Magyar Narancs: Hogy tudtál elvonatkoztatni személyes rajongásodtól, amikor szembetaláltad magad az életed írójának tartott Kertésszel?
Clara Royer: Amikor először találkoztunk egy egyetemi szimpózium „ürügyén”, egyfelől féltem tőle, másfelől rajongtam érte. Hogy életrajz szülessen a beszélgetéseinkből, a három év alatt rögzített 80 órás hanganyagból, azért volt lehetséges, mert a kapcsolatunk idővel barátságba fordult. Eleinte a köztünk lévő különbségekkel nyertem el a tetszését. A francia nő voltam, aki valami különös magyart beszél, küzd a szavakkal, gyakran meg is nevettettem a hibás magyarságommal.
Fontos volt számomra, hogy ismerős idegenként elfogadott. Sokat beszélgettünk, többek között Márairól – aki Kertész mellett a legismertebb magyar író Franciaországban –, meséltem neki Márai francia fogadtatásáról. Hosszú órákat töltöttünk együtt, tanúja voltam a fizikai szenvedésének, a rosszulléteinek. Olyankor megfogtam a kezét, segítettem megtalálni a szemüvegét. Ezek az igazi emlékeim Kertész Imréről, amelyek egész életemben megmaradnak.
| ||
MN: A kertészi életút leitmotívuma kettős élete volt, egy titkos és egy nyilvános. Bepillantást nyerhettél a titkosba is, a személyes tabukba. Tervezed, hogy valamilyen formában megjelenteted?
CR: Kertész írói szempontból értette a kettős életet, a személyes vonatkozások pedig nem tartoznak a nyilvánosságra. Lehet, hogy majd regényt írok belőle, vagy archívumba helyezem, ami a halálom után hozzáférhető lesz. Van azért néhány rész, ami publikálható lenne, például az, hogyan jutott el a Kaddis… megírásához, milyen szerepe volt benne a nőnek, akit éppen akkor szeretett.
Az egyik kérdésem, hogy mikor látta először a tengert, felidézett Kertészben egy különleges gyerekkori emléket. Filmélményekről is szót ejtettünk, A bagdadi tolvajt éppen aznap szerette volna megnézni, amikor a németek bevonultak Magyarországra. A következő héten már csak német filmeket játszottak a mozikban. Mindezeket nem írtam bele a könyvbe, mert nem akartam az életét anekdotafüzérre redukálni.
MN: Engedélyt kaptál, hogy a berlini Kertész-archívumban őrzött hagyatékot kutasd. Milyen személyes és irodalomtörténeti meglepetések értek a forrásanyagok tanulmányozása során?
CR: Amikor először kérdeztem tőle, hogy vezetett-e naplót, azzal hárított, hogy inkább gondolatokat jegyzett le. Berlinben kiderült, hogy 1960-tól kezdve munkanaplót vezetett, amelybe a hangulatait is feljegyezte, és amely 1973/1974-től, tehát a Sorstalanság megjelenését közvetlenül megelőző időszakban már sokkal személyesebb lett. Azt gondolom, talán Kafka naplójának hatására, akkoriban olvasta ugyanis.
Furcsa hasonlattal élve, Kertész „kérődző” típus volt, másokat és önmagát is sokszor újraolvasta, állandóan reflektálva. A naplók tanulmányozása lehetővé tette gondolatai genezisének a megismerését, mennyire koherens, illetve milyen ellentmondások fedezhetők fel benne. Amikor azt mesélte nekem, hogy utált vígjátékokat írni, arra gondoltam, csak azért mondja, mert annyi remekmű után biztos szégyelli őket. Ezzel szemben az 1960-as naplójegyzeteiben arról panaszkodik, hogy egzisztenciális kényszerből írt vígjátékokat, holott utálja a műfajt, a részvételt a Kádár-korszak tömegkultúrájában.
MN: Az élete eseményei mögé nézve más megvilágításba kerültek számodra a művei?
CR: Kertésznek hozzám hasonlóan komoly fenntartásai voltak az életrajzokkal, Goethéét például parodizálja is A kudarcban. A Kertész Imre élete és halálai nem klasszikus életrajz, amely a születéssel kezdődik, hanem ellenkezőleg, az első halálával, amikor muzulmán lett. A lágerben a vegetatív állapotban lévőket nevezték muzulmánnak. Ez volt a Sorstalanság munkacíme. Ezt a címet adtam a könyvem első fejezetének is.
Érdekelt, hogy az élete mennyiben tekinthető a művei nyersanyagának, de elsősorban az foglalkoztatott, hogy ezt az életmű értelmezéséhez használjam. Remélem, sikerült megmutatni, hogyan transzformálta az élményeit fikcióvá. Nem az embert akartam megérteni az író mögött, hanem az emberből merítettem az író megértéséhez. Főleg a könyv legvégén beszélek az anyjáról, az Aranka fejezetben, a Jegyzőkönyv életrajzi háttereként.
Komplikált, ellentmondásos volt a kapcsolata az anyjával, de a K. dossziéban már megbékélt vele. Amikor a Sorstalanságot elemeztem, megdöbbentett, hogy Kertész mennyire ellene ment a már létező lágerirodalom hagyományainak. Nem lágerregényt akart írni a kiűzetés a paradicsomból narratívájával. Izgalmas látni, hogy Kertész megközelítése mennyire ellentétes Semprúnével.
Kertész szembement azzal, hogy utólagosan „ártatlannak” vagy Semprúnhöz hasonlóan „hősöknek” nevezze a deportáltakat. Radikálisan ellentétes nézőpontot képviselt például az őt megelőző magyar zsidó származású írónemzedékkel is, amelynek identitásmegszállottságát magam is kutattam. Kertész elvetette az identitás kérdését. „(…) egyetlen identitásom van, az írásbeli identitás” – írja a Valaki másban.
MN: Mind a bal-, mind a jobboldal részéről politikai manipulációknak volt kitéve, a Nobel-díj kapcsán az Imre Kertész-ezéstől a Fidesz-rezsimmel való kollaboráció vádjáig. Provokatív gesztusnak tartod, hogy elfogadta a Magyar Szent István-rendet?
CR: Természetesnek tartom, hogy egy ország elismerje a kivételes pályafutású művészeket életük alkonyán. Nem illetlenség utolsó elismerést adni a haláluk előtt azoknak, akik hozzájárultak a nemzet kultúrájához. Kertész a Szent István-rend átvételekor már eltávolodott a jelentől. Amikor megismertem, még csillogó szellem volt, aki legjobban az írásról szeretett beszélni.
Friderikusz Sándor televíziós interjújában érzékelhető, mennyire ellene van az irodalom túlpolitizálásának, és mennyire felélénkül, amikor utolsó művéről, A végső kocsmáról van szó. Kertészt nem lehet besorolni egyik oldalra sem politikailag. Nem volt fideszes, sem balliberális, kilógott a kétpólusú fehér-fekete beskatulyázás alól. Méltatlan a személyét a politikai csatározásokra leszűkíteni.
Kertész felkavarta a magyar irodalmat, mindamellett, hogy mélységesen európai író volt radikális világnézettel, tele ellentmondásokkal, humorral, és igen, olykor kegyetlen is tudott lenni. Az életműve felkínálja az olvasónak, hogy elgondolkodjon önmagáról, reflektáljon a világra, és megnyissa az utat a személyes katarzis felé.
| ||
