Józsefvárosi születésű leánygyermek, akinek már az elemi iskolai dolgozatait mintául állították kis társai elé, s akivel tanítónője meséket mondatott a kézimunkaórákon: Jókai Anna korai emlékei már egyre az irodalom felé mutatnak, azonban az írói pálya mégis csak viszonylag későn, egészen pontosan 1966-ban, a Családi kör című novella publikálásától vált valósággá. Addig
könyvelő, népművelő,
tanácsi művészeti előadó, színészfeleség, valamint bölcsészhallgató, 1961 után pedig általános iskolai tanár volt Jókai Anna, aki a Józsefvárosból hozta feltűnést keltő első regényének témáját és belvilágát is. A 4447 (1968) egy lebontásra kijelölt Tömő utcai családi ház lakóinak indulatokban, ösztönéletben és önzésben tobzódó életét mutatja a hatvanas évek közepén, a naturalizmust, valamint a szereplői gondolatokba betekintő írói mindentudás eszközét ambiciózusan alkalmazva. Az egymás iránt érzéketlen, egymást nem vagy rosszul szerető nemzedékek, a negatív örökségek, a deklasszálódás meg a lumpenproli létezés kiábrándító rajza a markáns különbségek ellenére is, olykor a Rozsdatemető Hábetlereit juttatja az olvasó eszébe, míg a felülről, de több-kevesebb együttérzéssel ábrázolt munkásőrfigura 56-os megaláztatásának emlékében (el kellett menekülnie a falujából, ahol dolgos tanácstitkár volt) halványan a Húsz óra ködlik fel. Az életanyag és az életszag mindenesetre az irodalmi párhuzamokkal és áthallásokkal együtt is figyelemre méltóvá tette e művet, ahol egyébiránt még a vallásosság is elsősorban az alakok távolságtartó-gunyoros jellemzésében jut szerephez: "A nagymama [a senkire sem tekintő önzés regénybeli megszemélyesítője] misére ment, megköszönni az Édes Jézusnak, hogy megszületett."
Fotó: Kallos Bea / MTI
1969-ben egykötetnyi novella (Kötél nélkül), 1970-ben pedig már a második regény, a Tartozik és követel megjelenésével folytatódott pályájának felívelése. Ugyancsak 1970-ben József Attila-díjat kapott, és immár a Vörösmarty-gimnázium tanáraként folytatta pedagógusi működését. A házassági bukástörténetként leírható, két eltérő emberi alkat és a materiális körülmények (mint jelesül a lakáshiány) ütközéseit jelenetező Tartozik és követel az állandó gondolatidézetek és a már-már zavaróan tipikus valóságábrázolási mozzanatok mellett új - és idővel egyre jellemzőbbé váló - elemek gyanánt kínálja elénk a szakralitásba torkolló zárlatot, valamint a bölcs, sőt transzcendens mindentudás alakját, Öregmiklóst (aki egyébiránt a szintén az írónő ismertetőjegyévé váló erőltetett névadásra is példa). Az olvasó számára e figurával jelenik meg Jókai Anna életművében a kenetességként is észlelhető hangvétel: "Hajoljatok, lelkeim, hajoljatok egymáshoz, amíg nem késő, amíg időben vagytok még, semmilyen vétek nem nagy, semmilyen bűn nem esik meg hiába, ha közelebb visz a világossághoz, utána. Kapcsoljuk össze vérköreinket, nem tudok magyarázni, érveim sincsenek, kapaszkodjatok egymásba, lelkeim, jaj, fulladozom..."
