Magyar Narancs: Legújabb könyve arról szól, hogyan tehetnek szert a gyerekeink kellő önbecsülésre és rezilienciára, vagyis arra a képességre, hogy meg tudjanak birkózni az életben adódó nehézségekkel. Miért tartotta fontosnak, hogy alkotótársával, Kerekes Valériával egy egész könyvet szenteljenek a témának?
Kádár Annamária: A könyv kiindulópontját egy kutatás adta, amelynek az volt a következtetése, hogy azok, akik jobban ismerik a családjukról, családtagjaikról szóló történeteket – még akkor is, ha ezek nehézségekkel, tragédiákkal terhesek –, magasabb önbecsüléssel és rugalmasabb alkalmazkodóképességgel rendelkeznek, mint azok, akiknek nincs rálátásuk a szüleik, nagyszüleik múltjára. Sok-sok élettörténet végighallgatása után úgy látom, hogy az érzelmi intelligenciának ez a két fontos faktora azokban fejlődik ki a legerősebben, akikben megszületik a „helikopterperspektíva”, vagyis akik megtanulják átírni, átkeretezni a történeteiket.
MN: Az általános képlet viszont az, hogy önbizalomhiánnyal küzdünk, és folyton attól szorongunk, hogy nem tudunk megfelelni a külső-belső elvárásoknak. Mit csináltak rosszul a szüleink, hogy ennyire frusztráltak vagyunk?
KA: Lehet, hogy túl tökéletes szülők akartak lenni, nem merték megmutatni magukat olyannak, amilyenek valójában. Egy gyereknek nem tökéletes szülőre van szüksége, hanem hús-vér emberre. Nem félistenre, hanem érző személyre, aki meri vállalni sebezhetőségét, sérülékenységét, kudarcait. A legfontosabb az érzelmi őszinteség lenne, mert aki ezt nem kapja meg, nehezen tudja majd kezelni a saját kudarcait, nehézségeit.
MN: Sok szülő és a pedagógus éppen azért nem vállalja az őszinteséget, mert fél a tekintélye elvesztésétől. Összeegyeztethető-e egymással az őszinteség és a tekintély?
KA: Semmiképpen. Az igazi felnőtt-gyerek kapcsolatban a teljes jelenlét számít, az itt és most. Olyan ez, mint a tangó, ahol egymástól tanulunk, egymást vezetjük, egymást formáljuk. Az őszinte kommunikációban, ugyanúgy, mint a tangóban, a hiba nemcsak megengedett, hanem sok esetben szükségszerű is, a legkreatívabb újítások forrása. Minden emberi kommunikációt az improvizáció, a spontaneitás, a játékosság és a kihívás élménye tesz élővé, önfeledtté és megismételhetetlenné.
| ||
MN: Vagyis az elég jó szülő legfőbb ismérve, hogy partnernek tekinti a gyerekét?
KA: Jó esetben a gyerek nevel át minket elég jó szülővé. Ehhez pedig az kell, hogy szerénységgel viszonyuljunk önmagunkhoz és magához a neveléshez. Ne képzeljük magunkat tévedhetetlennek, ne gondoljuk, hogy mindig a gyereknek kell illedelmesen hozzánk alkalmazkodnia. Fogadjuk el, hogy ebben a folyamatban mi éppúgy tanulók vagyunk, mint a gyerekeink. Az elég jó szülő mer hibázni, mer bocsánatot kérni. Ápolni tudja a spontán, kreatív gyermeki énjét, és rugalmasan tud alkalmazkodni a folyamatosan változó körülményekhez. És ami a legfontosabb: van humorérzéke.
MN: Ha a gyerekek önbecsülésének erősítéséről vagy gyerekjogokról esik szó, gyakori ellenérv, hogy a mai gyerekek már így is túlságosan öntudatosak, és inkább a kötelességeikre kellene megtanítani őket. Mit szól ehhez az érveléshez?
KA: A szeretetben, elfogadásban felnövő gyerek, aki számára a felnőttek jó mintát, valamint indokolt elvárásokat, szabályokat szabnak, nem lesz kezelhetetlen, érzéketlen vagy támadó, és tudni fogja a kötelességeit is. A megbeszélés, vita, megállapodás, partneri viszony sajnos felnőttek között sem igen divat, hát még egy gyerekkel szemben.
| ||
MN: Ma már az agykutatás eredményei is azt igazolják, hogy a kisgyerekkori tapasztalatok óriási hatással vannak a felnőttéletünkre. Ez a tudás megkönnyíti vagy inkább megnehezíti a szülők dolgát?
