Könyv

Hülyeségimport

Udo Ulfkotte: A menekültipar; Oriana Fallaci: Az értelem ereje

Könyv

A két kötet magyarországi kiadásának indokai elég nyilvánvalóak. Mindkettő hézagmentesen illeszkedik a menekültkérdésről és bevándorlásról folyó hazai közbeszédbe. Ulfkotte beszédmódja a gyűlöletkampányát „tényekkel” és „jogszabályi hivatkozásokkal” palástolni igyekvő kormány retorikájához áll közelebb, Fallaci terepe a magyar hírlapos, kommentszekciós őrjöngés. Könyveik a magyar piacon úgyszólván sikerre voltak ítélve – és az eladási listákon elért helyezésük igazolja is a várakozásokat.

Persze mindkét mű bestsellerré vált a saját közegében is. A lelkes konteógyártás, a rosszindulatú általánosítás, az idegenszerűek viselt dolgairól kiagyalt hazugságok öntudatos visszaböfögése nem magyar monopólium. Az összeesküvés-elméletek rég megvetették lábukat a bevándorlási és menekülthullámoktól valóban érintett országokban, így Németországban és Olaszországban is. Igaz, ott legalább a kormányok próbálják őrizni az értelmes vita lehetőségét, és a könyvesboltokban mégoly jól teljesítő szerzők állításait a mainstream média is a helyükön kezeli.

A magyar olvasók számára azonban önigazolásként tálalják Ulfkotte és Fallaci munkáit. A Patmos (a Hit Gyülekezete kiadója) szerint A menekültipar elolvasása után „másként fogunk gondolkodni a menekültkérdésről”, Fallaci könyvét pedig „Illiberális. Inkorrekt. Igaz.” felcímmel dobta piacra a Művelt Nép (az egykori szocialista titokminiszter, Szilvásy György kiadója). Holott a két könyvben összesen nulla darab menekülttel, bevándorlóval vagy a témához kicsit is konyító szakértővel készített interjút, valamint nulla darab szakkönyvi hivatkozást találunk, és a szerzők a forráskritika módszereivel sem kerültek közelebbi barátságba.

Kinek áll ez érdekében?

false

Udo Ulfkotte tizenhét évig volt a konzervatív Frankfurter Allgemei­ne Zeitung újságírója. A szélesebb köztudatba egy 2014-es könyve repítette, mely lényegében azt állítja, hogy a CIA és a német titko­s­szolgálatok megvették a teljes germán médiaelitet. A média szapulására A menekültiparban is visszatér, és ezzel egy szélesebb tendenciába illeszkedik. A kölni szilveszter csoportos zaklatásai után – amiről a fősodratú médiumok állítólag túl későn számoltak be – a német szélsőjobboldal kedvelt kifejezésévé vált a lügenpresse – a hazug sajtó. Ez a médiakritikai áramlat aligha vesz tudomást a kipécézett cikkek kontextusáról: a menekültszállások elleni tömeges támadásokról, a százszámra keringő hamis hírekről. Ebben a környezetben a médiamunkások helyesen jártak el, amikor kétszer is ellenőrizték az információk valóságtartalmát, és alaposan megfontolták, hogy az elkövetők származásának közlése hozzáad-e valamit a történethez.

Ulfkotténak mindenesetre meggyőződése, hogy a német sajtó szándékosan hallgatja el az igazságot a menekültekről. A „megvásárolt újságírókról” szóló elmélet melletti fő érvként hozza föl, hogy sok újságíró nyert díjat a menekültválságot bemutató riportjaiért. Eggyel erősebb, valós etikai dilemmákat is felvető megállapítása szerint egyes újságírók mel­lék­állásban segélyszervezetek lapjaiban is publikálnak, vagy a menekültügyi hivatal munkájához készítenek szakvéleményeket. Mindebből azért nehezen következtethetünk a teljes médiaelit korrumpáltságára.

Ahogy abból a tényből, hogy a szolgáltató szektor szereplői pénzt keresnek a menekülteken, szintén nem következik, hogy „valakik” szándékosan erőltetik ezt a folyamatot Németországra. Márpedig Ulfkotte ezt sugallja. Példái azonban olyannyira elnagyoltak, előítélettől csöpögőek, hogy azt sem igen lehet megállapítani, mikor mutat rá tényleges visszásságokra – vezető politikusok segélyszervezetek igazgatóságában, túlárazott, értelmetlen szolgáltatások a menekültszállókon –, és mikor visszhangoz szimpla populista baromságokat. A szerzőt láthatóan felzaklatja, hogy a német állam pénzt áldoz a menekültek integrációjára, nyelvoktatására, függetlenül attól, hogy ezt piaci áron és hatékonyan teszi-e. Egy hirtelen ekkorára duzzadt szektorban mindig lesznek visszaélések, de ebből átfogó összeesküvésre következtetni körülbelül olyan, mintha az ellopott oktatási forrásokra mutogatva azt mondanám, hogy az állami iskolarendszer oka és célja a lopás.

A meglehetősen sovány „tényfeltáró” munkát Ulfkotte a magyar kormánypropagandából is unalomig ismert toposzokkal vizezi fel. Előkerül a menekültek klasszikus szembeállítása a hajléktalanokkal vagy a német gyerekekkel, megkapjuk a no-go zónákat és a járványveszélyt (természetesen a gyógyszercégek is a menekültipar fontos szereplői!), és nem maradhat el a szokásos nyafogás a tétlen afrikai és ázsiai milliárdosokról, vagy arról, hogy az európai jótét lelkek miért nem saját otthonukban fogadják az újonnan érkezőket.