"A puha diktatúrát - még ha olykor 'kegyes' is volt hozzám - viszolyogva vészeltem át" - emlékezett vissza 1995-ben Jókai Anna, akinek 1971-ben, majd 1972-ben is újabb kötete került sajtó alá. Utóbb éppenséggel a Napok, középpontjában a harmincas évektől a korabeli jelenig elérő, és a főalak, Oláh Viktor (Győző) által megélt magyar történelem. A művet nagyregényként elemző monográfus, Bárdos László szavaival: "a regény éppen azáltal képes feledhetetlen precizitással megjeleníteni a 20. századi magyar történelemnek kb. negyven évét, fordulatokban és megpróbáltatásokban leggazdagabb négy évtizedét, hogy egy tudat fénytörésén vezeti át a nagy horderejű eseményeket..." Ezt az álláspontot nem vitatva e sorok írója és a Napok friss olvasója merőben problematikusnak véli a választott, egyszerre kísérleti és divatra tekintő narrációs megoldást, amely technikájával olykor Radványi Ervin Andaxin kora című monológjára hajaz, ámde annak humora nélkül, s amely utóbb ugyancsak nem maradt folytatás nélkül Jókai Anna életművében: "Szédülök. A kórház. Gyönyörű kert. Nyírott bokrok. Belvedere. Schönbrunn. Veszünk majd egy faházat. Szag. Az alagsorból jön, belátok az ablakon, hatalmas kondérok, borsó, borsófőzelék, kozmás borsófőzelékszag, annyira megkívánom, megőrülök érte, ha MÉG EGYSZER EHETNÉK KOZMÁS BORSÓFŐZELÉKET, nem, ezt nem lehet kibírni, A KOZMÁS BORSÓFŐZELÉK, AZ ÉLET...!"
"Az én szívem 1972-ig a szükségesnél jobban be volt ágyazódva az anyagi létbe,
a földi világ szenvedései
közé. De onnantól más kezdett érdekelni ugyanabban a sorban - más értékközponttal viszonyultam ugyanahhoz az életanyaghoz" - fogalmazta meg egy 1992-es interjúban Jókai Anna azt az írói (fél)fordulatot, amely a saját terminológiája szerint a spirituális realizmus felé vezetett. Az 1974-es Mindhalálig már valóban jelzi e változást: a regény férfi hőse, Törtei Géza - az írás erkölcsi kényszerének felismerésével, tüntetően megszenvedett igazságaival, s szemben állva a külvilág meg a feleség kicsinyességeivel - helyenként a didaktikusságig sulykolt írói önarcképnek tűnik.
A hetvenes évek során utóbb is változatlan tempóban sorjáztak az újabb kötetek: A reimsi angyal (1975), a női lélek mélyreható vizsgálatát nyújtó A feladat (1977), majd már 1980-ban a pedagógiai közegű A panasz leírása. Ezekben az években sorolta paródiakötetébe (Nem én írtam!) Tímár György Jókai Anna stílparódiáját, az alábbi felvezetéssel: "A nagy mesemondónő. Sokáig habozott, milyen néven írjon. Kokettált a Mikszáth, illetve Móricz névvel is, de ezeket végül elvetette, amikor megnézte az olvasottsági statisztikát. (Az események őt igazolták.) A meg nem értett, az élet peremére, sőt azon is túl, egészen a konyhakredencig sodort magányos női lélek krónikása. Mint a klinikai realizmus megalapítója, magát betegnek és hozzátartozónak álcázva, SZTK-rendeléseken és temetéseken szerzi be témáit: a Nőtanács ennek ellenére saját élőjének tekinti."
A Mezey Katalin elismerő szavai szerint "korszakváltó írói fordulatot", "a spirituális realizmus esztétikáját" megvalósító 1982-es regény, a Jákob lajtorjája a bevallottan agnosztikus olvasó számára roppant kimerítő tétele Jókai Anna műlistájának. Nem csupán azért, mert a keresztbe-kasul szerelmi történetet végigkísérik az angyali, a krisztusi és a luciferi jelenlét szimbolikus alakjainak (Szikrázó, Sugárzó, Villogó) megszólalásai, de legalább annyira azért is, mivel a Kornél nevű szereplőt Kornusnak becézik, a regény pedig - túl a tudósítást szentségtörésnek bejelentő előmondatokon - ilyen felütéssel kezdődik: "A nő, akit a jelen fordulóban Kantár Hajnalnak hívtak, megébredt."
