rés a présen: Mi késztetett anno az Ajvé című, 2000-ben megjelent első regényed megírására?
Lugosi Viktória: Mindig is író akartam lenni. Már hatévesen történeteket pötyögtem anyukám Erika írógépén. Csak túl szófogadó voltam. A szüleim a Nyugaton nevelkedtek, és akárhányszor szóba került a pályaválasztás, sorolták a magyar írókat, akik mind hírlapíróként kezdték. Ahhoz pedig a jogi pálya volt a legegyenesebb út. Így lettem jogi diplomával újságíró. A nagy hajtásban aztán mindenre volt idő, csak regényírásra nem. És amikor egy reggel bejelentették, hogy délután megszűnik a TV3, akkor egész éjjel gyászoltam, másnap leültem írni, és hat hónap múlva leadtam első regényemet, az Ajvét, amely már a harmadik kiadónál van, de már a hatodik vagy a hetedik kiadásnál tart. Mindent összevetve késésben vagyok. Van mit pótolni.
rap: A Kalligramnál most jelent meg az Akit itt felejtettek című regényed. Mi történt veled az elmúlt 23 év alatt?
LV: Nagyon jó volt az Ajvé kritikai fogadtatása. Akkoriban Alexander Brody nehezen döntötte el, hogy az elsőkönyveseknek odaítélendő díjat ki kapja. Ketten voltunk ott a díjkiosztón, végül Grecsó Krisztián kapta a Pletykaanyuért, ez igazán remek könyv, nemrég olvastam újra. Nagy volt rajtam a nyomás, mindenki azzal jött, hogy egy könyvet bárki tud írni, lássuk a másodikat. Akkor gyorsan írtam egy gyerekregényt, a Hümmögőt, amely IBBY-díjas lett. Utána született meg a Dafke, és hosszú idő elteltével a Vándorhomár. Aztán a pandémia segített abban, hogy felgyorsuljak, mert az Akit itt felejtettek már tavaly tavasszal készen volt, de végül csak most jelent meg. Egy kritikus azt mondta, hogy olyan, mintha minden könyvem ennek, a legújabbnak az előképe lenne. És igaza van.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
