetlenül fontos érzését. Amikor valaki fél, elkezdi körülbástyázni magát, kizárja a szerinte veszélyes ingereket, de ezzel saját magát is bezárja. Az izoláció pedig a lehető legrosszabb irány.