Hasonlóan kísérletező kedvű az a kisregény-ikerpár, amely Az együttlét cím alatt 1987-ben jelent meg. S úgy tetszik, hasonlóan kimódolt is: Az unokaöcs utazása és A nagynéni levelei kettősének első tagja egy temetői villamosút stációin vezeti végig az olvasót, jószerint teljes tárlatvezetést kínálva az írói eszköztár modorosságaiból. Mindjárt az első oldalon a komikumig erőltetett névválasztást elővezetve és egyúttal kínos szóbőséggel körülmagyarázva, hogy ugyan miért is becézik Ladárnak az Ameli Aladár névre keresztelt félértelmiségi ablakpucolót, aki barátja, a Zambiából elszármazott Argil Dralla temetésére igyekszik. (Akinek kedvesét pedig, mint utóbb megtudjuk, Jarmillának hívják és így tovább...) De még zavarba ejtőbbek azok a belső monológok, amelyekkel a villamos echte tipikus utasainak a gondolataiba tekintünk be. Mondjuk, a szabvány álparasztéba: "Elhullott három kokas, a disznyó, na, szépen hízik, mind az öt, gyarapodásra nem vóna panasz, ha rendes dógos kéz vóna, az asszony szűkületes, alig tudja a lábát vonszulnyi, még má bebukik az ólba, a doktornak megmondom, fódozza má a gyereket gyorsan össze. Nekem ezt a tragacsot kő megreparánnyi..."
A rendszerváltást közvetlenül megelőző években mind intenzívebbé vált Jókai Anna jelenléte az irodalmi élet és az irodalompolitika fórumain: 1986 és 1989 között az Írószövetség alelnöki tisztét töltötte be, majd 1990 és 1992 között a népiek által mindinkább dominált szövetség elnökeként működött. 1989-ben jelent meg az erdélyi tematikát gazdagon kiaknázó Szegény Sudár Anna című naplóregény, együttélésről és magasabb igazságokról, s
természetesen a sorskérdésekről
"Arról is akartam szólni, hogyan, milyen tartással és milyen erőforrásból táplálkozva lehetünk képesek a sokszor elviselhetetlennek tűnő lelki és testi szenvedéseket mégis elviselni; honnan jön a remény a reményre?" - fogalmazott az immár deklaráltan az irodalmon túlra tekintő, közíróként a "kirakati kereszténység" fitogtatása ellen beszélő író. Aki egyszersmind imigyen vallott: "Számomra az Isten és az ember, a Világegyetem és a Föld viszonya (a viszony tárulkozása és a tárulkozásnál még jóval több mélységes titok) a legfőbb ihletforrás. Vallom, hogy nemcsak istenhívő, hanem istentudó is vagyok." (Ami éltet, 1992)
Ez a nyomatékosított istentudás, a globalizációt démonizáló nemzetnevelési küldetés és a változatlan írói termékenység jellemzi a kilencvenes évek és az új évezred Jókai Annáját is. Újabb műveinek sorából részben önértékénél, részben emblematikus jellegénél fogva a Ne féljetek (1998) emelhető ki, mint újabb sommája a párkapcsolatok alakulástörténetén végigvezető, kortörténeti igényű (a cselekményt ezúttal 1976-tól 1997-ig íveltető), a Bibliát visszatérően játékba hozó és többszólamú irálynak. A négyszólamúság, Mária, Márió, Richárd és Villő oda-vissza felelgető gondolatai-gondolattöredékei kétségkívül a spiritualitás felé vezetnének, ám a mesterkedő megoldások - e sorok írójának szubjektív olvasatában - még az olykor erőteljesen megfogott öregedés- és halálélmény ábrázolását is veszendőbe sodorják. "A fogadtatás közös eleme ugyanis mintha valamiféle hála volna" - írja Bárdos László e könyv recepciójáról, s magunk csak restelkedünk, hogy nem osztjuk ezt az - amúgy a monográfus által is - irodalomtudományon kívülinek ítélt kategóriát.
"Egyedülállás: prózastílusban is, a személyiség mélyén is. Nincs nyájam. Igazi jó, gyapjas, meleg nyájban egy lenni: ez nem sikerül.
