Kamaszkoromban és fiatal felnőttként azzal kellett szembesülnöm, hogy kevés a példakép, akire az identitását frissen vállaló fiatal felnézhet, akit felmutathat kétkedő ismerőseinek, hogy bebizonyítsa, nem csak a nyugati „divatok” „agymosó propagandájának” az eredményeként lett önmaga. Ahhoz, hogy az ember fiatalon megértse magát, definiálni tudja az érzelmeit, vágyait és vonzódásait, csak a nyugati regényekhez, újságokhoz és szakkönyvekhez fordulhatott.
A bizonytalansággal, kétkedéssel és önmarcangolással küzdő kamaszok életében különösen fontos szerepet tölthet be az a lokális irodalmi és történelmi hagyomány (beleértve a popkultúrát vagy televíziót is), ami példákkal tud szolgálni, különféle queer (azaz meleg) identitásokat, értékrendeket, életmódokat és életstratégiákat tud felmutatni. De itthon hiányoztak a magyar queer regények, filmek és élettörténetek. Hogyan lehet és kell ebben az országban és városban élni? Az első találkozásom a témával a rendszerváltás évében, kamaszkorom hajnalán volt. Akkoriban minden nagyobb kereszteződésben és aluljáróban felállított könyves pulton ott virított a Homoszexuális gyilkosok című riportkönyv. Hiába nézett minden sarkon a szemembe a borítóról vicsorgó arc, soha még bele se lapoztam.
Kipontozva
Az egyetem elején kerültem kapcsolatba a korabeli szubkulturális folyóirat, a Mások szerkesztőségével, akik megpróbáltak a meleg közösségnek hangot adni, az őket érintő kérdéseket megírni és megvitatni, és egyben közösséget is teremteni. Emellett azon is dolgoztak, hogy feltárják és megismertessék a nemzetközi és magyar meleg társadalom és kultúra történetét, például sorozatban hoztak le írott portrékat közismert meleg személyekről, általában külföldi művészekről és sztárokról, de kutatták a hazai vonatkozásokat is. Belátták, mennyire fontos, hogy egy közösségnek legyen történeti narratívája, saját hagyománykonstrukciója, ami alátámasztja és megerősíti a tagjai önazonosságát. Próbáltuk a múltat felfedezni, elődöket kerestünk. Gyakran visszatérő, be nem bizonyított városi legendaként terjedt, hogy Pilinszky János hagyatékának gondozói cenzúrázták és elégették a naplóinak és leveleinek vonatkozó részeit, miközben néhány idősebb ismerős azt állította, hogy Pilinszky nekik beszélt is a nagyközönség előtt titkolt vonzalmairól. A költő utóélete nem egyedüli, állítólag korábban hasonló sorsra jutott Ferenczy Károly hagyatéka is.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