E közhelygyűjtemény megejtő világpolitikai és közgazdaságtani tudatlansággal párosul. A menekülteket aktuálisan épp feltartóztató Törökország például „célzottan akarja a vég nélküli menekült­áradatokkal destabilizálni és iszlamizálni Európát”, de az adósságválsággal küszködő Görögország és a kvótákat elutasító többi EU-s tagállam is direkt Németország „tönkretételére” használja a migrációs fegyvert. Ulfkotte világképében a menekültek segítésén – tehát a szolgáltatóiparban – dolgozók definíció szerint nem termelnek semmit, csak gyengítik a német gazdaságot. Az sem rossz, amikor Németország egy főre jutó államadósságát veti össze – nominálisan – a nigériai, jemeni és líbiai adatokkal. A kép lesújtó a saját politikai, gazdasági és médiaelitje által elárult, minden oldalról támadott Németországra nézve. Közel a vég.

Szapora hordák

Ulfkotte elég képmutató módon könyve elején és végén is hangsúlyozza, hogy nem a menedékkérőkre, hanem a politikusokra és a médiára kell haragudni. Oriana Fallacitól távol áll az efféle finomkodás, ő minden álszenteskedés nélkül engedi szabadjára a tébolyt. „Szaporodnak, mint a patkányok” – írja például Európa muszlim lakosságáról.

false

A 2006-ban elhunyt olasz író, újságíró Az értelem ereje című dolgozata az iszlám európai térnyerését kárhoztató sorozat (a „Harag-trilógia”) középső darabja. Fallaci a 60-as, 70-es években világszinten ismert újságíró volt, tudósított a vietnami háborúról és a 68-as mexikói zavargásokról, olyan vezető politikusokkal készített interjút, mint Henry Kissinger, Omar Kadhafi vagy Khomeini ajatollah. Iszlámsorozatát 9/11 hatására kezdte el írni, ekkor már súlyos betegséggel küzdött, és nehéz nem arra gondolni, hogy mentálisan sem volt egészen rendben. Az értelem erejében teljesen komolyan a középkori inkvizíció áldozataihoz hasonlítja magát, csak azért, mert az iszlamofóbia ellen küzdő szervezetek előző könyvéért perbe fogták (egyébként sikertelenül). A New Yorkernek halála előtt egy évvel adott portréinterjújában pedig arról beszélt, hogy fel fogja robbantani az olaszországi lakóhelye közelébe tervezett mecsetet.

Ha udvariasan akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy Az értelem ereje ellenáll a kritikai megközelítésnek. Valójában nem nagyon lehet megmondani, miről szól. Az inkvizíciót citáló előszó és az iszlám középkori hódításait felelevenítő első fejezet után lendületesen hömpölygő, ám zavaros szöveget időről időre „levélkék” szakítják meg. Ezekben Fallaci kis túlzással az anyjukba küldi el a túlzottan iszlámbarátnak tartott olasz és európai politikusokat, vallási vezetőket, például Romano Prodit, az Európai Bizottság korábbi elnökét. Bár a magyar kiadó fülszövege szerint Fallaci „több mint egy évtizeddel előre látta a menekültválságba szorult Európát”, a könyvben a politikai menedékjog csupán egy-két helyen kerül elő mint „a megszállásra használt új elnevezés”.

A „megszállás” Fallaci szerint eldöntött tény volt már 2004-ben, a könyv olaszországi megjelenésekor is. Európa Eurábiává, az iszlám gyarmatává vált, Olaszország „Allah fiainak” előretolt helyőrsége. A bűnös nem más, mint a „hármas szövetség”, a katolikus egyház, a jobboldal és a baloldal frigye. Hogy Fallaci kit hova sorol ebben a mátrixban, azt elég nehéz követni, egy ponton például azt írja, Olaszországban 80 éve a baloldal irányít, miközben az iszlám lett az új náci fasizmus (a második világháború idején a szerző részt vett az olasz antifasiszta partizánmozgalomban).

Fallaci tévképzetei oly mértékben felnagyítják a veszélyt, hogy fundamentalista iszlám szervezetek valóban abszurd követelései vagy Olaszországból egyébként kiutasított terroristák ábrándozásai úgy jelennek meg előtte, mintha már meg is valósultak volna. Így kerül minden iszlám hitű ember a radikális fundamentalizmus címkéje alá, Fallaci politikai ellenfelei pedig rögvest a „hódítók” támogatóivá, de legalábbis megalkuvó cinkosaivá válnak. A legszomorúbb az egészben, hogy értelemellenes fröcsögései közepette Fallaci a felvilágosodás és a szabadság harcosaként láttatja magát. „Aki tagadja az individualizmust, az a nyugati civilizációt tagadja” – írja, és nem zavarja, hogy egy vallás követőitől épp emberi mivoltukat vitatja el.

Talán tényleg elhitte, hogy a nyugati szabadságfelfogást védelmezi, miközben mai követőihez hasonlóan a lerombolásán dolgozott.

A menekültipar. Fordította: Rimaszombati Andrea. Patmos Records, 2016, 272 oldal, 3790 Ft; Az értelem ereje. Fordította: Földvári Katalin. Művelt Nép Könyvkiadó, 2016, 248 oldal, 3690 Ft

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.