Hogy ma hogyan él a fehér középosztálybeli amerikai és mi jár a fejében; mit gondol istenről, hazáról, családról és sok efféle apróságról, azt Jonathan Franzentől tudhatjuk, már ha vesszük a fáradságot. Ma őt tartják az amerikai kertvárosi realizmus legfajsúlyosabb alakjának; akadnak ugyan más, hasonlóan jó tollú és lényeglátó versenyzők a mezőnyben, akik szintén nem lepkehálóval hajkurásszák a korszellemet, a kritika szemében azonban alighanem az különbözteti meg Franzent a többiektől, az emeli az élbolynak is az élére, hogy nem folyamodik műfaji pótszerekhez. Nem csomagolja se detektívtörténetbe, se a valóságtól lazán elemelt parabolába, se más populáris műfajokba mondandója keserű piruláját. Franzen egy fenékkel egy lovat ül; egyenes vonalú, egyenletes mozgást végző családtörténetekben nyomul, többgenerációnyi emberanyag komótos és precíz boncolgatásában. Mélyfúrásait az amerikai pszichében eddig két realista nagyregényben összegezte; elsőként a másodiknak megjelent Szabadság jutott el hozzánk, majd a Franzen hírnevét nemcsak hogy megalapozó, de komoly irodalmi szenzációt is okozó Javítások. A megjelenések fordított hazai sorrendje érdemben nem zavarja össze a Franzen-képet; nézzük akárhonnan, a Szabadság vagy a Javítások felől, nagyjából ugyanazt kapjuk. Akármelyik évtizedben, akármelyik kormányzat alatt is járjunk, valami bűzlik a takaros előkerttől a hálaadáskori pulykáig számos kiváltságot magának tudó középosztályban. (Lásd még interjúnkat: Mi az, hogy seggfej?, Magyar Narancs, 2012. június 7. - a szerk.)
A Javítások is innen indul: egy tehetősnek éppenséggel nem mondható, de a társadalmi feljebb bukásra jó eséllyel pályázó család berkeiből. Az olykor túlírt, a minőség mellett a kitermelendő oldalmennyiséget is szem előtt tartó regény oldalain, mint kés a vajba, úgy hatolunk be Lamberték legintimebb szféráiba. A pszichológusi díványon egy egész család terül el - több mint 600 oldalon át kutatjuk, honnan a kollektív gyerekkori ágybavizelés. Míg a korban jócskán benne járó szülők - a látszatra mindennél többet adó anya és az emberi mivoltából egyre jobban kivetkőző, parkinsonos apa - még egy utolsó családi karácsony összeszervezésére gyúrnak, ami legalább annyira belső szükséglet, mint kétségbeesett kirakatintézkedés, a "bezzeg nálunk összegyűlnek a gyerekek" szimpla és számító kertvárosi kérkedése, addig az egy tőről fakadó sarjak a maguk egyedi módján kreatívan boldogtalanok. A fenntartható, sőt fejleszthető boldogtalanságok leírásában, melyek hol a piacról is finanszírozhatók, hol az anyagi romlást is maguk után vonják, Franzen méltó utóda a nagy irodalmi boldogtalanság-szakértőknek. Itt van köztünk a Schopenhauertől a shopping mallt sem látó, de a köldöknéző bölcsészlétből épp a túlzott köldöknézés (egy diáklány köldökének nézése) miatt kipenderített és reménytelen ágrólszakadtságában egészen Litvániáig futó Chip. És itt van a kulináris forradalomban felmagasztosult, a savanyú káposzta újrapozicionálásában elévülhetetlen érdemeket szerzett, de a párkapcsolati témákban egy gyorséttermi sajtburger szintjén megrekedt Denise. És végül, de nem utolsósorban, körünkben üdvözölhetjük a legnagyobb feljebb bukót, a családi szegényszag elől a jómódba ejtőernyőző, majd ott gazdagon kiégő Garyt - nos, ők alkotják a nyerő Lambert-hármast.
Olykor egymást keresztező, de többnyire önállóan lefelé ívelő életgörbéjüket követhetjük nyomon úgy mikroszinten (szex, család, egzisztencia, grillsütés stb.), mint makroszinten (társadalmi elvárások, a dollártermelő skálán elfoglalt hely stb.), csak hogy Garynek, az érzéseit gazdasági fogalmakkal körülíró bankárnak is tetsző kifejezésekkel éljünk. Franzennek mindhármukhoz van egy-két jó szava és számos dehonesztáló bekezdése, de leginkább akkor van elemében, amikor a megélhetési überbölcsészből fehérgalléros kalandorrá avanzsáló Chipre kerül a sor. Míg a többiek jó színvonalon életre keltett korjellemző figurák, Chip sztorija regény a regényben - a pillanatnyilag parkolópályára tett tévésorozat-változatban is bizonyosan övé lett volna a leghálásabb szerep (melegít Ewan McGregor). Ahogy a Fallikus szorongás témája az Erzsébet-kori drámában című disszertáció szerzője lopott lazacszelettel a nadrágjában ügyetlenkedik egy manhattani kulinárisban, ahogy nőügyeit finanszírozandó megalázóan olcsón kénytelen túladni Habermas- és Adorno-kötetein, és ahogy végül Litvániában talál magára, mint az ország kizsigerelésében élen járó helyi potentát kommunikációs jobbkeze - ez Franzen Így írtok tije, abból is a Philip Roth-fejezet. Ennyiért azonban még nem menesztették volna mennybe, noha ez sem kevés, de kellett hozzá a nagyregényírás képessége is. A nagy formátum kézben tartása egyfelől, másfelől pedig az a csodás képesség, mellyel Franzen virtuóz módon elveszik a részletekben. Ugyanazzal a hévvel merül bele az oldalszaporító, jelentéktelen leírásokba, mint amivel egy teljes emberéletet képes érzéssel végigpörgetni alig néhány oldal leforgása alatt. A Roth-paródiára mindig jut vagy féltucatnyi eredeti Franzen-alak, és ez nem rossz mérleg, utóbbiak ráadásul úgy beszélnek egymással, ahogy "a Világbank szokott az eladósodott dél-amerikai országokkal". Ebben a terjedelemben pedig mindenkinek megadatik, hogy hol a Világbankot húzza, hol Dél-Amerikát.
Fordította Bart István. Európa Könyvkiadó, 2012, 632 oldal, 4500 Ft
