"Közönséges dolog az authoroknál, előljáró beszédet írni, de még közönségesebb az olvasóknál azt soha el nem olvasni" - írja Csokonai a Dorottya előbeszédéhez írott elöljáró beszédben (!), mondván: az álszerénység és az öntömjénezés egyaránt unalmas. Elutasítja a hagyományos ~-gesztusokat Petőfi is: "Azt nem teszem, hogy költészetem becsét védelmezzem, mert vagy szorultak erre verseim, vagy nem; ha rászorultak, úgy hiábavaló, ha pedig nem, úgy fölösleges a védelem..." - aztán persze védelmezi a költészetét rendesen. Az ~ hagyományával kapcsolatos elégedetlenség nem magyar sajátosság, és nem is új keletű. Például A Karamazov testvérek elején Dosztojevszkij közli: "nekivágnék minden ~ nélkül", és csak udvariasságból és ravaszságból fecsérli "a meddő szavakat meg a drága időt", de már Cervantes is azzal kezdi a Don Quijotét, hogy bevallja a "dologtalan olvasónak", jobb szerette volna "~ ékessége" nélkül közrebocsátani a művét, és a bevezető nyűge miatt majdnem az egésztől elment a kedve. Persze mindez élvezetes ~kban található - rafináltan, mint az a példa a hazudós krétaiakról, vagy "az arról nem is beszélve, hogyÉ" retorikai fordulata.
Már ennyiből is nyilvánvaló lehet, hogy az ~kat érdemes elolvasni. Mint ahogy nyilván írni is. És végül az is világos, hogy legfőképpen miért van így: mert az ~ trükkös képződmény. Persze ízlések és pofonok: feltételezhető olyan olvasó, aki nem szereti a trükköset. Neki leírom, hogy az ~kban sok egyéb érdekes és szellemes található, amiket nem sorolhatnánk a "trükkös" alkalmilag létrehozott esztétikai kategóriájába: viszonylag gyakran kifejtik például forradalmi művészi elveiket a szerzők, vagy - szintén meglepő sűrűséggel - minden trükk, áttétel nélkül, konkrétan gyalázzák a kritikusokat, úgy kell nekik. Egy példa: Tolkien A gyűrűk ura új kiadása előtt: "Voltak, akik elolvasták a könyvet, vagy legalábbis kritikát írtak róla, és megállapították, hogy unalmas, képtelen vagy alpári; panaszra nincs okom, mert én is hasonlóképpen vélekedem az ő műveikről vagy az ízlésüknek megfelelő alkotásokról." Megadja a kritikusoknak Fielding is a Tom Jonesban, amely egész ~-folyammal is szolgál - de ő már öszszességében inkább a trükkös írókhoz sorolható. Máskor az ~ szükségből születik, nagy vörös farokkal - mondjuk Déry a G. A. úr X-ben elején: "Hogy milyen lesz a jövőnk, ez az ember sorsdöntő kérdése; én csak azt írtam meg, hogy milyen ne legyen. Az emberiség és a szocializmus iránti bizalmamról tanúskodik, hogy megírtam" - de hát a farok és a szükség is érdekes lehet olvasóilag, ha trükknek épp nem is bonyolult. Persze: dicsekszenek, körülményeskednek, bizonygatnak és mentegetőznek, de ezt nem csak az ~ban teszik a szerzők. (És mennyivel szegényebbek lennénk Zrínyi híres, katonás ~ja nélkül: különösen szép rész, ahol kiderül, hogy míg Homérosz és Vergilius az alkotásra koncentrálhatott, neki kisebb gondja is nagyobb volt.) Csokonai idézett bölcsességétől elszorult torokkal, ami e rövid kalauzból még hátravan, két kérdés megválaszolására fordítom: miért nem olvasnak ~t (még) az olvasók (sem), és miért kellene olvasniuk? A válaszok mindkét kérdésre ugyanazok.
