Majd’ százéves vágógépek, könyvprések. A polcokon különféle súlyú és mintájú papírívek. A borítónak való textilek és bőrök tekercsekben sorakoznak, az antik fiókokban klisék és betűkészletek. Ilyen volt száz éve, ilyen ma is a könyvkötő műhely. Érkezésünkkor éppen egy ajándékba szánt imakönyvre készül ún. vaknyomás a körülbelül nyolcvanéves, mívesen díszített klisével. Melegítik a réz nyomómintát, hogy jobban kiadhassa formáját a bőr előlapon. A másik asztalnál a restaurálás folyik. Szétszedett könyvívek fekszenek egymáson, összevarrásra várnak. A Kézművész kötészet tulajdonosai, Rétfalvi Orsolya és Erdős Tibor akár múzeumi belépőt is szedhetnének, hiszen az érdeklődő maga is részt vehet a folyamatban, kipróbálhatja a munkaeszközöket, belekóstolhat abba, hogy milyen egy asztalnyi papírívből kész könyvet készíteni.
„Édesapám szobrász, édesanyám textilművész, egyértelmű volt, hogy művészeti irányba menjek. A rajzolás nem izgatott, örök életemben papírboltokat jártam, egyértelmű volt, hogy a könyv vagy a füzet érdekel” – meséli Orsolya, aki a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában sajátította el a könyvműves mesterséget.
Drága, egyetlen
A munkafolyamat sokban emlékeztet arra, amit a kódexeknél használtak 500-600 évvel ezelőtt. „Ha bejön valaki, hogy kössünk egy naplót, akkor először megmutatjuk az anyagokat – magyarázza Orsolya. – Nem használunk ofszet- vagy hagyományos fénymásolópapírt, csak olyat, amit eleve könyvpapírnak gyártanak. Ezeket 70×100-as méretekben vesszük, felvágjuk méretre, meghajtogatjuk az íveket, felfűzzük kézzel, aztán körbevágjuk, és összeállítjuk a táblát. Ragasztókötést csak szakdolgozatnál használunk, mert az gyorsan kell. Különben mindent fűzünk, mert ez sokkal funkcionálisabb. Innentől kezdődik, hogy ki milyen borítást szeretne: kiválogatjuk a mintát, a feliratot, bármit – fűzünk rá selyemszalagot, kap egy fémgombot, végtelen a variációs lehetőség. Aztán összerakjuk a könyvet elejétől a végéig, szigorúan kézzel.” Persze van néhány gép, ezekkel nyomnak, vágnak, melegítenek vagy aranyoznak. De még a vágógépük is „tekerős”, az ún. könyvguillotine. Sok a kéziszerszám, mint például a gerinc gömbölyítésére használt speciális kalapács és a sarokgömbölyítő, de a legalapvetőbb eszköz a „csontkés”, ami marhalábszárcsontból készült a papír simításához, hajtásához. És persze a könyvkötő legnagyobb kincsei, a vaknyomásokhoz szükséges minták, klisék és betűkészletek. Ezek már a reneszánszban is egy-egy nyomdász teljes vagyonát jelentették, de mai áruk sem csekély. Egy készlet 5-600 ezer forint körül mozog. „A régiek rézből vannak, azok jobb minőségűek, mint a mostanában használt alpakkaformák, ezért mi is inkább azt használjuk. Egy klisé cm2-e 750–1500 Ft között van, attól függően, mennyire sűrű rajta a minta. De ha azt nézed, hogy egy 80 éves darabot még mindig tökéletesen lehet használni, akkor megéri – mondja Tibor. – Általában családi örökségekből kerültek hozzánk, mielőtt a MÉH-telepen kötöttek volna ki.”
A munka sokkal költségesebb, mint gondolnánk. Olyan alapanyagokat, mint a könyvkötő cérna, Németországból vagy Ausztriából kell rendelni. Különösen nehéz a helyzet a restaurálásnál. „A restaurálási etika szerint a könyvet az eredeti technikával kell visszaépíteni, és mindig úgy kell összerakni, hogy újra szétbontható legyen. Ezért csak újraoldódó, természetes ragasztót használunk, amilyen a rizskeményítő, a búzakeményítő vagy enyv. Ha idehoznak egy 3-400 éves könyvet, amikor kész van, mindig azt mondom, hogy tessék kézbe venni, nem kell rettegni. Be lehet tenni zárt szekrénybe, hogy a por ne menjen bele, mert az tényleg nem tesz jót neki, de nem azért restaurálok, hogy elzárják, hanem hogy használják” – mondja Orsolya. De a bőrrel vannak csak igazán gondok. A régi kecskebőr kötést ma már szinte lehetetlen (ez annak idején speciális tímármunka volt) beszerezni, ezért bútorbőrrel vagy ruhabőrrel kell dolgozni. A rongypapírok javítására jó minőségű japán papírokat használnak, amelyek nagyon rostos, kézzel merített portékák, de egy ív körülbelül 15 ezer forintba kerül. Az árakat a munka mennyisége határozza meg, ezt kiemelten hangsúlyozzák. „Hatalmas a szórás, és van olyan restaurátor, aki ha látja, hogy a könyv eszmei értéke 280 ezer forint, akkor 60 ezerért fogja vállalni. De nem a könyv árától függ, hogy mennyibe kerül, hanem a belefektetett munkától. Úgy gondolom, ez a korrekt. Ha olyan a könyv, hogy jobb állapotút kap olcsóbban az antikváriumban, akkor azt is megmondom” – magyarázza Orsolya.
