Magyar Narancs: Első és egyben leghíresebb művét, Az éjszakát még jiddisül írta. Mikor váltott franciára?
Elie Wiesel: Az éjszakát követő regényemet, A hajnalt már franciául írtam. A háború után Franciaországban kezdtem új életet. Buchenwald felszabadulása után nekem és még vagy négyszáz fiatalnak nem volt hová hazamennünk. Palesztinába akartunk menni mindannyian, de az angolok csak nagyon keveseknek engedélyezték a bevándorlást. Közülünk talán ha százan jutottak később ilyen engedélyhez. Franciaország viszont megnyitotta előttünk a kapuit, így kerültem - négy különböző gyermekotthont is megjárva - végül Párizsba. A francia lett tehát a nyelvem, és az amerikai életem során is az maradt, legalábbis íróként: Az éjszakát követően minden könyvemet franciául írtam. A Sonderberg-ügy, ha jól számolom, az ötvenhatodik könyvem, és ez is, akárcsak a többi, először Franciaországban jelent meg, s csak utána Amerikában.
| ||
MN: A Minden folyó a tengerbe siet című önéletrajzában említi, hogy Franciaországba érve lehetősége lett volna rabbinak tanulni, de nem élt vele.
EW: Gyerekfejjel Máramarosszigeten, a szülővárosomban még abban reménykedtem, hogy egyszer rabbi lesz belőlem: más vágyam sem volt, mint a Talmudot tanulmányozni, és egyszer majd egy kis falusi jesivában tanítani. A háború után azonban ilyen vágyam már nem volt. Mást akartam tanulni; filozófiát, irodalmat. De a háború után sem hagytam fel a Talmud tanulmányozásával - ma sem telik el úgy nap, hogy ne így tennék, de rabbi már nem akartam lenni.
MN: Helyette újságíró lett.
| ||
EW: Igen, egy véletlennek köszönhetően. És 25 évig maradtam is újságíró. Franciaországban kezdtem, majd egy francia lap megbízásából 1949-ben Izraelbe mentem, ahonnan viszont már egy izraeli lap, a Jediot Ahronot tudósítójaként tértem vissza Párizsba. Ez volt akkoriban a legszegényebb lap Izraelben. Voltak napok, amikor a szó szoros értelmében kenyérgondjaim voltak.
MN: Az újságírói megbízatásai közül ma melyiket tartja a legfontosabbnak?
EW: Ha egyet kéne kiemelnem, akkor az az Eichmann-perről szóló tudósításom lenne. A Jewish Daily Forwardnak, a világ legnagyobb jiddis nyelvű napilapjának készítettem. New Yorkban akkoriban négy jiddis nyelvű napilap működött, Párizsban három. De volt Buenos Airesnek és Montrealnak is lapja. Ma már egyetlen jiddis nyelvű napilap sem létezik. Nagy veszteség érte ezzel a nyelvet. Fennmaradtak persze más kiadványok, egy jiddis nyelvű hetilap például, néhanapján szoktam is cikket adni nekik, főleg a nyelv iránti szentimentalizmusból.
MN: Nagy horderejű eseményekről tudósított, de akadtak könnyedebb megbízatások is, ifjú újságíróként például a Párizsba látogató Miss Izrael gardedámjává kellett szegődnie, és találkozott Miss Európával is.
EW: Néha úgy éreztem, mintha Hollywoodban lennénk. A bökkenő csak az volt, hogy bár semmi pénzem nem volt, saját zsebből kellett megoldanom valahogy a vendéglátást.
MN: Hogy anyagi helyzetén lendítsen, pályája legelején egy-két hét alatt összedobott egy öntől vett idézet szerint "minden izgalmat nélkülöző romantikus kémregényt".
EW: Folytatásokban jelent meg egy hetilapban, amiért öt dollárt kaptam számonként. Akkoriban ez nagy pénznek számított. Elisa Carmeli néven írtam, azért választottam, mert jól hangzott. De hogy miről szólt a történet, azt ma már nem tudnám megmondani. Most, hogy az egyetemem archívumot állít össze az írásaimból, összeszámolták, hogy a sajátomat is beleszámolva hét különböző néven publikáltam. Volt, hogy apám nevét, a Slomót használtam, de a szépségkirálynőkkel való újságírói kalandjaimat is más néven írtam alá.
MN: Irodalmi mentorát, François Mauriacot is újságíróként ismerte meg.
EW: Gyakorlatilag neki köszönhetem az irodalmi pályafutásomat. Ő volt az, aki végül kiadót talált Az éjszakának. Sokat segített abban, hogy megismerjen a világ. Közeli barátom volt, és irodalmi szövetségesem. Újságíróként kerestem fel, s mivel a lapom, az izraeli Jediot Ahronot azzal bízott meg, hogy készítsek interjút Pierre Mendés France miniszterelnökkel, abban a reményben kerestem fel Mauriacot, hátha a közbenjárására el tudok jutni az elnökhöz. Egy életre szóló barátságot köszönhetek ennek a találkozásnak.
MN: Azt írta a memoárjában: "Lealacsonyító, hogy állandóan védekeznünk kell, és azt kell hangsúlyoznunk, nem a meggazdagodás és az anyagi javak reményében vállaljuk a tanúskodást... Minden szerző (legyen az regényíró, filozófus vagy történész), aki valaha is írt a holokausztról, életének egy szakaszában kénytelen volt tiltakozni ezek ellen a vádak ellen."
EW: Az ilyen vádakra nem szabad odafigyelni. Komoly ember ilyet nem ír le. Aki ilyesmivel vádaskodik, annak halvány fogalma sincs a holokausztról.
| ||
MN: A memoárjában egy konkrét esetet is említ, egy befolyásos amerikai kritikus támadását, aki kétségbe vonta Az éjszaka hitelességét.
EW: Ebben az esetben másról volt szó, egy megkeseredett ember irodalmi féltékenységéről. Az illető mindenkit célba vett, nem én voltam az egyetlen, akinek nekitámadt. A héber irodalomban létezik is egy kifejezés az írókkal szembeni féltékenységre. Úgy látszik, ez a fajta féltékenység örökkévaló.
MN: Több helyen is írja, hogy a holokauszt nem a megfelelő kifejezés a történtekre.
EW: Már bánom, hogy az elsők között voltam, sőt vannak, akik szerint én voltam a legelső, aki ebben az összefüggésben kezdte használni a holokauszt kifejezést. Nincs szó, ami leírná azt, ami történt. Ma már inkább a pusztítás héber megfelelőjét használnám. Két templomunkat lerombolták, ez volt a harmadik kísérlet a templom elpusztítására.