KA: Akkor nehezíti meg, ha folyamatosan attól rettegünk, nehogy elrontsunk valamit. A szüleink mentális és emocionális magvakat ültetnek el bennünk, melyek velünk együtt fejlődnek. Egyes családokban ezek a szeretet, a kölcsönös elfogadás és a függetlenség magvai, más családokban azonban a félelemé, a szégyené, a bűntudaté, a keserűségé és a kényszeré. Ez utóbbiak méregként terjednek szét a gyerekben, és az elszenvedett sérelmekből táplálkozó fájdalom idővel egyre csak fokozódik. De még ilyenkor is van segítség: a történetírás hatalma ott van a kezünkben: mi döntjük el, melyik narratíva győz az életmesénk megírásakor.
MN: A könyvében arra buzdítja a szülőket, hogy meséljenek minél többet saját magukról, a gyerekkorukról, az érzéseikről. Miért olyan fontos ez?
KA: Fontos, hogy kifejezzük az érzelmeinket – és nem kizárólag a pozitívakat, a kellemeseket. Ha a szülők érzelmileg kongruensek, ha nem akarnak mást mutatni és mondani, mint ami van, hanem megpróbálnak becsülettel boldogulni az adott élethelyzetben, akkor még egy veszteségekkel teli családtörténet is válhat erőforrássá.
Egy gyerek fel tudja dolgozni az alkalmankénti dühöt, konfliktust – sérülést az okoz, amikor a szülők megnyilvánulásai túlnyomórészt negatívak, és a családi légkör mérgezett. Nem maguk az események, hanem az eseményeknek tulajdonított jelentés irányítja viselkedésünket, döntéseinket. Változás tehát a történet újramesélése által mehet végbe, mert így az események mellé rendelt jelentések módosulnak.
MN: A gyereknevelésről szóló mindhárom könyve a Mesepszichológia címet viseli, de ha jól értem, ön jóval tágabban értelmezi a mese fogalmát, mint ahogy általában megszoktuk.
KA: A mese számomra nemcsak a népmesét vagy a kortárs mesét jelenti, hanem az életmesét is, vagyis a saját magunk, családunk történetét. Ugyanúgy, mint a hagyományos mesékben, a saját életmesénkben is mernünk kell felvállalni a nehézségeinket, a kudarcainkat, és tudnunk kell megküzdeni velük.
| ||
MN: Egy pár éves felmérés szerint a magyar szülők átlagosan napi 7 percet beszélgetnek a gyerekükkel. Innen nézve elég utópisztikusnak tűnik a javaslata.
KA: A családon belüli kommunikáció az alapja annak, hogy szülő és gyerek között olyan kapcsolat alakuljon ki, ami később segíthet a fiatalnak, hogy megoldja az élete krízishelyzeteit. A felszínes beszélgetések nem adnak lehetőséget az elmélyülésre, a ráérős történetmesélésre, így pont a lényeg vész el. A napi 7 percből azt tanulják meg a gyerekek, hogyan nem kell kommunikálni. Az elhallgatásból pedig nehézségek, krízisek vagy akár tragédiák fakadhatnak.
MN: Mit gondol, van közvetlen összefüggés egy adott ország gyereknevelési szokásai és társadalmi működése között? Lehet, hogy a legboldogabb társadalmak listáján rendre dobogós helyen szereplő finnek vagy skandinávok titkát valahol itt kéne keresnünk?
KA: Egészen biztosan van összefüggés. Az említett társadalmak felismerték, tudatosították és a gyakorlatban is alkalmazzák azt a tudást, hogy örömteli, magabiztos, rugalmas alkalmazkodóképességgel rendelkező felnőtt csak abból a gyerekből lesz, akinek sok szabad játékban volt része. Ezek a társadalmak felismerték, hogy mindenről lehet és kell beszélni a gyerekekkel. A gyereknevelés kiindulópontja ott az, hogy a gyerekek eredendően jók. Átesnek a dackorszakon meg a serdülőkoron, de ez a fejlődésük normális és elfogadott része.
MN: Ezzel szemben nálunk még mindig elfogadott nevelési eszköz a fenyegetés, sőt a fenyítés. Mit tanítunk meg ezekkel a módszerekkel a gyerekeinknek?
