„Most már felejtsék el nekem az egész betegségemet” – kérte az olvasókat Karinthy Frigyes 1936 nyarán, alig néhány héttel nevezetes stockholmi agyműtéte után, ám e kérés őszinteségét persze valamelyest árnyalta a tény, hogy az író ekkor már nagyban jegyzetelte (olykor éppenséggel kávéházi cédulákra) a témának szentelt regényt, amely aztán 1936 szeptemberétől előbb heti folytatásokban, majd 1937 tavaszán könyv alakban jutott a közönség elé. Az Utazás a koponyám körül a nagy személyes „élmény” izgalmas, tárgyilagos és mélyen önreflexív leírása, az ember és az agydaganat mérkőzésének jelképpé növesztése és a világ káoszában rendet tenni vágyó racionalizmus és humanizmus prózahimnusza – valamint a Karinthy életét-munkásságát olyannyira jellemző hajszoltság hű dokumentuma egyszerre.
| ||
A címében Vernét és a gyászoló Jókait (Utazás egy sírdomb körül) idéző regény témájának rendkívülisége, az „agy-ember” agydaganatának története a külföld olvasóit is érdekelte, hazánkban pedig a számos kötetkiadás mellett film és hangjáték is jelezte a mű népszerűségét. Révész György 1970-es filmjében és a Magyar Rádió Karinthy Színpadán felvett rádiós adaptációban egyaránt Latinovits Zoltáné volt az abszolút főszerep: a történet így leginkább az ő arcával-hangjával élhet az emlékezetünkben, ha nem csupán olvastuk Karinthy legszemélyesebb regényét, de láttuk és hallottuk is azt.
A Hungaroton Mácsai Pállal olvastatta fel a regény teljes szövegét, s az így elkészült hangoskönyvet hallgatva – a fentiek okán – most elsősorban Latinovits emlékével mérhetnénk össze Mácsai teljesítményét. Az ilyen hasonlítgatás persze többszörösen is igazságtalan, s nemcsak azért, mert holt színészlegendához nehéz mérni és méredzkedni, hanem például azért is, mivel a Latinovits-féle hangjáték időtartamát és műfaját tekintve is erősen különbözik az összesen majd’ hétórányi terjedelmű új hangoskönyvtől. Mégis nehéz megállni az összehasonlítást, legalább ott, ahol Latinovits és Mácsai produkciója korrekten összemérhető: a beszédmodor, a hangkarakter, az orgánum terén. Ha mégannyira szeretjük is, azért kijelenthető, hogy Latinovits a maga korában nem számított a legszebb orgánumú magyar színészek (Básti Lajos, Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Pálos György, Somogyvári Rudolf) közé, s megszólalásai rendszerint nem nélkülöztek egyfajta modoros jelleget. (Ez utóbbi a korabeli parodisták számára mindig hálás alapanyagot jelentett.)
Mácsai Pál mai megszólalásaival összehasonlítva most mégis úgy tűnhet, hogy Latinovits orgánuma egy színesebb hanguniverzumot és a modorosságtól szinte mentes kort képvisel. Merthogy az intellektuális színészként okkal tisztelt Mácsai hangja váltig egyszínű, ráadásul ez az egy szín is fakónak hat, s csupán a művész fejlett moduláló készsége teszi, hogy erről sokszor szívesen megfeledkezünk. Ebben a csakis felolvasásra összpontosuló előadói produkcióban azonban nagyon is érzékletessé válik ez a színészi fogyaték, aminthogy érzékletessé válik Mácsai néhány visszatérő modorossága is, amilyen például a felemelt mutatóujjas, tanítói hanghordozás (melyet Bálint András közbejöttével Mensáros Lászlótól örökölt Mácsai), vagy az a rötyögős-tódítós és bizalmasan hadaró kedélyesség, amely Örkény anekdotáinál sokkal inkább a helyén volt, mint itt, Karinthy regényében. (Igaz, némi harsogás Latinovits előadásában is megjelent egy-egy részletnél.)
| ||
Az Örkény anekdotafüzérével és egyperceseivel hangoskönyv-előadóként is okkal megdicsőülő Mácsai az Utazás a koponyám körül azon részleteiben hangzik a leginkább meggyőzőnek, ahol a szöveg csevegő tónusa és egy-egy szakasz rövid úton lezáruló, sztoriszerű kerekdedsége kedvez a felolvasó készségeinek. Így még a párbeszédes passzusok is jobban fekszenek, jóllehet, Mácsai a legtöbbször nem teremt a megszólalók számára önálló és érzékletes hangkaraktereket. A műtét fejezete (Avdelning 13) azonban erős túljátszásra csábítja a fölolvasót: sok belehadarással és sok hangemeléssel, sőt durva hangtorzítással, s végül halványan mégis egy olyan érzést felidézve a hallgatóban, amely e ponton teljesen meglepő – az unalmat.
Hungaroton, 2016