Kezdjük a legnyilvánvalóbbal. Az ~ csak lazán kapcsolódik a műhöz, legalábbis annak cselekményéhez, ha van ("nem muszáj elolvasni!"). Az ~ - eddig halogattuk a szakszót - paratextus (mint a címek, mottók stb., ám azoknál általában jóval hosszabb), azaz félig-meddig kívül van a szövegen. Benne a szerző gyakran kibújik a szerepéből, "kilép alkotóművészete fantázia-világából" (így Kenyeres Ágnes A kegyes olvasóhoz! című, magyar elő- és utószó-válogatás ~jában), betegségeiről vagy szegénységéről tudósít, azaz megteremti a személyesség illúzióját. Valójában ez keveseknek sikerül - itt kell megemlítenem Vonnegutot, az ő bámulatosan közvetlen ~ival, bár az is igaz, hogy ő ritkán szólt más hangon az ~ után is, mint a "sajátján". Általában nem lehet feledni, hogy a "szövegen kívüli" szólam is nyelvileg teremtődik, ebből jön az a termékeny kételkedés, irónia, amivel az ~kat fogadnunk kell, és innen a műfaj befogadásának alapvető olvasói izgalma: játék az őszinteséggel. Ezekben az "őszinte" pillanatokban szoktak aztán előjönni olyan hihetetlen toposzok, mint a talált kézirat. Hogy egy értelmiségi körökben nem annyira emlegetett példát mondjak: emlékezzenek A három testőr ~jának ("melyben megnyugtatjuk a tisztelt olvasót, hogy most következő történetünk hőseinek, bár nevük végződése -os és -is, semmi közük a mitológiához") többszörös csavarjára: "úgy gondoltuk, legalább idegen pogygyásszal jussunk be a Történelem és Széptudományi Akadémiára, ha már - mint igen valószínű - a sajátunk nem nyitja meg előttünk a Francia Akadémia kapuit"!
Szintén trükkös és elsőre olvasásnehezítő sajátosság, hogy az ~ egy előttünk még ismeretlen szövegre előre utal. A beszédhelyzet iskolapéldája Vörösmartytól: "Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.", és "Most tél van és csend és hó és halál." Elvben csak utólag kacagtató Hasek, amikor így kezdi a Svejket: "Nagy idők nagy embereket kívánnak. Vannak szerény, fel nem ismert hősök, akiket nem dicsőít a történelem, mint Napóleont. Jellemrajzuk elhomályosítaná még makedóniai Nagy Sándor dicsőségét is." Az ~k többsége valójában utószó, az utolsó szó jogán hangzik el, majd az első szó jogával él. De miért akarja magának ezt a helyet? Csokonai szerint, az ~ elolvasásából "mind énrám, mind őrá az a jó háromlik, hogy munkámat abból a szempontból fogja nézni, amiből én óhajtom". Egy írót látunk, akinek nem (volt) elég az egész mű, az összes változatos írói eszközök, és szándékát, mondanivalóját direkten is meg kell fogalmaznia - vagy ezt is írói eszköznek tekintiÉ Ha csak a műfaj ironikus, de a szerző nem eléggé, az "őszinte" pillanatban előbújik belőle az irodalomtörténész vagy a kritikus (aha! szóval ezért a gyűlölködés!), és jön, hogy uralja és rögzítse a jelentést, hogy saját sínjére irányítson már a legelején. Az ~ leginkább az értelmezés hatalmáról szól, vagy arról a nehéz időszakról, amikor a gyerek elköltözik otthonról. Például: Jókai ~iról Szilasi László írt érdekes tanulmányt, amelyben megállapítja, hogy Jókai bennük "megalkotott egy saját uralma alatt álló olvasási módot, s ezen keresztül egy uralkodó interpretációt. Aki ezt követi, annak Jókai hibátlanul tökéletes." Csak egy hibát követett el Jókai - Szilasi szerint: "a kísérőszövegekhez már nem írt értelmezést"É
Útravalóul egy jó tanács az ~ olvasásától fázó olvasónak: ha a szerző minden "para" ellenére ironikus, trükkös helyet foglalhat el benne, cselekedjen hasonlóképpen az olvasó is, amikor a felkínált helyet elfoglalja! Szeressen is, meg ne is. Ha azt olvassa Az iÆú Werther elején, hogy "Nem lehet nem csodálnotok és szeretnetek szellemét és jellemét, meg nem könnyeznetek a sorsát", válaszoljon csak flegmán: "Majd meglátjuk azt." És csak emlékeztesse magát az ~k trükkös jellegére, ha a következő, az értelmezést uraló, ragyogóan ironikus Mark Twain-jegyzetet olvassa a Huckleberry Finn kezdetén: "Mindazok, akik ebben a történetben alapgondolatot próbálnak keresni, elítéltetnek; mindazok, akik erkölcsi tanulságot próbálnak keresni benne, száműzetnek; mindazok, akik cselekményt keresnének, agyonlövetnek. A szerző rendeletére: G. G. főparancsnok."
