Újszászy István kétségtelenül egyike az 1945 előtti (s részben az 1945 utáni) korszak legvitatottabb történelmi figuráinak, s egyben, hála regényes életének és titokzatos halálának, azon egykori katonatisztek közé tartozik, akikről a nagyközönség is tudni vél egyet s mást. Mindenekelőtt persze azt, hogy ő volt Karády Katalin szeretője és egyben vőlegénye, akivel együtt szenvedtek fogságot a német megszállás után. Kevéssé ismert tény, mellyel e kötet megjelenése után a szűk szakmai körön kívüli laikus publikum is szembesülhet, hogy Újszászy 1945-ben azután a szovjet belbiztonsági erők fogságába esett, s kihallgatásai során számos fontos (hol pontos, hol megbízhatatlan) információval látta el fogvatartóit, s működését olyannyira hasznosnak találták, hogy 1948 augusztusában mintegy kölcsön is adták őt a magyar államvédelemnek (melyet már akkor Péter Gábor irányított). Az ÁVO, illetve ÁVH jóvoltából Újszászy számos följegyzést készített - ezek már eddig is ismertek voltak a szaktörténészek előtt, ám most először jelennek meg egy kötetbe gyűjtve, alapos jegyzetanyaggal ellátva, Haraszti György szerkesztésében. Ráadásul a kötet öszszeállítói fontosnak tartották az életrajzi és történelmi kontextus felvázolását is, így a szerkesztő, továbbá a kötet összeállításában fontos szerepet játszó Kovács Zoltán András és Szita Szabolcs kísérőtanulmányai segítenek megértetni velünk Újszászy működésének jelentőségét - legyen szó akár a nagyhatalmú kémfőnökről, akár a kiszolgáltatott, fogoly informátorról, s hangsúlyosan jelzik az életrajz feltáratlan részeit, fehér foltjait is.
Hírszerzői-elhárítói pályafutása a húszas években kezdődik: az eredetileg tüzértiszti képesítésű katona 1921-ben kerül a katonai hírszerzés bécsi kirendeltségére (megjegyzendő: Vajna Gábor, a későbbi nyilas belügyminiszter helyére), ahol ő viszi a román vonalat. Ugyancsak itt végzi el az egykori császári és királyi Konzuli Akadémiát, mégpedig kiváló eredménnyel - újonnan szerzett diplomáciai ismereteit jól kamatoztatja a harmincas években, amikor katonai diplomáciai feladatok álcája alatt dolgozik az akkor HM VI-2 álnéven működő katonai hírszerzésnek.
A könyv egyik legizgalmasabb része, amikor az összefoglaló életrajzi tanulmány szerzője, Kovács András Zoltán megpróbálja szembesíteni a tényekkel Moravec ezredesnek, a csehszlovák elhárítás egykori parancsnokának állítását, mely szerint Újszászyt dekonspirálódása után és hálózatának felszámolásával egy időben beszervezte a prágai hírszerzés. Állítólagos beszervezésére az adott adott ürügyet, hogy sofőrje, állítólag Újszászy biztatására, meggyilkolta házvezetőnőjét, az akkor már alezredesi rangban szolgáló elhárító volt szeretőjét. Hogy az akkori idők történései méltóak voltak az utókor romantikus-kémfilmes sztenderdjeihez, arra álljon itt Újszászy egyik feljegyzése, melyben leírja, miként próbálta őt beszervezni a szovjet hírszerzés magát TASSZ-tudósítónak (muhahha!) álcázó ninocskája. "Hajnalban, 2 óra körül a hölgyet soffőr nélkül hazakísértem. Közeledésemre reagált. (...) Barátságunk oda fejlődött, hogy lakásomon kettesben vacsorázgattunk. Egy ízben telefonhoz hívtak, mely a szomszéd szobában volt. A beszélgetés közben láttam a szemben lévő tükörből, hogy a hölgy valami port szór a poharamba. (...) Azonnal lakására kísértem és vele minden további érintkezést megszakítottam. A pohárban álompor volt." Mint látható, Újszászy jó ideig kikerülte a csapdákat, sőt egyre feljebb hágott a ranglétrán: 1939 áprilisától már ő a 2. vkf. (hírszerző és elhárító) osztály vezetője, majd vezérőrnagyi rangban az újonnan létrehozott elhárítási csúcsszerv, az Államvédelmi Központ vezetője. E minőségében kulcsfigura a nyugati béketapogatózások, az ún. kiugrási politika megvalósítása során - eme erőfeszítések, mint tudjuk, kudarcra voltak ítélve, pedig maga Újszászy mindent megpróbált, így felelevenítette régi jó kapcsolatát Draza Mihajlovic ezredessel, a szerb királypárti csetnik mozgalom vezetőjével is (akit utólag azután jól el is áztatott szovjet kihallgatói és így közvetve a titói hatóságok előtt).
A nyilvánosságra hozott iratokból úgyszólván semmiféle politikai meggyőződésére sem lehet következtetni: Újszászy mindenkor pontosan teljesítette, amit megbízói vártak tőle, s később német, szovjet, majd magyar kommunista kihallgatói is bőven kapták tőle az információt. Újszászy nyilvánvalóan azért volt ilyen készséges, mert arra számított, hogy hasznos információiért cserébe életben is hagyják - éppen ez teszi oly kétessé a szállított adatok jó részét, máskor meg szinte tetten érhető, hogy az információözönnel, társadalmi és hírszerzési kapcsolatainak összekeverésével éppenséggel legközelebbi informátorait akarta védeni. Korábban számos verzió keringett Újszászy haláláról, s bár a történészek még mindig nem tudnak pontos adattal szolgálni, annyi bizonyos, hogy 1948 végén még életben volt, s nyár vége óta, az államvédelem vendégszeretetét élvezve egy Ilka (akkor Nürnberg) utcai házban élt. Nem sokkal itteni feljegyzéseinek keletkezése után halhatott meg - hogy természetes úton vagy erőszak által, még nem tudható, ahogy számos Újszászy-dokumentum (például részletes önéletrajza) után is még mindig zajlik a tudományos nyomozómunka. Az egykori kémfőnök vallomásai természetesen csupán szigorú kritikával olvasandók (ebben segítségünkre is van a lenyűgözően gazdag jegyzetanyag), ám így is izgalmas olvasmányt nyújtanak.
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára/Corvina Kiadó, Budapest, 2007, 661 oldal, 3990 Ft
