Az egykor a norvég társadalom repedéseit leleményesen figyelő szerző mára beleesett minden sikeres tömegkulturális pálya szinte szükségszerű csapdájába: nem regényeket, hanem locsi-fecsi forgatókönyveket ír, amikor a cselekmény szétterítése leginkább azt célozza, hogy nem is annyira film, hanem inkább egy 13 részes tévésorozat lehessen a végeredmény. (És a regény nyitott befejezése megnyitja az utat egy esetleges 2. évad felé is…)
Felszámoltatik az embernek ember által való ábrázolása, ennek egyik jele, hogy a gyilkos vagy tettes nem esendő és rémtetteivel együtt is még emberi keretek közt értelmezhető alak, hanem a hollywoodi álmok szerelőcsarnokából előgördülő úgynevezett Főgonosz lesz, szinte természetfeletti képességekkel rendelkező valaki, már nem is személy, hanem amolyan princípium, a radikális rossz megtestesítője. Erői is szinte letörhetetlenek, ravaszsága földöntúli, motivációja metafizikus, terve sátánista istenpótlék. Ez romantika, de nem a hamvas 19. századi (Conan Doyle, Jules Verne); a Nesbø-féle vad és nyálasan giccses naturalizmus, morálisan folyamatosan kérődző alakokkal. A skandináv regények leglényege, azaz a plasztikus társadalomrajz megy ekkor a süllyesztőbe. Ezzel egyidejűleg tör fel az aberráció, a perverzió, a brutalitás, a pedofília és minden egyéb parafília, köztük a központi elem, a vámpirizmus szökőkútja.
A híres Harry Hole visszatér, és minduntalan ama távolról sem kierkegaardi mélységű kérdésen töpreng, hogy akkor megigyon egy sört (whiskyt), vagy ne igyon meg. De akár megissza, akár nem, az olvasó mindenképpen meg fogja bánni.
Fordította Petrikovics Edit. Animus, 2017, 496 oldal, 3980 Ft
