Hogy mi a nagyobb őrültség: harangozni naphosszat és körbe-körbesétálni egy parkban, vagy vérszerződést kötni egy kutyával és dührohamot kapni, ha a szülők nem engedik végignézni az esti filmet a tévében? Nem egyszerű választani. Pedig az előbbit egy pszichiátrián kezelt „agyroki” műveli, az utóbbit egy „normális” hétéves kisfiú.
Joachim a régen csak Tartományi Hülyék Intézetének nevezett észak-német kisváros pszichiátriáján nő fel, szerető szüleivel, két egyfolytában kisöccsüket froclizó bátyjával, imádott kutyájával és 1500 testi és lelki fogyatékos gyerekkel. Édesapja az intézet igazgatója, így Joachim közelről szemlélheti az általa csak „trotliknak” vagy „síkagyúaknak” nevezett lakókat. Éjjelente üvöltésükre alszik el, nappal velük játszik. Közben ő maga is feszeng, dühkitörései sűrűsödnek, a tanulásban lemarad és csak az ebéd közben is kérdezz-feleleket játszó szupercsalád nyújt neki vigaszt, különösen rajongva szeretett édesapja. Míg a pszichiátria falain belül minden abnormálisnak hat, addig saját házuk falai békéről, szeretetről és normalitásról tanúskodnak. Aztán ahogy Joachim egyre nagyobb és idősebb lesz, úgy töredezik szét az idillinek hitt kép is: anyai dührohamok, egymástól messzire tolt házastársi ágyak, egy végzetes baleset, egy betegség és a mindent betöltő fájdalom. Hirtelen mintha megfordulna a világ, a külső belsővé lesz és Joachim otthona őrültebbé válik, mint odakint az összes épület az A-tól az M-ig. Ahogy az abnormalitás beköltözik a házba, úgy fogy el a regényből a humor és válik komor történetté Joachim élete, felnőtté válása és elszakadása egy helytől, mely avatatlan szemnek csupán megannyi rácsos ablak és üvöltő, a kertben guruló bolond, középen egy vidám kis otthonnal, a normalitás szigetével. Joachim azonban pontosan tudja: nincsenek határvonalak.
Fordította: Fodor Zsuzsa. Tea Kiadó, 2015, 268 oldal, 3190 Ft
