Magyar Narancs: Mi történik, ha a Nobel-díj odaítélése után olyan múltbéli dolgok derülnek ki a győztesről, amik aligha nevezhetők ideálisnak a nobeli értelemben.
Horace Engdahl: A díjat nem lehet visszavenni. De ugyanígy nem lenne értelme például egy közleményben ítélkezni. Most nem is jut eszembe senki, akiről kiderült volna valami ilyesmi. Mondana egy példát?
| ||
MN: Günter Grassra gondolok.
HE: Igen, ez egy jó példa. Nem nyilatkoztunk, amikor kiderült. De mi is derült ki valójában? Annyi, hogy 17 évesen belépett a Waffen SS egyik alakulatába, s nagy szerencséje volt, hogy a háború utolsó heteiben nem ölték meg. Az igazi kérdés az, hogy miért várt ennyit a beismeréssel? Erre nem tudom a választ.
Hasonló Christa Wolf esete is. Ő ugyan nem nyerte el a díjat, de akár el is nyerhette volna. Mint kiderült, a Stasi ügynöke volt az ötvenes évek végén, igaz, csak nagyon rövid ideig, és csak néhány jelentéktelen jelentést írt, azokat is nyomás alatt csikarták ki belőle. Aztán persze valaki megtalálta a jelentéseit a Stasi-archívumokban. Hatalmas felháborodást keltett a dolog. Az a gyűlölet, ami rázúdult, irreális mértékű volt, semmiképp sem állt arányban azzal, amit elkövetett. Ő maga azt nyilatkozta, hogy elfeledkezett a dologról. Szerintem őszinte volt. Az ember sok mindent hajlamos elfojtani magában. A halála előtt megjelent írásaiban megpróbálta feldolgozni a történteket, de már túl késő volt, túlságosan is mély sebet kapott.
Németországban egyetlen apró dolog is megsemmisíthet egy karriert. Ebből a szempontból megértem, hogy Grass miért nem akarta korábban nyilvánosságra hozni a háborús múltját. Szerintem bátor dolog volt, hogy egyáltalán bevallotta, amikor elérkezettnek látta az időt. Ráadásul egy nagyon jó könyvben vallotta be.
MN: Másik író, másfajta botrány: mi volt a Rushdie-ügy?
HE: Rushdie-ügy nem volt, volt viszont egy régre visszanyúló hatalmi harc házon belül, ami abban csúcsosodott ki, hogy miként áll ki az akadémia a fatwával sújtott Rushdie (interjú vele itt) ügyében. Végül nem az akadémia maga, hanem az akadémiai tagok adtak ki egy petíciót. Felszólítottuk a svéd kormányt, hogy diplomáciai eszközökkel lépjen fel Rushdie érdekében. Még a titkári éveim alatt is téma volt a Rushdie-ügy. Teljesen csak akkor halt el, amikor meghívtuk Rushdie-t és az ugyancsak rendőri védelemre szorult Roberto Savianót (interjú vele itt) egy közös pódiumbeszélgetésre.
MN: A botrány öntől sem idegen: néhány éve azzal borzolta a kedélyeket, hogy kijelentette, Amerika túlságosan szűk látókörű, már ami az irodalmi életet illeti. Ma is így látja?
HE: Ma is. Nemrég olvastam egy cikket a The New Yorkerben. Nagyjából ugyanaz áll benne, mint amit 2008-ban én is mondtam. Kaptam is érte hideget-meleget. Ma már ők maguk is ezt mondják.
MN: Legutóbb a kreatív írást oktató kurzusok ellen kelt ki…
HE: Igen, de ez nemcsak Amerikára, hanem az egész világra érvényes. Ezek a kurzusok a világon mindenhol felütötték a fejüket. Itt Skandináviában is nagy keletjük van. Csak az a baj ezekkel a tanításokkal, hogy a végén minden könyvben pont ugyanazt az uniformizált szöveget fogja találni.