Nagy értékek ritkán kerülnek ide, főleg régi szakácskönyveket vagy mesekönyveket hoznak be, többnyire azért, hogy megőrizhessék a gyerekeknek, unokáknak. Nagyjából fele-fele arányban oszlik meg a restaurálás és az új könyv készítése, karácsonykor a határidőnaplókat keresik, év közben a fotóalbumok, családi albumok, esküvői könyvek mennek, s általában a klasszikus formákat – sötétebb bőrkötés, aranyozás nélküli vaknyomással – kérik. Még a fiatalok se nagyon nyitottak az új, formabontó elemekre. „Szép a restaurálás, de nekem mindig az újdonság volt, amit izgalmasabbnak találtam – mondja Orsolya. – Tanítani is azért jó, mert rengeteg az új, kreatív ötlet. Legyen fém előlap, vagy láncon lógjon. Ha van egy szakmai alaptudás, ami itt a tradicionális, kézi kötészeti tudás, onnantól nincs lehetetlen. Az a mániám, hogy a tradíciós technikát át lehet ültetni a mai anyagba. Legyen az cipzáras könyv vagy a régi, övön hordott utazóbibliák modernizált csuklyáskönyv-változata. A külföldi mintákon is ezt látom: reneszánsza van a könyvnek, de új formában.”
Kit érdekel?
De míg külföldön van erre kereslet, és egy-egy művészi kötésű könyvért egész szép összegeket lehet elkérni, itthon leáldozóban a szakma. „A klasszikus értelemben vett kézi könyvkötészetre nincs ma már szükség, és nem is él meg. Nem hiszem, hogy 50 könyvkötőnél ma több van Magyarországon, ez le is fedi a szükségleteket” – mondják. Régen biztos megbízóként jelentek meg az önkormányzatok, a köttetett anyakönyvek azonban már ritkák. A könyvtárakban volt könyvkötészet, amely szintén mindig biztosított felvevőpiacot. „Amikor megvonták a támogatásokat a könyvkötésre, ezek megszűntek. Szétesnek a könyvek, de arra nem fizetnek ki 1500 forintot, hogy rendbe lehessen hozni, hanem inkább nem kölcsönözhetőnek nyilvánítják a példányt. A látásmódon kellene változtatni, mert munka lenne. Ha csak a múzeumok, levéltárak, könyvtárak állományát akarnák rendbe tenni, akkor is 100 évig lenne munkánk” – mondja Orsolya. A legnagyobb gond, hogy az emberek többsége nem tudja, hogy van ilyen, és milyen lehetőségeket rejt, hiszen nemcsak klasszikus, hanem nagyon modern és dizájner elemekkel ellátott egyedi tárgyak is születhetnek itt. „Nem dolgozunk horroráron, egy Moleskine-napló meg a mienk közt 500 forint különbség van, és az, hogy míg az előbbi rengeteg példányban készül, az utóbbi bőrből van, és egyedi. Ugyanez igaz az oklevéltartókra, amit itt ugyanannyiért megkaphatnak, mint a rossz minőségű, szétesős velúr tömegterméket” – teszik hozzá.
Amit csinálni lehet, azt pályázatból próbálják, tavaly egy NKA-lehetőségnek köszönhetően 500 gyerek nézhette meg a műhelyt, ismerkedhetett meg iskolai keretek közt az itt folyó munkával. Támogatók nélkül azonban nincs lehetőség arra, hogy anyagot biztosítsanak és ingyenes lehetőséget az ilyen foglalkozásokhoz. „Pályázunk, szponzorokat keresünk, mert szeretnénk a pincehelyiség helyett felköltözni, hogy jobban láthatók legyünk. A gyerekek jönnének, élveznék, ezt mutatják a tapasztalatok. A kötészet köré pedig szerveznénk egy kulturális centrumot, kiállításokkal és első könyvesek bemutatóival. A lényeg az lenne, hogy a könyvkötészetet megismerjék, hogy ez nyitott és látható dolog legyen” – mondják. Míg azonban egy ilyen lehetőség meg tud élni külföldön, itthon messze nincs elég széles közönség. „A rendszerváltás előtti 40 évet nem tudjuk behozni. Megértem az embereket: ez az utolsó, amire már igénye van bárkinek. Amíg nálunk az élet lassan luxusszámba megy, addig senki nem fog idejönni könyvet köttetni” – mondja Orsolya.
Ennek ellenére a műhely tulajdonosai szerint lesz még fénykora a könyvnek, közönsége a kötészetnek. „Eddig mindig előrejutottunk, feljöttünk Pécsről, mindig tudtunk venni egy új gépet, egyre több munkánk lett – mondják. – Igaz, ma olcsóbban dolgozunk, mint tíz éve, az árak azonban elmentek. Mi sem vagyunk kivételek, az ötvös, a cipész is inkább lejjebb nyomja az árait, csak hogy legyen munka.” Úgy vélik, az állami támogatás vagy a klasszikus mecenatúra újjáéledése megmenthetné a szakmát, hiszen korábban is létezett állami, egyházi hozzájárulás, ráadásul volt egy olyan gazdaságilag erős réteg, amelynek presztízskérdés volt a könyves kultúra támogatása.