Keresztnek kaptam ezt,
vagy megtiszteltetésnek, nem eldönthető" - fogalmazott 1992-ben a friss Kossuth-díjas, életműkiadásának megindulását éppen megtapasztaló írónő, s meglehet, önértékelése kívülről nem tűnik kikezdhetetlennek. Az irodalmon túlra tekintő Jókai Anna ugyanis mindinkább otthonra és táborra lelt a politikai jobboldalon, ahol az ezredfordulót követő években többször nagygyűlések szónokaként is szerepet vállalt, s ahol ünneplése is országos méreteket öltött. Ami az irodalmon belüli véleményartikulációt illeti, az írónő a líra, közelebbről az úgynevezett versimák felé fordult, s az életmű ezen irányát nyilvánvalóan a 2002 karácsonyán datált Ima Magyarországért reprezentálhatja az alábbi sokat mondó és még többet megmagyarázó sorokkal:
"Fájdalomban boldog régi jó Patrónánk,
hegyeink elcsórták, eladó a rónánk
Fulladunk a füstben a folyónkban cián
sorvasztja a lelkünk a ránktukmált Isten-hiány
mértékadó értelmiség minden mérték nélkül!
hóhér a halottal cinikusan békül
dús-szobákban ál-parasztok
a búzát égetik ők nem a harasztot
melósvezér nyüszít, uszít
munkásember helyben fut itt
a hajléktalant rendőr verte
shoppingcenter országszerte
mocskos pénznek nincsen szaga
gaztól rabolt s gaz lett maga
és a művész? búsan kérded
megvették a tehetséget
sirasd őket Ősi Anya
zsoldos pénznek sincsen szaga."
A szeretet túlcsordulása - Annáról AnnánakE címmel jelent meg az Éghajlat Könyvkiadónál egy majd ötszáz oldalas köszöntő könyv. A 80 éves író előtt tisztelgő, 250 szerzőt felvonultató kiadványból szemezgetünk alant. Balog Zoltán: "A mű, amit alkot, s az élet, melyet a Teremtőtől kapott ajándékba, s él, nem választhatók el egymástól. Az egyik hitelesíti a másikat." Demján Sándor: "Igen, kedves Anna, egész életműve, munkássága, valamennyi alkotása a magyar szellemiség kincsének elidegeníthetetlen részévé vált, s részese lesz az eljövő generációk felnevelésének és szocializálódásának!" Harrach Péter: "Amikor azt mondtam, hogy valamit irigylek Jókai Annában, komolyan gondoltam. Évek óta változó sikerrel küzdök azért, amit ő könnyed eleganciával gyakorol. Ezt mindenki irigyelheti tőle, akinek kenyere a beszéd. Mondanivalója lényegét ragadja meg, kifejezései választékosak, fogalmazása pontos. Így beszéde világos. Tempósan fűzi a mondatot, akkor is, ha az többszörösen összetett." Hoffmann Rózsa: "Amikor először megláttam (emlékezetem szerint), csupán egyetlen szó jutott eszembe arról, ahogyan megjelent, az, hogy 'nagyasszony'. Egyenes termete, magas homloka, a majdnem titokzatos és mégis nagyon megnyugtató mosolya azt üzente, hogy őt a Jóisten valahogy egy szinttel, egy vastag vonallal mifölénk, az átlagember fölé helyezte." Orbán Viktor és Lévai Anikó: "Ilyenkor nem nélkülözhetjük azokat, akik - André Gide kifejezésével - kihajolnak 'a jelen ablakán'. Kihajolnak, mint Jókai Anna, és a pillanatnyin túl a jövőbe és a múltba tekintenek. (...) Kihajolnak, és tudják, milyen célok felé érdemes újra talpra állni, nekirugaszkodni, elemelkedni. Kihajolnak, és meglátják az Örökkévalót is." Semjén Zsolt: "Jókai Anna ilyen 'tájékozódási pont', mindig kaphatunk tőle kapaszkodókat hitünk, magyarságunk megtartásához." Tarlós István: "Jókai Anna, az ember, aki újra és újra felmegy az égbe a tűzért, és újra és újra lehozza közénk. Egyszerre Orpheus és Eurüdiké, mert hite szerint csak így adhatja át a reményt, s írhatja tisztán és igazan: Ne féljetek." A közéleti kiválóságok vallomásai után Vári Fábián László versével zárjuk válogatásunkat: "Mások meg türelmünk fonalát mérik. / A lant idegét folyton cicerélik, / és hajtogatják: Ez az új ének. / Ettől habókos, laza a lélek, / roskad az erkölcs, bomlik a kéve. / Hiába ontatott a Bárány vére. // Tudom, ezt Te is így hiszed, Anna, / másként a lelkem meg is szakadna. -urp- |