KA: A büntetés lehetővé teszi a szülő számára, hogy aktív, agresszív lépéseket tegyen, amitől erősnek és sebezhetetlennek érzi magát. A gyermekben legtöbbször nem is tudatosul a felnőtt érthetetlen elvárása, csak azt érzékeli, hogy akkor lehet a szülei jó gyereke, ha teljesíti a kéréseket. Aki így nő fel, később is hajlamos lesz feltétel nélkül elfogadni mások kívánságait, hiszen azt tanították neki, hogy ez a helyes. Vagy ha később tudatosodik benne, hogy zsarolás célpontjává vált, tehetetlennek érzi magát, mert a korábbi életperiódusából magával hozott, automatikus viselkedéssel reagál.
MN: Ön Erdély és Magyarország között ingázik, mindkét világot jól ismeri. Van különbség a két társadalom gyerekfelfogása, gyereknevelési szokásai között?
KA: Lényeges különbségek nincsenek. Talán Erdélyben egy kicsivel több a strukturálatlan szabadidő a gyerekek életében, és több időt szentelünk a családi összejövetelekre.
| ||
MN: Örökbe fogadott gyerekei vannak, két kislány. Régen ilyen esetben többnyire eltitkolták a gyerekek elől a történetüket, ma viszont már azt tanácsolják az örökbefogadóknak, hogy kezdettől legyenek őszinték a gyerekekkel.
KA: A biológiai családjukból kiemelt gyerekek esetében különösen fontos feladat a koherens élettörténeti narratíva kialakítása. Örökbe fogadó szülőként engem is nagyon foglalkoztat a kérdés, miként tudok a gyermekeimnek segíteni abban, hogy a történetük mesélhetővé váljon. Az örökbe fogadott gyerekek életében a legnagyobb nehézség az, hogy nekik két családtörténetet kell felépíteniük.
Az egyik azé a családé, amelyik lemondott róluk, vagy nem tudta biztosítani a felnövekedésükhöz szükséges környezetet, a másik azé, amelyben felnevelkedtek. A titkos örökbefogadással örökbe adott gyermekek esetében még a származásuk „tárgyi” bizonyítékai is hiányoznak: az ultrahangfelvételek, a várandós anyukáról és az újszülöttről készülő fotók. A halvány emléknyomokból általában lehetetlen a történet felépítése, így az élettörténeti narratívában marad egy rés, amivel együtt kell élni.
A másik történet a befogadó vagy örökbe fogadó családé, amelynek a gyermek részese és alakítója is egyben. Ezt a két történetet kell összefonni, és amennyire lehet, ki kell tölteni a réseket, mesélhetővé kell tenni a történetet. Ha nyíltan kommunikálunk, ha segítünk a gyereknek a két történet összefonásában, akkor képes lesz kialakítani a saját életmeséjét.
MN: Könnyebb úgy gyereket nevelni, hogy az ember mögött ekkora szaktudás van?
KA: Könnyebb is meg nem is. Sok mindenért nem aggódom fölöslegesen, humorral próbálom kezelni a problémák nagy részét. Ugyanakkor rengetegszer végiggondolom, mekkora súlyuk van egyes helyzeteknek, történéseknek, aztán elhessegetem ezeket a gondolatokat, és azzal nyugtatom magam, hogy majdnem mindent át lehet keretezni. A gyermeknevelési helyzetekben sosem szakértőként vagyok jelen, hanem spontán módon önmagamat adom, és csak utólag elemzek.
MN: Ma már nem túl gyakori az együtt élő, többgenerációs család, önök azonban ilyet alkotnak a szüleivel. Hogy lehet ezt harmonikusan működtetni?
KA: Sokat segített a családterápiás képzés, a rengeteg önismereti munka, hogy megértsem a családi struktúrát, dinamikát. Sok mindent átbeszéltünk a családban, és most már nagyjából minden a helyére került. Elfogadjuk egymás tökéletlenségét, és megbocsátjuk a hibákat. Az a jó, hogy tudunk nevetni a saját hülyeségeinken. Talán a legfontosabb dolog az életemben az, hogy szüleim nagyszülőként napi szinten jelen vannak a lányaim életében. Ennél nagyobb ajándékot, úgy érzem, nem kaphattam az élettől.
