Tudom, hogy egy kritikus - ha komolyan akarja venni magát - nyomorult élete során alig néhányszor engedheti meg magának a "leg"-ek luxusát, de most ezt nem akarom elspórolni: az összefüggő szövegvilág, amely az utóbbi öt évben Borbély Szilárd mint szerzői név köré épül, a legfontosabb fejleménye napjaink magyar irodalmának. A Vigilia Kiadó kiváló esszésorozatában megjelent legújabb kötetének címe érvényes az egész korpuszra: egy gyilkosság mellékszálai tekergőznek nyelvi regisztereken és műfajokon keresztül. Ha nagyon leegyszerűsítem, van egy történet: egy brutális rablótámadás és annak következményei, elsősorban az anya elvesztése; illetve van egy metafizikai botrány: a gyilkosság. Ezek íródnak újra Borbély verseiben (Halotti Pompa), a versek jegyzeteként szereplő újsághírekben, esszéiben, interjúiban, egy publicisztikájában (Május 26.) és - áttételesen, de - a Míg alszik szívünk Jézuskája című betlehemes misztériumban is.
A kritika közös belátását, miszerint a Hosszú nap el (1993) óta Borbély műveinek alapegysége nem a vers vagy a ciklus, hanem a kötetegész (a képekkel, kísérőszövegekkel együtt), az esszék és interjúk megjelenése után úgy gondolhatjuk tovább, hogy a valóban szokatlanul szervesen építkező Halotti Pompa egyes verseinek kínálkozó értelmezési kerete a köteten kívülre terjed.
De az Egy gyilkosság mellékszálai jóval több, mint hasznos kommentár az utóbbi évek legsikeresebb verseskönyvéhez. (Az első kiadásról mintegy tizenöt kritikát és tanulmányt olvastam, amelyek mind a feltétlen - tehát relatíve gyengébb részekről sem tudó - csodálat hangján szóltak, ami azért nem jól van így.) Egyrészt, mert a viszony nem hierarchikus: a versek ugyanannyira az esszék kommentárjai, mellékszálai, mint fordítva; másrészt, mert műfajilag és tematikailag gazdag gyűjteményről van szó akkor is, ha a - Halotti Pompáéhoz hasonló - központi problémák minden lapon ott kísértenek. Ezért a továbbiakban tartózkodom a versek világával való összeolvasás buja csábításaitól, amire az olvasót csak biztatni tudom.
Már a kötetnyitó Töredékek a gyilkosságról tartalmazza az egyik legfontosabb alapvetést: a gyilkosság istenjel, és Jézus halála óta "minden testben Krisztust ölik meg, és ugyanakkor minden test Krisztusba veti reménységét". A töredékekben felbukkannak a későbbi írások vissza-visszatérő szereplői, témái: Angelus Silesius, Pilinszky, a test, Kertész és a kaddis, Auschwitz. Szembeötlő, hogy bár változatos műfajú és zömükben felkérésre készült szövegekről van szó, mégis rengeteg a produktív összecsengés, lényegi párhuzam (és az önismétlés). Kafka és Kirkegaard, felvilágosodás és haszidizmus, vallásos és tudományos világnézet, illetve Krisztus alakja például egyik írásnak sem kiemelt tárgya, de szerepük számos szövegben meghatározó, problematizált.
Ezeknél is fontosabb a személyesség kérdése, amely az interjúkban a kimondás, körülírás és elhallgatás retorikai alakzataiban, míg az irodalmi elemzésekben sajátosan alkotó-szempontú, a kulturális emlékezetet előtérbe állító megközelítésekben jelenik meg. Ezekben a jelentékeny, személyes vallomásokat is tartalmazó értelmezésekben Borbélyt a saját halálát író Nádas érdekli. Kertész "egyes fogalmainak egzisztencialista forrásvidéke és tapasztalatainak elemi tudása között közvetítő" elbeszélései. A Ferencz Győző monográfiájában megelevenedő, az életszentség fogalma felől megértett Radnóti, akiben "gyilkosai a zsidót látták", de "ő úgy fogadta el a rá kiszabott halált, úgy halt meg, hogy költészetével keresztény értelmet adott neki". József Attila "meggyötört, mindig éhes, de az utolsó években öklendezve nyelő" teste. Nem mellékesen: a testről való beszéd csendes radikalitása talán a kötet leginkább folytatható és folytatandó vonulata, hiszen itt nem másról van szó, mint a kultúrának az emberi testből kiinduló újragondolásáról.
Hogy ilyen nagy szavakat mondjunk. Ezt a félmondatot Borbély mondja egyik gondolatmenete után, de az Egy gyilkosságÉ nagy részére igaz (meg erre a kritikára is). Egy olyan szuverén eszme- és fogalomrendszer bontakozik ki előttünk, amely az erkölcs, a teológia és a filozófia alapjaira kérdez rá, és legtöbbször nagyon erős válaszokat kap. Ez a rendszer állításaiban apokrif, attitűdjében szakrális. Az esszék énje a felvilágosodás gyermeke, de annak törekvéseiben bízni nem, csak - mint vallásban - hinni tud. Úgy virrasztja a jövőt, hogy nyelvének mintázatán kirajzolódik a minden reményt fölülíró botrány, a bomlásnak induló Jézus halott arca.
Természetéből adódóan azonban ez a fogalomrendszer gyakran szül közhelyeket, mikor mondjuk a magyar társadalomban mostanában megcsappant szolidaritásról, a hajléktalanokról vagy a technológiai fejlődés és a holokauszt tapasztalatának kihívásai előtt álló kortárs egyházról értekezik. A Virraszt, virrasztás, virrasztó és A jerikói úton című írásokról beszélek, amelyeket a többi közül kilógónak, jobb részeik ellenére kevéssé relevánsnak érzek.
A kötetben szereplő négy interjú közül Molnár Csabáéban az idő és a magánéleti mozzanatok, Tillmann Józsefében a teológia kerül előtérbe, Fodor Péter nagyon átgondolt és szakszerű kérdései nyomán pedig elsősorban az irodalomelmélet és Borbély irodalomtörténészi munkájának problémáiról van szó. Az igazi nevem nem ismerem című beszélgetésről még ennyit se mondanék, azt mindenki olvassa el, döbbenetes.
Külön tanulmányt érdemel a kötetzáró Egy bűntény mellékszálai, amely a legerősebb írás a könyvben (bár a folyóiratban megjelent változat befejezésének átírása, azt hiszem, nem tett jót neki), és amit még leginkább elbeszélésnek mondhatunk. Az édesanyja meggyilkolása után a boncolási jegyzőkönyvet és a gyanúsítottak vallomását a főszereplő fikcióként, a narratológia eszköztárát felvonultatva vizsgálja, a külső nézőpont megindító áltárgyilagosságával.
Mindezek referencialitásáról kellene még írnom: ahogy a valóság fikciója a második bekezdésben felsorolt szövegekben és recepciójukban megjelenik. De még nem tudok.
Vigilia Kiadó, 2008, 212 oldal, 1700 Ft
